1941. június 26-án 12.10 perckor Tiszaborkút és Rahó között szovjet vadászgép géppuskatüzet nyitott egy Budapestre tartó gyorsvonatra, majd 13.08 perckor három, nem azonosított típusú repülőgépről 29 darab, 105 kilogrammos rombolóbomba hullott Kassára. (A harmincadik Enyicke településre esett. Ez és az egyik Kassára dobott bomba nem robbant föl, mindkettő szovjet gyártmányú volt.) A támadás híre a légvédelmi parancsnokságtól 13.45-kor jutott el a honvéd vezérkar főnöke ügyeleteséhez. Bár a jelentés ismeretlen repülőgépekről szólt, ezeket a vezérkarnál – mindenféle vizsgálatot mellőzve – szovjetekként azonosították.
Ezután a Magyarország Német Birodalom oldalán történő háborúba lépését már korábban is többször szorgalmazó Werth Henrik, a Honvéd Vezérkar főnöke és Bartha Károly honvédelmi miniszter azonnal – már 14.00 óra körül – Horthy Miklós kormányzóhoz siettek, anélkül, hogy erről Bárdossy László miniszterelnököt értesítették volna. A provokálatlan szovjet támadásról szóló tájékoztatásuk alapján a Kormányzót gyorsan sikerült meggyőzniük a visszacsapás szükségességéről, sőt, valószínűleg a hadiállapotot haladéktalan kimondásáról is. Bárdossyt csak ezután kérette magához Horthy.
A kormányfő 14.30 körül érkezett a kihallgatásra, ahol a Kormányzó közölte vele elhatározását. Addigra Werth már el is távozott, sőt, rögtön ki is adta a parancsot a légierő kijelölt alakulatainak. 16.45 perckor – még mielőtt a kormány egyáltalán hozzájárult volna az akcióhoz – a veszprémi 4. bombázó ezred parancsot kapott a szovjet célpontok elleni, másnap reggeli támadásra.
Bárdossy 15.30 körül tért vissza a Sándor-palotába, s haladéktalanul összehívta a rendkívüli, valószínűleg 16.30 körül kezdődő minisztertanácsot. Az ülés jegyzőkönyve hiteles formában nem, csak két – minden bizonnyal 1945 nyarán írt – részben manipulált változatban maradt fönn. A különböző emlékezések alapján azonban bizonyosnak látszik, hogy némi vita után a minisztertanács tudomásul vette és megerősítette a Kormányzó már korábban meghozott döntését a válaszcsapásról és a Szovjetunióval szembeni hadiállapot beálltáról. Bárdossy 1941. június 27-én, napirend előtti felszólalásában közölte a parlament képviselőházával ennek tényét. Bejelentését „Hosszantartó élénk éljenzés és taps” követte „a Ház minden oldalán”. A felsőház július 4-én ugyancsak helyesléssel nyugtázta Széchenyi Bertalan erről szóló bejelentését.
Mi vezetett a hadiállapot (nem pedig, mint sokan tévesen állítják: a hadüzenet) kimondásához? Milyen kül- és belpolitikai tényezők eredményeként született meg e később végzetesnek bizonyuló döntés? Továbbá hogyan került hadiállapotba hazánk Nagy-Britanniával és az Amerikai Egyesült Államokkal?
Erről beszélgetnek a 2016. november 8-i VERITAS-esten a téma legkiválóbb szakértői, Dombrády Lóránd hadtörténész és Szakály Sándor, a VERITAS főigazgatója.
Elrejt
Magyarország 1941-es hadbalépései
Tragikus esztendő köszöntött Magyarországra 1941-ben, mikor is hazánk belesodródott a második világháborúba. Mi vezetett ide, és főleg: elkerülhető lett volna? Többek között ezt a kérdést is boncolgatta a VERITAS Est keretében Szakály Sándor főigazgató. A moderátori teendőket Ujváry Gábor, az Intézet kutatócsoport-vezetője látta el.
Szakály Sándor előadásában sorsdöntő évnek nevezte az 1938-as esztendőt. Ekkor hirdették meg a győri programot, amely nem csak a hadsereg direkt fejlesztését szolgálta, hiszen olyan infrastrukturális beruházásokat is életre hívott, amelyek szükségesek voltak, indirekt módon pedig még az ország védelmi potenciálját is erősítették. Külpolitikai síkon a Magyar Királyi Honvédség modernizálását az ugyancsak 1938-ban megkötött bledi egyezmény segítette, amely során három kisantant ország ismerte el Magyarország fegyverkezési egyenjogúságát. Cserébe hazánk lemondott a trianoni békediktátumban elveszített területeinek erőszakos visszafoglalásáról. Ugyanebben az évben egy másik fontos külpolitikai esemény is történt: az Anschluss, amely révén egy nagyhatalommal lettünk szomszédosak. Magyarország az elcsatolt területeinek egy részét 1938 és 1941 között német és olasz segítséggel szerezte vissza. Mint azt Szakály Sándor hangsúlyozta: „ilyen támogatás után nehezen lehetett volna ellentmondani a német és olasz kívánságoknak – bár ez 1941-ben írásban még nem fogalmazódott meg”. Ujváry Gábor kérdésére, mely szerint hogyan viselkedett 1939 szeptember elseje után a honvédség, Szakály Sándor elmondta: a német-lengyel, a szlovák-lengyel és a szovjet-lengyel háborúk kitörésekor a Magyar Királyi Honvédség fegyveres semlegességet hirdetett. A Lengyelországot megtámadó haderők számára nem engedélyezte, hogy hazánk területén átvonuljanak, ugyanakkor a menekülő lengyelek előtt megnyitotta a határt. Werth Henrik vezérkari főnök a haderő fokozott fejlesztését szorgalmazta, Teleki Pál miniszterelnök pedig a fegyveres semlegesség megőrzésére helyezte a politikáját. Az 1940-es esztendő a revízió területén újabb sikereket hozott, hazánk visszaszerezte Észak-Erdélyt. Szakály Sándor szerint Teleki Pál mindenképpen ki szeretett volna maradni a várható nagy háborúból, de hangsúlyozta, hogy hazánk meglehetősen nehéz külpolitikai helyzetben volt, hiszen Franciaországot már legyőzték, a Szovjetunió éppen Németország szövetségese, a Harmadik Birodalom ellen egyedül a nagyon távoli Brit Birodalom küzd. Két valódi nagyhatalom maradt 1940 végére Európában: Németország és a Szovjetunió, amelyek viszont itt voltak a közvetlen szomszédságunkban. Ujváry Gábornak a Jugoszlávia elleni hadjáratot firtató kérdésére Szakály Sándor elmondta: a német-jugoszláv egyezményt felrúgó belgrádi puccs után a németek megüzenték Budapestnek, hogy déli irányban újabb revíziós célt valósíthat meg. Teleki Pál viszont nem akart a Brit Birodalommal szembe menni. Végül a Legfelsőbb Honvédelmi Tanács április elsejei ülésén az a döntés született, hogy ha kirobban a német-jugoszláv háború, akkor a konfliktusba Magyarország csak a Jugoszláv állam szétesése után avatkozik be. A tanácskozáson további feltételként a politikai vákuumot és a délvidéki magyarság veszélyeztetését jelölték meg. Teleki azonban jelzést kapott Londonból, hogy hadüzenetet jelent, ha hazánk a németek oldalán lép hadba. A magyar kormány betartotta a kormányzói hármas elvet. Németország április 6-án indította meg az offenzíváját, a független Horvátországot április 10-én kiáltották ki, tehát Jugoszlávia ezzel szétesett, Magyarország pedig másnap kezdte meg a hadműveleteit. Szakály Sándor hangsúlyozta: „a honvédség hazánk történelmi határait sehol sem lépte át, hiszen mi nem hódítani mentünk, hanem az elvett területeinket vettük vissza”. Teleki Pál utóda, Bárdossy László mindenben az elődje politikáját szerette volna folytatni. Ő is azt gondolta, hogy meg kell őrizni a honvédség haderejét. Amikor azonban kirobbant a német-szovjet háború, a katonai szakértők egyértelmű német sikert jósoltak. Werth Henrik ez alapján azt szorgalmazta, hogy a honvédség se maradjon ki a győztesnek ígérkező hadjáratból. Horthy Miklós kormányzó idővel a katonák nézete mellé állt. Ujváry Gábor kérdésére, mely szerint ebből a konfliktusból kimaradhatott volna Magyarország, Szakály Sándor azt mondta, hogy hazánk így is kivárt, hiszen a német-orientáltságú országok közül rajtunk kívül már csak az ugyancsak szláv ajkú Bulgária nem avatkozott be a hadműveletekbe. Mint fogalmazott: „a német támadás után egyértelművé vált, hogy Magyarországnak valamilyen gesztust kell tennie. Először azt gondolták, hogy a diplomáciai kapcsolatok megszakítása elegendő lesz. Bulgáriát kértük fel arra, hogy Moszkvában a magyar érdekeket képviselje, a szovjetek pedig Svédországot kérték arra, hogy Budapesten hasonló módon járjanak el. A németekkel jó viszonyban lévő országok sorából egyedül mi lógtunk ki. A rahói gyorsvonat géppuskázása és Kassa bombázása azonban új helyzetet teremtett” - mondta. Ezt a bizonyos „új helyzetet” boncolgatva Szakály Sándor hangsúlyozta: Horthy Miklós kormányzót Werth Henrik úgy tájékoztatta, hogy a támadásokat szovjet gépek követték el. A katonai hírszerzés korábbi jelzése is ezt erősítette. A szovjet katonai stratégia ugyanis nem ismerte a visszavonulás fogalmát, egyedül csakis a támadást ismerte el. Ujváry Gábor megkérdezte: Magyarország hadat üzent a Szovjetuniónak, vagy „csak” kinyilvánította, hogy a két ország hadban áll? Szakály Sándor erre kifejtette, hogy az akkori törvények szerint az államfő hadat üzenhet akkor, ha előtte kikérte a nemzetgyűlés állásfoglalását. Jogi értelemben a kormányzó helyesen járt el akkor, amikor kinyilvánította, hogy hadban állunk a Szovjetunióval, bár kétségtelenül szerencsétlen döntést hozott. Horthyt a szovjet támadásra adandó magyar visszacsapás lehetősége motiválta. Végül az a döntés született, hogy jelképes erővel, a Kárpát-csoporttal veszünk részt azokban a harcokban, amelyekbe a környező utódállamok komoly erőket vetettek be. Szakály Sándor hozzátette: a miniszterelnök nem tudta visszafogni a katonai vezetést. Ujváry Gábor kérdésére, hogy mennyiben határozta meg ez a döntés az 1945 utáni sorsunkat, Szakály Sándor azt válaszolta: „Magyarország nem volt abban a helyzetben, hogy kimaradjon ebből a háborúból. Az akkori döntéshozók jót szerettek volna, azt, hogy megtarthassuk a revízió által visszatért területeinket. Az 1943-as teheráni konferencián azonban Sztálin, Churchill és Roosevelt Európa térképén egy olyan vonalat húzott, amelytől mi keletre estünk, s ez mindenben meghatározta a későbbi sorsunkat” – mondta Szakály Sándor.
Jezsó
