Elrejt

Ezután Gergely professzor magát az összeomlást tette górcső alá. Szakály Sándor Szombathelyi Ferenc 1945-ben írt emlékiratából azt a kulcsmondatot idézte, miszerint Európa közepén, tengerektől távol, biztos utánpótlási (logisztikai) vonalak nélkül nem lehet háborút nyerni. Salamon Konrád kitért arra, hogy a saját nélkülöző, elégedetlenkedő táborát az antant azzal nyugtatta, hogy a háború árát majd a vesztesekkel fizettetik meg. Vagyis előrevetítették a bosszúálló békét. Ahelyett, hogy megőrizték volna a kontinentális együttműködés, a harmónia eszméjét, amely a XIX. századig megőrizte a klasszikus Európa helyzetét és visszaszorította a „vae visctis” alapú harcot és békediktátumot.

1918. augusztus 8-át, a német hadsereg ún. feketenapját (az amiens-i csatában elszenvedett döntő vereségét) gyors katonai, majd politikai összeomlás követte a központi hatalmaknál. Mindenkinek elege lett a háborúskodásból, az egyre kritikusabb közhangulatban mindenütt az ellenzék kerekedett felül, került hatalomra. A megmerevedett monarchiák helyett a köztársaságban látt(att)ák a jövőt.

„Nemzeti, demokratikus, szociális érzékenység” kifejezéseket hangoztattak Európa-szerte. Ez tolta előtérbe Károlyi Mihályt is. Aki aztán persze képtelen volt megfelelni a korabeli kihívásoknak. De – mint az előadók rámutattak – kiemelkedő (vagy diktátor hajlamú) katonai vezetőnk sem akadt, aki élére állt volna egy nemzeti összefogásnak vagy ellenállásnak, mint az történt a lengyeleknél (Pilsudski tábornok) vagy a finneknél (Mannerheim tábornok), igaz, ők önálló állami létükért küzdöttek. A minket érintő kérdésre, hogy egyáltalán volt-e esélyünk a háborúból való kilépésre, az előadók válasza: nem. Bár a legegyszerűbb lett volna nem is csatlakozni, vagy politikai bukás árán is kilépni, ám erre senki nem vállalkozott.

Önálló hadsereg? Erről nem beszélhetünk. Ami volt, az rendkívül vegyes nemzetiségű katonákból állt; a nem magyarok nyilván nem harcoltak volna nemzettársaikkal. Persze az antanthatalmak fejében – így Szakály Sándor – nemhogy magyar hadsereg, de még Magyarország sem létezett – csak Monarchia. A kilépéshez a magyaroknak fel kellett volna mondaniuk az 1723-as Pragmatica Sanctio-t, az uralkodónak tett esküt. Erre senki nem mutatott hajlandóságot, annál gyorsabban léptek az osztrákok 1918. október 21-én. A kor többi főszereplője azonban szilárdnak hitte Németország, a Monarchia, benne a történelmi Magyarország helyzetét. Noha már messze nem volt az.

Obstrukció, ingatag kül- és belpolitika, hektikus közhangulat. A korabeli politikai élet kiemelkedő személyiségét, Tisza Istvánt meggyilkolták. A Tiszával kapcsolatos ellenérzések tüzét magasra szították. (Az ellenvéleményeket máig fenntartják a baloldaliak.) Holott a háborút ellenző (csak később támogató), az obstrukciót elvető Tiszát valószínűleg kisebb kaliberű utód váltotta volna – hangzott el az esten. A Katolikus Néppárt által fölvetett hősök választójogát, később Prohászka Ottokárnak a hősök földhöz juttatására vonatkozó javaslatát visszautasította a parlament. Ezt ifj. Andrássy Gyula gróf „mély fájdalommal” vette tudomásul, miként a gyorsan váltakozó közhangulatú s egyre romló, minden addigi értéket elsodró helyzetet is, amit élesen látott. Salamon Konrád Nemzeti önpusztítás 1918–1920 c. könyvében is elemzett „korlátozott reformok” sem valósultak meg.

Károlyi (és kormánya) a kezdeti népszerűségét ugyan kihasználhatta volna, ám szerény képességeit és akcióképtelenségét csakhamar legyűrték az Oroszországban is kiképzett kommunisták. Károlyit megfosztották a hatalomból, agitátorok, komisszárok szálltak meg kulcspozíciókat. A bolsevikok/kommunisták miatt nem hívták meg Magyarországot a béketárgyalásokra. Lloyd George írta, hogy a békekonferencia titkársága 1920. január 15-én kapta meg a magyar álláspontokat tartalmazó ún. előzetes jegyzékeket, húsz dokumentumot számos statisztikai, térkép- és egyéb melléklettel. E jegyzékek, majd a január 21-e után készültek az integritást a népszavazást, Erdély esetében a kompromisszumos lehetőséget hangsúlyozták (svájci minta!) A januári, majd átdolgozott februári magyar jegyzékek ellenvetéseit a Békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa 1920. február 25-én vitatta meg. Lloyd George brit és Francesco Nitti olasz miniszterelnök a magyar észrevételek alapos megfontolását ajánlotta. A Legfelsőbb Tanács március 3-i ülésén Lloyd George ismét visszatért a magyar határok ügyére. Adatokkal is alátámasztva rámutatott rá: a békeszerződés „a teljes magyar népesség harmadát” tervezi idegen uralom alá helyezni, és ezt „nem lesz könnyű megvédeni”. Nem lesz béke Közép-Európában – jövendölte –, „ha utólag kiderül, hogy Magyarország igényei jogosak, és hogy egész magyar közösségeket úgy adtak át Csehszlovákiának és Erdélynek (sic!), mint egy-egy marhacsordát csak azért, mert a konferencia elutasította a magyar ügy megvitatását”. A vitában Nitti megint Lloyd George mellé állt. A többiek viszont nem. Így a békediktátumokat jóváhagyták. A tárgyalásokat az USA küldöttsége otthagyta, és nem írta alá a szerződéseket sem, mert azok nem feleltek meg semmilyen gazdasági, földrajzi, de főleg etnikai és önrendelkezési szempontnak!) A régi Magyarország összeomlásában jelentékeny szerepet játszottak a baloldaliak, a kommunisták is. Kun Béla miatt veszett oda Nyugat-Magyarország (a későbbi Burgenland). Egy hozzászóló, Szidiropulosz Archimédesz megjegyzése helytálló: Károlyi és Kun nem Trianonért felelős (az már eldöntött tény volt a háború előtt), hanem a trianoni döntés súlyosságáért!

A bolsevik Katonatanács, személyesen Pogány József szétverte a szerveződő hadsereget. Elképesztő, hogy ilyen vészhelyzetben egyetlen ezredes, tábornok nem volt a korabeli Néphadseregben! – emelte ki Szakály Sándor. A frontról hazatérő katonákat lefegyverezték, szétzüllesztették, igaz, a közhangulat sem volt katonapárti. Lindner Béla alezredes hadügyminiszterként kilenc nap károkozása, végzetes kijelentése okán („Nem akarok többé katonát látni!”) játszott szerepet. A jó kezdeményezésnek indult, Kratochvil Károly vezette Székely Hadosztály pedig egymaga nem tudta érdemben megváltoztatni az egyre súlyosbodó hadi helyzetet. Az erdélyi ún. Mackensen-féle hadsereg pedig jelentékeny mennyiségű fegyvert átadott a benyomuló román megszállóknak, s egyébként inkább hasonlított „hazafelé bandukoló csürhére”, amint azt korabeli szemtanú emlékirata minősítette.

Végső soron az eltérő véleményeket is hangoztató hallgatóság azzal az egyetértéssel állhatott fel, hogy erős (vagyis a háború- és monarchiapártiakat félretoló, a föld és nemzetiségi kérdést megoldó) parlament vagy ellenzék egysége, egy széleskörű politikai, társadalmi összefogás sorsdöntő lehetett volna az ország és a nemzet jövőjére.

(oszlánszki)
Kép: Krasznai-Nehrebeczky Mária