Elrejt

Kovács Kálmán előadásában a református belmissziós tevékenységet, mint a templom és lelkészi hivatal klasszikus közegéből kilépett vallásgyakorlatot értelmezi „térátlépés”-ként az 1871-1913 közötti korszakban.
A református a dualista korszak nagy létszámú „magyar vallás”-a volt (híveinek 98%-a volt magyar anyanyelvű). Ennek a népességnek a relatív fogyása (20-ról 16%-ra) a statisztikai adatok tükrében nyilvánvaló volt. A fogyás okaiként említették a területileg jellemző egykézést, a református népességszaporulat relatíve alacsony voltát, a kivándorlást, a vallásváltásban, reverzálisokban, szektásodásban megmutatkozó gyenge felekezeti öntudatot és a szórványreformátusság fenyegetett helyzetét. Ez a református lelkigondozás nélkül élő diaszpóra részben az ország gazdasági átrendeződésével együtt járó belső vándorlás következtében jött létre, részben a nemzetiségi tengerbe ékelődött magyar református maradványokat jelentette. A válságérzet hatására erősödött az ún. ébredési-ébresztési mozgalom hangja és a korábban elutasító liberális teológusok is nyitottá váltak a belmissziói gondolatra. A belmisszió új jelenségei, mint az ima- és bibliaórák, vallásos estélyek, a vasárnapi iskolák, személyes pasztoráció, szegénygondozás, börtönmisszió stb., „térátlépés”-ként is értelmezhető, hiszen a vallásgyakorlat kilépett a templom és lelkészi hivatal addigi klasszikus kettőséből. A missziós egyházközségek olyan, az ország területén lévő egyházközségek voltak, melyek szerveződésük és saját lábra állásuk idejéig máshonnan küldött és fizetett lelkészek lelkigondozása alatt álltak. Felállításuk kiemelt eszköze lett az Az úgynevezett első kongruatörvény. Az 1898. évi XIV. törvénycikk megállapított egy lelkészi jövedelmet, amelyig az állam kiegészítette azon lelkészek jövedelmét, akiknek ezt a minimumot szegény gyülekezeteik képtelen voltak biztosítani. A felállítandó új lelkészségek nemzeti szempontú létjogosultságát a vallás- és közoktatásügyi miniszter előtt kellett bizonyítani. A református vallásgyakorlat így olyan térbeli expanzión ment keresztül, melynek eredményeit legnagyobb részt Trianon után is meg lehetett őrizni.

Kiss Dávid, Kommunikáció a Munkásőrségnél – a testület híradása és riasztása című előadásában bemutatja, hogy az 1957-ben megalakított Munkásőrség szerepe igen jelentős volt a kádári diktatúrában, a kezdetben 30 majd a 60-as évek első harmadára 60 ezer fősre duzzasztott testületet nem csak a rendszer védelmére használták, hanem adott esetben háborús feladataik is lettek volna.
A Munkásőrség elődszervét, a Magyar Kommunista Párt Rendező Gárdáját (MKP RG) 1945-ben hozták létre, száma 1948-ra elérte a 20 ezer főt. Feladata a pártházak, pártvezetők őrzése mellett a rendezvények biztosítása lett. A háború utáni ínséges idők a kommunikációra is rányomták a bélyegüket. Így a gárda riadóztatása hagyományos módon történt. Vagy futárokkal, vagy a gárdisták egymás értesítésével tették meg ezt. A nagyobb rendezvényeken használtak csak rádiót. A hírközlési eszközök hiánya mellett a motorkerékpároké és a gépkocsiké is problémát okozott. Kezdetben kerékpáros, majd a későbbiekben motoros „elit” egységeket is szervezetek, utóbbiakat a Szabadságharcos Szövetségnél képezték ki.
Az MKP RG-be 1948-ban a Szociáldemokrata Pártét is beolvasztották, az így megalapított MDP-s gárdát 1950-re teljesen felszámolták. Más, a szocialista blokkhoz tartozó államokban működtek hasonló szervezetek ezt követően is, de Magyarországon csak 1957-ben állították fel a Munkásőrséget. A testület jelentős létszáma, és kitűzött feladatai megkövetelték, hogy amennyire a forradalmat követően ez lehetséges volt, korszerű kommunikációs eszközökkel lássák el őket. A testület országos parancsnokságát a megyei és a fővárosi parancsnoksággal kezdeten vezetékes vonalakkal kötötték össze. Sok esetben a párt vagy a belügyi szervekkel közös vonalakat használtak, különösen igaz volt ez a járásokban, városokban és a budapesti kerületekben kialakított alegységek esetében. Az alegységek gyakorlatok során korábban a Magyar Néphadseregnél használt rádiókat használták. A későbbiekben felsőbb szinten a parancsnokságokat géptávíróval is összekötötték, bővítették a telefonhálózatokat is. Az alegységeket korszerűbb rádióhálózattal látták el.
A hírközlés, és a riadóztatás terén is összehangolták a Munkásőrség tevékenységét a társszervekkel. Az egyre korszerűbb híradás, a telefonhálózat bővülése, a motorkerékpárok, majd a gépkocsik elterjedése a testületnél meggyorsította a kommunikációt, ami gyorsabb riadóztatást, majd alkalmazást tett lehetővé. Ez azért is vált fontossá, mivel a testületnek egy esetleges atomcsapás esetén az atomszennyeződés felszámolásában, az evakuálásban, a kitelepítési és befogadási helyek biztosításában, a kitelepítés lebonyolításában is tevékenyen részt kellett volna vennie. Mindennek az eredményes lebonyolításához azonban szükség voltak a riadóztatás gyorsabb lebonyolítására.

Tóth Eszter Zsófia a szocialista időszak első, 1985-ben rendezett szépségversenyét elemzi. Ez volt az első olyan nyilvános alkalom, amikor a női test a nyilvános térben, mint a szépség szimbóluma megjelent. Az 1985-ös szépségverseny korabeli interpretációit alapvetően meghatározta az, hogy a szépségkirálynő kilenc hónappal a verseny után öngyilkos lett. A fiatal lány értelmetlen, tragikus halálának okait, tettének mozgatórugóit a korabeli média is megpróbálta feltárni, s azóta is számos helyen idézték fel Molnár Csillának, mint az első „újkori” szépségkirálynő-választás áldozatának az emlékét. Előadásomban a szépségkirálynő közeli hozzátartozójával, a verseny résztvevőivel és korabeli sajtóban megjelent cikke elemzése alapján elsősorban arra keresem a választ, mi számított szépnek és hogyan reprezentálódott a szépség a korban?
Az eseménytörténetet röviden összefoglalva: 1985-ben – több mint 50 év kihagyás után – „Magyarország szépe” versenyt rendeztek Magyarországon. A verseny szervezője a Magyar Média nevű cég volt, osztrák licence alapján. A verseny kiírása szerint azok a lányok jelentkezhettek, akik megfeleltek az alábbi feltételeknek: 16-26 éves kor közötti, legalább 160 cm magas hajadonok voltak. A több mint 2000 induló közül Molnár Csilla Andrea fonyódi gimnazista nyerte el a koronát az 1985. október 5-én a Budapesti Kongresszusi Központban rendezett döntőn. 1985. december 18-án megnyerte Bécsben az első osztrák-magyar szépségversenyt, a szépségkirálynő a Máltán rendezett Miss Europa választáson 3. helyezett lett 1986. február 28-án. 1986. július 11-én Magyarország szépségkirálynője öngyilkos lett.

Rácz János: Az 1956-os magyar emigráció Angliában című előadásában azzal a 21 ezer magyar menekülttel foglalkozik, akik a magyar forradalom eltiprása után érkeztek a szigetországba. Körbejárja azokat a nehézségeket – idegen nyelv, beilleszkedés – amelyek meghatározták a szürke hétköznapjaikat. Bemutatja az angol politika hozzáállását az 1956-os forradalomhoz. Elemzi a kialakult vitát a magyar menekültek továbbvándorlási szándékáról. Röviden ismerteti a témában megjelent angolszász sajtó cikkeit. Ehhez felhasználja a Manchester Guardian, a Times, továbbá a londoni Magyar Szó címmel kiadott lapokat is. Ez utóbbi kiadvány esetében felhívja a figyelmet a sajátos magyar humor megjelenési formáira.
Ezen kívül külön kiemeli a brit bányászmunkára felvett emigránsok gondjait. Kitér a velük szemben kialakult antipátia ideológiai és gazdasági okaira. Vázolja azt a folyamatot, amely során a befogadó ország sajtója egyre kritikusabb hangon ostorozta a beilleszkedésre képtelen magyar menekültek életvitelét. Ezáltal a kezdetben szabadságharcos hősök lassacskán problémává transzformálódtak. A miértekre a Szuez és az 1956-os forradalom egymáshoz közeli eseménysorából eredő angol lelkiismereti probléma adhatja meg a választ.
A korabeli magyar diplomácia törekvéseinek összefoglalása is a részét képezi az előadásnak. A levéltári anyagok alapján feltérképezi a londoni magyar követség és a budapesti külügyminisztérium eltérő véleményét a kialakult emigráns probléma kezelésében.

A konferencia előadásaiból az Iskolakultúra című folyóirat 2015/7-8. száma közöl válogatást.