Elrejt

Boross Péter hangsúlyozta: nem lehet, nem szabad összemosni Budapest és a vidéket sem, mert ez utóbbi másként létezett. Nem volt általános zsidóellenesség, ahogy a szegényt kénye-kedve szerint sanyargató földbirtokos vagy ütlegelő csendőr sem. Rendszeresen összejárt a helyi katolikus, református és zsidó értelmiség, „elég markáns, derék összejövetelek voltak ezek”. Még 1943 karácsonyán is vendégül láttak ismerős zsidó családokat. A kaposvári Turul Kávéházba még 1940-ben is meginvitálták a zsidó származású katonatiszteket. Kőszegen pluszban is tanítottak latint zsidó diákoknak, hogy civil gimnáziumban tanulhassanak tovább. „Ahol én éltem, nem volt antiszemitizmus” – mondta Boross Péter, s hozzáfűzte, hogy ő is tudja, mi a zsidóellenesség, hiszen gyerekkori barátokat veszített el. A korszakot árnyalandó utalt arra, hogy Horthy 1993-as kenderesi újratemetésére két koszorú is érkezett „a hálás budapesti zsidóságtól”. 

A volt miniszterelnök idézte Széchenyi Istvánt, aki még úgy vélekedett: „egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak!” Ennek lerombolása: tudatos nemzetrontás. Sok megtévesztett ember most is lekicsinylően beszél arról, ami magyar. Szinte belepumpálják az agyakba, hogy „ez csak magyar”, „ez magyar módra készült”. A szemtanú emlékező Szerb Antal kifejezésével szólva rámutatott: befogadó nemzetünket „a „gödörből mindig kimászni tudó” mentalitása tartotta életben. Noha az ötszázéves nagyhatalmi elnyomása miatt legkevesebb az anyanyelvét el kellett volna veszítenie…

Aztán jöttek a „szót kapottak”… Vas Zoltántól napjainkig folyamatos a hamisítás, a gyalázkodás. Rombolják a magyar nemzeti tudatot s az annak alapját jelentő magyar történelmet, de a nyelvet, a kultúrát is. Mára eljutottunk odáig, hogy a „legjámborabb kijelentésre” is agresszió a válasz. Lépten-nyomon elsütik: „fasiszta”, antiszemita” – azt sem tudván, mi az. „A múlthamisítás megnehezíti, hogy Horthyról objektíven beszéljünk, és ezért sokan a szélsőségek felé fordultak, és azokat a bűnöket sem hiszik el, amik valóban megtörténtek. Persze volt sok bűn is abban a korszakban, ami nem méltó Magyarország befogadó múltjához, ám elfogadhatatlan, hogy hazugságokat írnak le, hogy olyan könyv jelenik meg, miszerint magyar katonák kegyetlenkedéseket követtek volna el Szovjetföldön, ráadásul ezt egyetemi katedráról még oktatják is. Hozzanak hiteles bizonyítékokat, leleplezőket – elfogadom – jelentette ki a volt miniszterelnök. – Vitatkozzunk a korról, Horthyról. Ha egyáltalán lehetne vitatkozni – utalt a párbeszédek hiányára az egykori miniszterelnök.

A szónoknak is kiváló közéleti személyiségként tisztelt Boross Péter felvetette: ki s mi jöhetett volna, ha nem Horthy? Válasza szerint szélsőséges erők és zűrzavar… „Tőlünk nyugatra utcai zavargások, harcok folytak, keletre vasgárdisták stb. Hazánkban viszont az alig megoldható problémákkal küszködő, kényszerű véggel befejeződő korszakban mégiscsak stabilitás volt 25 éven át. Igaz, sok bűn, rossz is történt, de egy egész korszak megítélésében legyünk tárgyilagosak, és ne gyengítsük a magyar nemzeti tudatot!” – szögezte le végezetül Boross Péter.

Trianon és a hitleri Németország diktált

A következő előadó Szakály Sándor, az MTA doktora, a VERITAS Intézet főigazgatója – mint jelezte – annak szellemében szól, hogy Horthy Miklós és a korszak megítélésének sokféle, ellentmondásos, és amit Gosztonyi Péter svájci emigrációban alkotott, már elhunyt történész írt, miszerint Horthy nem volt vérbeli politikus, bűnt azonban nem követett el, mint amilyet egyes eszmék megszállott apostolai. Szakály Sándor elöljáróban leszögezte: Horthy vérbeli, kiváló katona, tengerésztiszt volt – ez meghatározta életét. Sok országot bejárt, alapos ismereteket szerzett és nyelveket tanult. Tudása, tapasztaltsága, tisztessége révén lehetett I. Ferenc József szárnysegéde. A világháború után élhetett volna nyugalomban szerény kenderesi birtokán, ám 1919 májusa-júniusa fordulópontot hozott: a vörös diktatúra, az ún. forradalom bukása után hadügyminiszterséget vállalt Károlyi Gyula kormányában. (Először báró Kövesházi Kövess Hermann tábornagyra gondoltak). Az új korszak tudatosan vállalta az ellenforradalmi jelzőt, hiszen a helyreállítást, az újjáépítést vállalta.

Horthy fővezérségével a 3500 fős nemzeti hadsereg magába olvasztotta a tanácsköztársaság (csak színében) vörös hadsereg egy részét… Az új haderő fő feladatául a hon védelmét tűzte ki. A konszolidáció első fejezetét követően – kimondottan a nagyantant, döntően brit, valamint hazai támogatással – Horthy Miklóst kormányzóvá választották az 1920. március 1-i Nemzetgyűlésben. Ezt követően csaknem negyedszázadon át, egészen az 1944. október 15-i sikertelen kiugrási kísérletig ideiglenes államfő, egy király nélküli királyság kormányzója. „Megválasztják a katonát, politikus lesz, de államférfi nem” – mondta a korszakot kutató történészprofesszor, és idézte Horthy emlékiratait, amely szerint „bekövetkezett, amit mindig el akartam kerülni, belesodródtam a politikába”.

Szakály Sándor elmondta: Horthy reálpolitikusként szembeszegült a királypuccsokkal, ám ténylegesen távol tartotta magát a bel- és a külpolitikától, ezt rábízta mindenkori miniszterelnökeire. Közülük legkiemelkedőbb volt gróf Bethlen István; ennek okán – Romsics Ignác történésszel egyetértve – talán inkább nevezhetjük ezen időszakot Horthy–Bethlen-korszaknak. Bethlen az 1920-as években kiemelte hazánkat a trianoni traumából. S mivel nem volt olyan magyar társadalmi réteg, szervezet, akinek ne fájt volna Trianon igazságtalansága, mérhetetlen vesztesége, Bethlen vezetésével a revízió, a békeszerződés felülvizsgálatának programja csakhamar nemzeti közösséget kovácsolt össze. Szakály professzor utalt Kosztolányi Dezső Vérző Magyarország című művére, amelybe fajra, nemre való tekintet nélkül a kor minden jelentős irodalmi alakja beleírta trianoni fájdalmát, hiszen hazájának érezte az országot.

Bethlen reálpolitikusként tisztában volt azzal, hogy a – fegyverzetileg is szűk mozgástérre szorított – magyar hadsereg nem tudja sikerre vinni a revíziót, a kisantantba tömörült szomszédos országok pedig ellenséges gyűrűt alkottak, tehát csakis erős külpolitikai támasz jöhetett szóba. Ez Németország volt. Hitler a versailles-i békerendszer elfogadhatatlanságát hirdette, és vele szemben a Nyugat fokozatosan hátrált, engedett a német diktátornak. Magyarország a németek oldalára sodródott, ami eleinte területi gyarapodásokkal járt. A háború révén minden ország versenyt futott területvédelem és/vagy területgyarapodásért, s mindezt ki is játszotta a hitleri III. Birodalom, de Magyarországot nem a hódítás, hanem a visszaszerzés mozgatta.

Szakály Sándor kijelentette: a döntések és azok felelőssége Horthyé. A Szovjetunió elleni hadba lépés pedig, bár jogszerű, erősen vitatható, és ezért is felelősséggel tartozik az államfő, de ez nem egyenlő a bűnösséggel. Hitler fehéren-feketén közölt kritikái, követelőzései, majd az 1944. március 19-i, Magyarországot függetlenségétől megfosztó német megszállás nyomán Horthy a lemondását fontolgatta. Környezetében viszont azzal érveltek, hogy ez esetben szélsőséges erők törhetnek előre. „Aki azt mondja, hogy a német csapatokat virágeső fogadta, összetéveszti az 1944-es Magyarországot az 1938-as Béccsel” – utalt az Anschlussra a történész előadó. Arra is rávilágított: Horthy csak azt választhatta, amit Németország diktált.

Ezután bekövetkezett Magyarország történelmének egyik legtragikusabb időszaka. A megszállást követően 437 ezer magyarországi zsidó származású polgárt érintett volna a Németországba történő szállítás (német adat). Amikor 1944 nyarán Horthyhoz eljutott egy (a tábort leleplező) auschwitzi irat, nyomban leállíttatta a deportálást, tiltakozó levelet írt Hitlernek.

1944. október 15-e újfent olyan lehetőség volt, amikor államférfiúvá magasodhatott volna. Ám a német szövetségből való kiugrási kísérlet nem járt sikerrel. A németek saját hírszerzésük, illetve kollaboránsaik révén minden elképzelésről, próbálkozásról tudomást szereztek. Aztán sarokba szorították, családjával zsarolták Horthyt. Naiv és szerencsétlen elképzeléssel bírt a kormányzó arról, hogy sikerül kivezetnie Magyarországot a háborúból az adriai partraszállással. A kulcs Moszkvában volt. Különböző visszaemlékezések (John F. Montgomery és Nagy Ferenc emlékiratai) szerint 1946-ban a magyarországi kommunisták elképedésére – amint azt Zinner Tibor, a VERITAS Intézet egyik kutatócsoportjának irányítója is megírta – Sztálin azzal érvelt Horthy felelősségre vonása ellen, hogy már öregember, és egyébként is fegyverszüneti ajánlatot tett.

Ezután Anka László, a VERITAS Intézet tudományos segédmunkatársa Apponyi Albertről tartott előadást. A jövő évi Apponyi-évforduló kapcsán ennek sarokpontjai lehetnek: az 1867-es kiegyezéspártsága miként fordult új 1848-as ellenzékiségbe, mennyire s hogyan lehetett volna valamelyest a realitásokhoz közelíteni a revizionizmust, illetve miért jelölték Apponyit négy ízben is Béke Nobel-díjra.
Anka László felidézte, hogy gróf Apponyi Albert a dualizmus és Horthy-kor jelentős, alapvetően konzervatív politikusa. Programjába fölvette a nemzetiségi jogokat, 1892-ben ő izzította fel egyházpolitikai vitát az állam és egyház szétválasztásáról. 1906-tól négy évig a Wekerle-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere volt, nevéhez fűződik az ingyenes elemi oktatás bevezetése, ugyanakkor ő írta elő a nemzetiségi gyerekeknek a magyar nyelv elsajátítását (Lex Apponyi). Az első világháború kitörésekor nemzeti összefogásra szólított fel. 1917–18-ban újra vallási és közoktatási miniszter lett. A háború elvesztése után visszavonult felvidéki, a csehek által megszállt éberhárdi birtokára. 1919 végén őt nevezték ki a magyar küldöttség vezetőjévé a trianoni béketárgyalásokra. Apponyi 1920. január 16-án három nyelven fejtette ki a magyar álláspontot – történeti-jogi, gazdasági, földrajzi, kulturális, nyelvi és etnikai érvekkel, nem mellékesen a bolsevizmus elleni harcra hivatkozva próbálta hazánk egységét megvédeni. A földrajztudósként is nemzetközileg elismert Teleki Pál által készített néprajzi térképet bemutatva demonstrálta az öt főhatalom képviselőinek, hogy a tervezett új határok mentén számottevő tömbökben élő magyarok igen jelentős számban kerülnének idegen uralom alá. Döntően fontos körülmény: beszédében Apponyi előre jelezte a diktátum okozta későbbi bajokat is! Egyszersmind a wilsoni önrendelkezési elv mellőzését vetette a győztesek szemére, akiket sem ez nem tántorított el, sem az, hogy Apponyi népszavazást kér az érvei elvetése, az új határok fenntartása esetén. Ám a hazánk új, minden józan észérvvel ütköző határait is rögzítő diktátum szerződésének tervezete már hónapokkal korábban megszületett, és azon jottányit sem változtattak. Egy hónappal később Apponyi vette át a békediktátumot, ami után az egész küldöttség lemondott.

Hazánk gazdaság- és kultúrpolitikáját siker koronázta

Kádár Béla közgazdász, akadémikus, az Antall-kormány minisztere, a VERITAS Intézet Tanácsadó Testületének tagja előadásában adatgazdagon azt taglalta, hogy hazánk gazdaságát miként zilálta szét az I. világháború, majd a román megszállás, melynek nyomán „hadizsákmányként eltávozott” 28 ezer vagon magyar érték. S Trianon nem csupán 2/3-ad területet, egyharmadnyi magyar lelket orozott el, hanem roppant súlyos, máig ható térszerkezeti, valamint munkamegosztási torzulásokat okozott hazánknak, egyben a Kárpát-medencéhez kötődő országoknak is.

A magyar talpra állás céljait, fő feladatait illetően nem volt vita (meg kellett teremteni az új állam kereteit, intézményeit, megfékezni az inflációt etc.), vita a forrásokról, finanszírozásról folyt. A külső korlátokkal kényszerpályára taszított maradék-ország vezetése először az önerőre támaszkodás politikáját vélték megoldásnak, majd miután megbukott (pl. a honi felhalmozó képesség hiánya miatt), azután a lehetőségek felismerésével a Bethlen-kormány a minél szélesebb körű közmegegyezés megteremtésére törekedett. A Bethlen-kabinet később kidolgozta többlépcsős gazdasághitelességi politikáját. Az angolszász liberális ihletettségű Bethlen nemzeti bajtársiasságra, keresztényi szellemre hivatkozva progresszív, hétkulcsos adót is be tudott vezetni. Siker koronázta a gazdaságdiplomáciai próbálkozásokat is. 1927-re a nemzeti jövedelem elérte az 1913-as szintet (65%-os növekedés!) Az 5. (szociálpolitikai) lépcsőt ugyan elsodorta az 1929–33-as világválság, ám hat év múltán ismét kilábalt a nemzetgazdaság. Majd miután Bethlen hiába próbálkozott liberális eszközökkel, előtérbe került az állami szerepvállalás, következett a Gömbös Gyula-kor korszakváltást is jelentett (95 pontos nemzeti munkaprogram, győri program). A minőséget jelzi, hogy „jelentősen javult a nemzetgazdaság szerkezete, az importhelyettesítő ágazatok aránya az 1913-as 62%-ről lement 28-ra, felerősödtek a magyar humán erőforrások”. Az egész korszakon végigvonuló válság s ennek folytán folyamatos válságkezelés ellenére, a saját induló feltételeihez viszonyítva hazánk előretört, számottevő részsikerek születtek – állapította meg a neves közgazdász professzor. A történelmi elmaradottságot és egyenlőtlenséget nem sikerült csökkenteni, s ha felzárkózás nem volt is, de lépéstartás igen!” Kádár Béla „az utólagos előrelátókat” cáfolva rámutatott: „Nem volt német dominancia, függőség. Európai összehasonlításban elit minőségű kimagasló színvonalú volt az országvezetés, az államigazgatás és a gyorsan alkalmazkodó s megfelelő válaszokat adó gazdasági kormányzás, tehát Magyarország leszakadása nem a Horthy-korszakban kezdődött. Ennek határozott megállapításával még adósok a történészeink.”

Ujváry Gábor, a VERITAS Intézet két világháború közötti időszakot kutató csoportjának vezetője az 1920–1944 magyar kultúrpolitikájának fő irányait vette górcső alá. A „siralmas kiinduló pontot” érzékletesen vázolta, hogy kulturális értelemben is milyen begyógyíthatatlannak tűnő sebeket okozott a háborús veszteség, az azt követő gyakori rendszerváltások, a trianoni diktátum: nagymúltú iskolák, közgyűjtemények, műkincsek kerültek a határokon túlra. Törvényszerűen veszítenie kellett volna az amúgyis háttérbe szorult kultúrpolitikának, ezzel szemben mégis növekedett támogatása a fő »kultúrfogyasztó« réteg (a városi népesség és az értelmiség) által. (Több mint 400 ezer magyar átmenekülő). Másfelől nézve: az 5% repatriált persze az utódállamok magyarságát gyengítette.

Felismervén az újbóli építkezés követelményét a korszak két meghatározó vallás- és közoktatási minisztere, gróf Klebelsberg Kuno (1922–1932), majd Hóman Bálint (1932–1942) kiváló kvalitásokkal (alapos műveltséggel, átlagon felüli tájékozottsággal, rendkívüli emlékezőtehetséggel, kultúrfogékonysággal, szociális együttérzéssel) ellensúlyozta a szorító adottságokat. Mindketten elutasították a szélsőségeket; az értéket, a minőséget, az állandóságot képviselték s magas tekintélyt vívtak ki maguknak. Az állami összköltségvetésből a kezdeti 1,19%-os részesedést fokozatosan 10% fölé növelték. A minél szélesebb rétegek politikába való beleszólását – a választójog látszólagos szűkítésével is – hatszorosára bővítették 1918-hoz képest. A demokratizálódás kihívásaira Klebelsberg a kulturális demokrácia igényét fogalmazta meg „a magyar politikai demokrácia tervszerű előkészítése végett”. Klebelsberg alapgondolata szerint az egymillió analfabéta országában mit sem érnek a szavazólapok, ezért előbb a kulturális javakhoz való hozzáférést kell bővíteni, az írástudatlanok arányát pedig le kell szorítani százalékra szorították le a korszakban, ami már a nyugat-európai arányokhoz közelített és lényegesen jobb volt, mint a környező országokban. Ezért megkezdődött a népiskolai hálózat kiteljesítése (főleg elmaradott területeken több mint ötezer tanterem és tanítói lakás épült, az analfabetizmust 7% alá csökkentették, ami lényegesen jobb volt, mint a környező országokban és legközelebb állt az európaihoz). Klebelsberg joggal írhatta: „A Bethlen-kabinet népiskolái a maguk kultúrdemokráciájával a politikai demokrácia pionírjei.”

A „legnagyobb álmú magyar kultuszminiszter” azt is világosan látta, hogy sokkal képzettebb munkaerőre van szükség, illetve Budapest vízfejűsége kulturális decentralizációval mérsékelhető (vidéki kultúrközpontok). Központi fogalommá vált a magyar kultúrfölény és neonacionalizmus, amelyek lényege: az egészségesebb hazai társadalomszerkezet, magas műveltség, képzettség mellett kultúránk terjesztése külföldön (Magyarország meg- és elismertetése, országimázs pl. Collegium Hungaricumok révén).

Klebelsberg kezdeményezéseinek, máig működő intézményeinek se szeri, se száma, de az elődje örökségét részben folytató Hóman Bálint új, korszerű szociál-, tudomány- és oktatáspolitikai, valamint történelemszemléleti elképzelései (a középosztály újbóli megerősítése, évente 600 „népi tehetség” felfedezése, támogatása, népi kollégiumok rendszere, nyolcosztályos iskola általánossá tétele stb.) is nemzetiek és távlatosak voltak. Hóman szintén nagy hangsúlyt fektetett a posztgraduális képzésre, az ösztöndíjakra. A történet- és magyarságtudomány mindvégig kiemelt szerepet kapott a korszak során (pl. Teleki Pál Tudományos Intézet). „A nagy nemzeti intézmények (Nemzeti Színház, Nemzeti és a Szépművészeti Múzeum, az Országos Levéltár, az Operaház stb.) fenntartásán kívül más művészeti, közgyűjteményi célokat az akkor még tőkeképes és kultúra iránt érdeklődő középosztály, a polgárság és az arisztokrácia, önkormányzatok, egyházak, egyesületek és magánosok adományai révén érték el – jegyeztük fel Ujváry Gábortól. A történész összegzésképpen elmondotta, hogy a „roppant kedvezőtlen helyzetben, 1920 után újjászülető magyar kultúrpolitika modern kultúraszervezési eszközöket alkalmazva korszerűen működött”. S bár programjuk kifuttatására már nem maradt lehetőség és idő, mindez mégsem jelentette, hogy az általuk megfogalmazott célok ne lettek volna helyesek. Azok lényege ma is cáfolhatatlan: a humán tőkébe történő anyagi befektetések lassan, de busásan megtérülnek. Elképzelésük hosszút távú hatását vizsgálva egyértelműen sikeresek voltak… Egykori szándékaik igazságát az idő is igazolta, hiszen a magyar kulturális élet intézményrendszere mindmáig azokon a szilárd alapokon nyugszik, amelyeket… ők fektettek le.”

Mozgástér és/vagy kényszerpálya? Volt-e alternatíva?

E kérdéskör határozta meg a két világháború közötti magyar külpolitikát, diplomáciát. (Amint a magyar közgondolkodást a szabadság és az igazságos eszméje). Miután hazánk 1918 után elveszítette birodalmi kereteit, regionális státuszát és presztízsét, a magyar külpolitika és diplomácia távlati célja a trianoni határvonalak revideálása volt; sokáig őrizte birodalmi attitűdjeit, reflexeit. Ám az európai erőtér változásai következtében inkább korlátokkal, mintsem lehetőségekkel rendelkezett a két világháború között – ezt világította meg számos ténnyel, összefüggéssel Sáringer János, a VERITAS Intézet főmunkatársa. „A Trianonban történteket a társadalom minden tagja… büntetésként élte meg. A békeszerződés (az USA és Szovjet-Oroszország kivételével) aláírására s az ehhez kapcsolódó »Miért történt mindez?« kérdésre Magyarország és a határon kívül rekedt magyarság politikai és kulturális elitje azóta is keresi a magyarázatot. »Hogyan lehet a nemzeti sorskérdéseket megoldani?« – tette fel a kérdést a magyar politikai elit. Sáringer János megerősítette azon történelmi tényeket, hogy a Károlyi Mihály-féle kiút, a szovjet típusú út, a tanácsköztársaság nem jelenthetett megoldást. „Annál is inkább, mivel a nyugati demokráciák – többek között – éppen a Szovjet-Oroszországból érkező bolsevik veszély feltartóztatására hozták létre a részben új államokból… álló védelmi vonalat.” A területgyarapítás érdekében győztesek mellé álló kisantant államokat a „félelemmel vegyes erőfitogtatás” jellemezte Magyarországgal kapcsolatban. A lehetőségeket latolgatván, tágítván a mozgásteret, a korabeli magyar vezetés fontolóra vette a „vörös kártyát” is: 1935-ben felvette a diplomáciai kapcsolatokat a Szovjetunióval.

A fiatal történész kifejtette, hogy a francia és az angol típusú liberális demokrácia a magyar politikai elit számára (történelmi folytonossági okokból is) életidegen volt. „A Horthy Miklós nevével jelzett rendszer számos okból tagadta a liberalizmust és a bolsevizmust. Az értelmiségiek nagyobb része pedig idegenkedett a nemzetiszocialista eszméktől, főleg a német felsőbbrendűséget hirdető tanoktól. A két világháború közötti kor magyar elitje hitt a Kárpát-medence földrajzi, gazdasági és kulturális egységében és ennek összetartó erejében. Ez a korabeli magyar történettudomány egyik meghatározó elve lett…” Kiemelten szerepelt a magyar nemzet vezető helye, a tartós politikai egység létrehozása, a Nyugat és Kelet közötti kereszténység védőbástyájának szerepe, valamint hazánk egyensúlyozó képessége etc. A történész hivatkozott Klebelsberg Kuno neonacionalizmusára, mely – többek között – a magyarság különleges államalkotó szerepét domborította ki. Az újnacionalizmus egy »átváltozási folyamat«. Speciális programja: „a nemzeti termelés élére európai nívón álló vezetők ezreit, a nemzeti termelés szolgálatában pedig magas erkölcsi és értelmi kultúrával bíró tömegek milliót állítani”.

A vonakodó csatlós nem kapott érdemleges segítséget

Ezt követően Sáringer János áttekintést nyújtott az 1945 utáni marxista, szovjet vezérlésű történetírásról, amelynek alapállását Andics Erzsébet adta meg fasisztának minősítvén a Horthy-rendszert. Noha ismert volt a koronatanú John F. Montgomery (1933–41) volt USA-nagykövet A vonakodó csatlós (The Unwilling Satellite) címmel 1947-ben megjelent memoárja (magyarul 1993-ban adták ki Frank Tibor átfogó előtanulmányával). A történész-politológus a külpolitikát illetően több szakértőt, történészt idézve, megerősítette: a kényszerpályán a Horthy-rendszer első, nagyobbik szakaszában a reálpolitika jegyében mozgott, de a „széles pályák csupán délibábok voltak… a magyar külpolitika nem tehetett mást a nagyhatalmak kegyeiért történő versengésen kívül”. A külpolitikát kettősség jellemezte: a hivatalos diplomácián kívül hallgatólagos támogatás is létezett, továbbá nem hivatalosan a társadalmi szervezetek, egyesületek a „Szent István-i határok” visszaállítását követelték. Romsics Ignácot idézve, Sáringer János elmondta: egyik lehetőségünk az volt, hogy a szomszédos országok, illetve ezzel párhuzamosan a nagyhatalmak valamelyikével megállapodást sikerül kötnünk (több ízben felvetődő tervek, bilaterális megállapodásos módosítások, 1921-es, majd 1933-as paktum; Bethlen István 1927-es zalaegerszegi, majd 1928-as debreceni beszéde, Teleki Pál fegyveres semlegességi koncepciója etc.). A másik megoldás: a vesztes államok német vezetés alatti összefogása, a status quo felborítása és lehetőség szerint a régi határok visszaállítása vagy egy azokhoz közeli új határvonal kialakítása. Bethlen István szakított e kettősséggel 1922–1923-ban; „…ha akart volna, sem tehetett mást”. Megbékélési, beilleszkedési politikájával csak az olasz, majd német közeledéssel szakított. Sáringer János kiemelte: „A magyar külpolitika az európai civilizáció és kultúra irányába tájékozódott, de nem kapott érdemleges segítséget ennek letéteményeseitől... A trianoni trauma okozta mély sérülés, a véleményformáló politikai közvélemény gyengesége, a Moszkvával való együttműködés elmulasztása okán »Magyarország második világháborús tragédiájának elkerülésére alig volt lehetőség«”.

A Vitézi Rend, e sajátos – pl. az ókori római „tízezer Cornelius”-tól kezdve a történelemben ismert – szervezeti forma 1920. augusztus 20-án történt életre hívása szintén Horthy Miklós nevéhez fűződik. Kezdeményezéséről Kerepeszki Róbert, a Debreceni Egyetem történész adjunktusa kifejtette, hogy Horthy részéről a megoldandó problémák egyik megoldásaként jogos, szükséges volt e szervezet életre hívása, a világháborús és ellenforradalmi érdemek ilyetén elismerése, a jobboldal szervezettségének erősítése, egy sajátos újnemesi réteg létrehozása. A Vitézi Rendet nemzeti érzések, mély vallásosság, országhatár-felülvizsgálat (revizionizmus), tekintélytisztelet, kommunistaellenesség és fajnemesítés jellemezte. A „faj” kifejezést ez esetben ’nemzet’ értelemben használták. Kerepeszki Róbert leszögezte: a Vitézi Rend nem volt sem fajvédő, sem fasiszta; legkövetkezetesebb ellenfele volt a nyilasoknak. A „kiváltság és/vagy elismerés?” kérdése a válasz: is-is. Megtiszteltetést, presztízst jelentett (s jelent ma is) a tagok számára (vitézzé avatás, jelképrendszer), egyszersmind kötelességeket, feladatokat is (vö.: A vitézek tízparancsolata).

A felavatott vitézeknek telkeket is adományoztak, amit Kerepeszki Róbert sikertelennek minősített, mert nem mindig az arra érdemesek jutottak birtokhoz (kontraszelektív protekcionizmus). Ráadásul a földadomány egyre fogyott 1944-hez közeledve. A szervezet számára megszavazott állami költségtámogatást szintúgy ellentmondásosan fogadta a minisztertanácsi ülés, akárcsak ellenérzések kísérték azt, hogy a Rend feladatul kapta a társadalom különböző tagjainak megfigyelését, s ez alapján havonta ún. nemzetvédelmi helyzetjelentéseket írt a székkapitányságoknak. S bár a vitézi rend tagjainak szociális megfontolásokból juttatott (vasúti, orvosi, ellátási stb.) kedvezmények pozitívumként értékelték, az álláshoz jutás előnyeit már kevésbé tartották annak. Végül Kerepeszki Róbert megemlítette, hogy a Vitézi Rendnek kultúrtörténeti vonatkozásai is vannak.

A szerteágazó, izgalmas kérdéseket megvilágító tudományos tanácskozás zárszavaként Marinovich Endre emeritus professzor Horthy Miklós emlékirataiból idézett, felvillantván azt, hogy egyetlen fia, ifjabb Horthy Miklós halálával fenyegetőzve – miként kényszerítették a 76 esztendős kormányzót a hatalom lemondásra, vagyis legitimációs igazolást kicsikarva a nyilas hatalom átvételre – gestapósok, géppisztolyok kíséretében. (Ifjabb Horthy Miklóst Otto Skorzeny rabolta el; 1945-ben a mauthauseni KZ-lágerből szabadították ki).

A HM HIM múzeum dísztermét zömmel az idősebb korosztályhoz tartozókból álló hallgatóság zsúfolásig megtöltötte, és több előadást is nagy taps fogadott. Az előadások hallgatói között olyan személyiségek foglaltak helyet, mint például Antall Józsefné Klára asszony, Dienes-Oehm Egon és Stumpf István alkotmánybírák, Kovács Árpád, a Költségvetési Tanács elnöke, Zétényi Zsolt jogvédő, közéleti személyiség, Schamschula György volt gazdasági miniszter, Haraszti György és Botos János történész.

OTT
Kép: Krasznai-Nehrebeczky Mária