Elrejt

Balog Zoltán bejelentéséhez híven a társadalmi párbeszéd megkezdődött. Ennek egyik állomása volt a 2015. október 13-án rendezett nyilvános beszélgetés, amelynek az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő épületének Magyary-terme adott helyt. A Gulág Emlékbizottság e fórumán Boross Péter visszautalt arra, hogy az emlékmű ötlete már az Antall-kormány idején fölvetődött, ám nagy nyomás nehezedett a kabinetre, s végül nem lehetett megvalósítani azt. Úgy vélte: ma sem lehet. Nemrég Haraszti György történésztől, a VERITAS Intézet Tanácsadó Testületének másik tagjától megkapta a Szabadság tér leírását, tértörténetét, melyek alapján végül is elfogadhatónak tartja a helyszínt, bár ő egy Dózsa György úti helyet alkalmasabbnak tart. Közelebbről ott, ahol az egykori Sztalin-szobor állt. Vagy a „senki (értsd: főleg az »öreg« 56-osok – a szerk.) által nem kedvelt 56-os kompozíció (»Vaspapucs«) helyett, amelynek elbontása örök téma”. A volt miniszterelnök végül amellett foglalt állást, hogy ha a Szabadság téren helyezik el az emlékművet, akkor az csak arról szóljon, hogy mivel tartozunk elődeinknek. Úgy vélte: szülessen egy igazi, reprezentatív emlékmű, legyen odaillő a helyhez méreteiben és megjelenésében. Egy fő motívum és mellékalakjai arányaiban és figurálisan fejezzék ki a hadifogoly, a „málenkij robot”, a sváb s a civil elhurcoltak szenvedéseit, azt a keserű sorsot, amit a XX. század ránk rótt.

Szakály Sándor aláhúzta: hazánk XX. századi történelmének ezen eseményei megkerülhetetlenek, a nemzet kötelessége, hogy megemlékezzen az áldozatokról! A történészprofesszor szerint is a Szabadság téren helye van eme emlékműnek, hiszen – tiszteletben tartva a különböző felfogásokat, véleményeket - ott áll a szovjet emlékmű (ahogy Bécsben is). A szobrokban gazdag Szabadság téren megtalálható Bandholtz amerikai tábornok szobra is, aki megakadályozta a Magyar Nemzeti Múzeum 1919-es kirablását, megmentvén nemzeti kincseinket.
A főigazgató felidézte: egykoron trianoni emlékmű, országzászló állt a téren, emlékeztetvén az igazságtalanságokra, a revízióra; e logika mentén továbbgondolva pedig ha nincs Trianon, nem rángatnak bele a világháborúba, nem következett volna be a német-náci megszállás s a vele járó korlátozott szuverenitás, nem kerülhetett volna sor a szovjet megszállásra s annak szörnyű következményére, a Gulágra. Szakály Sándor hangsúlyozta: minden halottat megillet a kegyelet és az emlékezet; egy be nem tapasztott seb gyógyítása a fő cél. Központi segítséggel minden település megemlékezhet (emlékmű, emlékhely, áldozatok névsorai, kiadványok stb.).

A Gulág Emlékbizottságban résztvevő szervezetek képviselői is ismertették álláspontjaikat. Menczer Erzsébet, a Szovjetunióban Volt Magyar Politikai Foglyok és Kényszermunkások Szervezetének (SZORAKÉSZ) elnöke kiemelte: a magyar családok mintegy 40%-át érintő több mint 800 ezer áldozat előtti tisztelgés nemzeti kötelesség. S mivel az utolsó pillanatban vagyunk, közmegegyezéssel kövessük a jelenlévő, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközséget (EMIH) képviselő Tóth Gáborék kezdeményezésének példáját, amelynek mozgósító jelmondata: „Mondd el fiaidnak!” A SZORAKÉSZ negyedszázada hívja fel a figyelmet az elhurcoltak, az áldozatok sorsának feltárására, emlékük megőrzésére. (Édesapja, Menczer Gusztáv elsőként törte meg a hallgatást.) Az elnökasszony aláhúzta: nem akarnak sem bontást, sem szoborparkot, találtak helyet ennek az emlékműnek a Szabadság téren; az elképzelt obeliszk négy oldala jelenítse meg a Gulág poklainak különböző szenvedésformáit, előtte pedig legyen egy Nagy–Magyarország-térkép, amelyen feltüntetik a kényszertáborok helyeit.

Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnöke a traumák, tabuk kibeszélése lelki felszabadító hatását, a nemzedékek sorsközösségeinek erősítését hangsúlyozta, mondván: ebben nagy lehetőség a közös történelmi emlékezet! Stark Tamás, az MTA BTK Történettudományi Intézetének főmunkatársa az áldozatok körét kiterjesztené a szovjet megszállás teljes időszakára és földrajzi helyszínére. Idézte a kárpátaljai Dupka Györgyöt, aki a nemzeti kisebbségi áldozatok számbavételét szorgalmazza. Egyszersmind óva intett attól, hogy nemzeti mártíriológia alakuljon ki. Bognár Zalán, a Gulágkutatók Nemzetközi Társaságának alelnöke azt vetette föl, hogy ne csak a Gulágra gondoljunk, hanem a korszakot kifejező málenkij robotra (eredetileg: malenkaja rabota, azaz ’kis munka’) is. E szörnyűség áldozatainak - a kárpátaljai Szolyvához hasonlóan - hazánkban szintén emlékművet kellene állítani, konkrétan a Józsefvárosi pályaudvarnál.

Földes György, a Politikatörténeti Intézet főigazgatója is egyetértett az el- és meghurcoltak emlékére állítandó emlékmű javaslatával, ám a helyszínt elvetette, s még több ponton megfogalmazta ellenvetéseit.

Ezek közül abban egyetértett vele Szakály Sándor, hogy megfelelő múltfeldolgozási sokszínűséggel kell kezelni a kérdést, ám arról nem lehet vita, hogy az áldozatokról meg kell emlékezni. Szakály aláhúzta: „nem mi vagyunk a döntéshozók”, erről az emlékműről is a kormány mondhatja ki a végső szót. A túlélők és a Gulág Emlékbizottság tagjai elmondták álláspontjukat: egy méltó monumentális emlékmű őrizze a szovjet megszállás áldozatainak kegyeleti emlékét a Szabadság téren!

OSZTT