2016. március 10.

Mint ismeretes, a VERITAS Történetkutató Intézet is tevékeny részese a kormányzat, közelebbről az Emberi Erőforrások Minisztériuma által kezdeményezett GULÁG-GUPVI Emlékévnek, illetve Szakály Sándor főigazgató személyében tagja az ez alkalomra életre hívott emlékbizottságnak. Az emlékév méltó és tartalmában gazdag emlékezetessé tétele érdekében számos kezdeményezés fűződik a VERITAS Intézet nevéhez. Ezek közé tartozik a GULAG-filmestek elnevezésű rendezvénysorozat, melyet az ArtMozival közösen szervez az intézet.

A márciusban indult filmvetítések legutóbbi, március 10-i estéjén Sára Sándor Nehézsorsúak című filmsorozatának újabb részét nézhette meg a közönség. A tabáni ArtMozit teljesen megtöltő közönség, ezúttal az Olofsson Károllyal, szerzetesi nevén Placid atyával készített felvételeket láthatta. A rendezvény történész szakértője dr. Kovács Kálmán Árpád, a VERITAS Történetkutató Intézet egyháztörténeti, állami egyházpolitikai témákat kutató tudományos munkatársa volt. Bemutatkozásában elmondta, hogy ugyan nem szakértője a kommunizmus-kornak, elsősorban 1918 előtti témákat kutat, ám három előadásban és két tanulmányban elmélyült a korszak egyházpolitikájában. Személyes indíttatásból pedig olyan anyagot gyűjtött össze, amire most is építhet. Még nem publikált interjúit családi, rokoni, ismerősi, baráti társaságának olyan tagjaival készíthette, akik között számos hívő ember található.

Kovács Kálmán ezen ismereteire építvén vállalta a filmest vezetését és vázolta az alkotás értelmezési koordinátáit: a kereszténység, mint vallási jelenség/hitbeli entitás és a szocializmus/kommunizmus, mint politikai ideológia viszonyát, a bolsevik és kommunista egyházpolitika jellegzetességeit és a szenvedés teológiáját.

Az első értelmezési síkon meg kell említenünk, hogy a kereszténység 2000 éves történetével szemben a szocializmus kevesebb, mint kétszázéves története áll szemben. Bár a szocialista ideológia legtöbb formája éles vallásellenes küzdelmet folytatott, a szocializmus jelentőségének lebecsülése nélkül ki kell jelentenünk, hogy a történelem során magukat kereszténynek vallók hitelesebben tudták meggyőződésüket képviselni, mint a szocialisták. A szocializmus valláskritikáját Marx, Engels és társaik négy dogmatikus alaptézise határozta meg: az (anyagi) lét határozza meg a (szellemi) tudatot és nem fordítva; az ember formálja a vallást, és nem a vallás az embert. Továbbá: a vallás a nép ópiuma, mely elbódítva, elérzéstelenítve távol tartja történelmi küldetésétől, az osztályharc folytatásától. Végül: a vallás az osztálytársadalom esszenciája, mely ellen küzdeni annyi, mint maga az osztálytársadalom ellen küzdeni.

 

A vallás nem ópium, hanem a lélek vára

A második értelmezési síkon a szakértő kifejtette, hogy a bolsevik kommunizmus 1917-től kezdődően véres vallásüldözést vezetett be. Ennek elborzasztó adata, hogy az 1913-as utolsó békeév papi és szerzetesi létszámához viszonyítva 85-90% járta meg a GULAG-ot. A GULAG-ra került egyháziak közül pedig 2/3-ának életét követelte ez a földi pokol. A vallásüldözés azonban nemcsak az orosz ortodox egyházat sújtotta, hanem legalább ilyen arányban az ott élő kisebb vallási közösségeket, római katolikusokat és protestáns kisegyháziakat is. Bár Sztálin 1941–43-ban a Nagy Honvédő Háború sikere érdekében politikai fordulatot hajtott végre, amely a felszínen némi enyhülést hozott, a valós társadalmi életben változatlanok maradtak a korábbi elnyomó tendenciák. Ezek kiszolgálója volt a szovjet büntetőtörvénykönyv 58.§-a és annak főleg az ellenséges ideológia terjesztésére és szovjetellenes izgatásra vonatkozó bekezdései, amelyek gumiszabályokként működtek. Az ateista hatalomnak ugyanis minden vallásos üzenet ab ovo államellenes izgatásnak számított.

Előadásában Kovács Kálmán Árpád cáfolt egy közkeletű tévedést, miszerint a vallásüldözés Magyarországon csak 1948 karácsonyán vette kezdetét. A vallásüldözés elve és gyakorlata valójában már 1944 végén a megszálló szovjet csapatokkal érkezett hazánkba. Bár látszólag elszigetelt esetekről volt szó, ezek – térképre vetítve – rendszerré látszanak összeállni, melyből a kor minden szereplőjéhez már akkor eljutott az okulásul szolgáló elégséges információ, hogy mi folyik az országban és mi fog következni még. Ezen atrocitások végrehajtásához a szovjet hadsereg mindig megtalálta a megfelelő magyar segéderőt, akik között voltak moszkovita és illegális kommunisták, bosszúvágyó holokauszt-túlélők, megtévesztett és felhergelt szegényparaszti származásúak és nyilas múltjukat feledtetni akarók. Úgy tűnik tehát, egy kisember, egy bencés tanár egy berendezkedő hatalmi gépezet fogaskerekei közé esik, az mégsem tudja megőrölni őt, sőt a fogaskerekek csorbulnak ki rajta. Ez a tény pedig átvezet bennünket az eddigi horizontális koordinátákról a vertikálisokra.

Kevesen tudják – fejtette ki a történész –, hogy a szenvedés teológiája a kereszténység egyik lényegi eleme. Hogy hangzik ez az Úr imájában, a Miatyánkban? Így: „Ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól!” A kísértés itt nem az erkölcstelenségre csábítást jelenti, hanem azt a helyzetet, amiben nehéz hitben megmaradni. E helyzetben azonnal támad a Kísértő, aki azt próbálja a szenvedővel elhitetni, hogy már Isten is elfordult tőle. Akik hívő emberként szenvedésről számoltak be, mind arról tettek tanúbizonyságot, hogy nem a testi kínt, hanem ezt a lelki kísértést volt a legnehezebb elviselni. Aki viszont a hit és az imádság ereje által ellen tudott állni, azt Isten különös élménnyel ajándékozza meg: azzal, hogy a horizontális szabadság beszűkülésével párhuzamosan az ember előtt csodálatosan megnyílik a vertikális szabadság. Ebben a helyzetben az ember átéli, hogy nem véletlenül, hanem a mindent jobban tudó gondviselő kegyelem jóvoltából került ide, aki ebben a helyzetben úgy akarja és tudja használni, ahogy soha nem gondolta volna. A szabadság ebben az, hogy még így is lehet Isten dicsőségét szolgálni, ami boldoggá tesz, a földi szenvedéseket átragyogó módon – világította meg a végső tanulságot Kovács Kálmán Árpád.

 

Nem csak kenyérrel él az ember

Ezt követően a fények kialudtával pörögni kezdtek a filmkockák. Placid atya nyomorúságait olyan kiengesztelődött derűvel, áldott humorral adta elő, hogy a nézők gyakran mosolyodtak el vagy törtek ki csendesebb nevetésben. A film megnézése után Kovács Kálmán teret adott a kérdéseknek, hozzászólásoknak. Néhány villanás a legemlékezetesebbek közül.

A Szent Imre templom közösségi tagjaként és a páter közeli barátjaként egy idősebb férfi felhívta hallgatósága figyelmét a túlélés négy fő szabályára. A szakértő válaszul felhívta a figyelmet Pál apostol Filippibeliekhez írt levele 4. részének 4. versére, amit egy római katonához láncolva írt le, majd visszautalt a „portréfestő”-trükkre. Ehhez hasonlóról szinte minden hívő interjúalanya beszámolt, és mindegyikük a Szentlélek adományának tartotta. Mi ezt tarthatjuk Isten humorának, amire számtalan példát hozhatunk a bibliai és az egyháztörténetből, s ami megmutatja, hogy a hívőnek gyakran a lehetetlennek gondolt is lehetségessé válik. A hozzászóló utóbbi gondolatához kapcsolódva Kovács Kálmán kifejtette, a „szenvedéseket nem szabad túldramatizálni”, a „keresni kell az élet apró örömeit”, a „keresni kell a kapaszkodót, ami a hívőknek természetes módon a hit” három pontja a filmben is elhangzott. Nem fordult viszont elő a „napról napra meg kell mutatni, hogy különb ember vagyok fogvatartóimnál” gondolata. Felhívta a figyelmet arra, hogy Placid atya az elemi létfenntartás eszközéről, a kenyérről tudott lemondani, hogy misézhessen, hogy a Krisztussal való töltekezés lelki szükségletét teljesíthesse. Általános tapasztalat volt, hogy aki erkölcsileg összeomlott, és önző módon csak magának kezdett „kaparni”, azt előbb-utóbb utolérte valami olyan esemény (pl. betegség), ami hamis biztonságát semmivé tette. Aki viszont valami nagyobb cél érdekében tudott áldozatot hozni, annak ez a lemondása valamilyen titokzatos módon kipótoltatott. Emlékezzünk: 42 kilósan, dagadó lábakkal kemény fizikai munkát teljesíteni, közben az életben tartó kenyéradagról is lemondani, és még életben is maradni! Ez természetes ésszel felfoghatatlan csoda!

Egy hölgy családi élményéről számolt be. Sajnos szüleinek rajta kívül nem lehetett másik gyermekük, ő is ebben az emlékezetes házban született és élt 62 évig. A történet: szülei a lágerből hazafelé jövet ismerkedtek meg és házasodtak össze. Az ifjú feleség családja otthonának kapujában megállt; Placid atyához hasonlóan félt, nehogy öreg édesanyja a hirtelen örömtől haljon meg, ezért ő is az „ismeretlen”-t (mellette álló férjét) küldte be maga előtt.

 

Az emberség és az embertelenség nem függ vallástól

Egy 1944-es születésű férfi GULAG-ot megjárt apja egész kint tartózkodása ideje alatt két vagy három – néhány sornyi – levelet tudott hazaküldeni. Az egyikben szerepelt ez a mondat: „És velünk van Placid atya.” Most már érti, hogy református apja miért szentelt e ténynek az oly szűken mért és éppen ezért oly értékes helyen ekkora nyomatékot. Kovács Kálmán reagálásában apai nagyanyja ruszin cselédlányának példáját hozta fel. Hős volt ő, aki megmentette Nemesgörzsönyt egy fenyegető helyzetben. A benyomuló szovjet csapatok ugyanis kiterelték búvóhelyeikről a katonaköteles korú, otthon maradt férfilakosságot, és felsorakoztatták őket egy falnál. Mariska az egyik hadnagyot – hasába lyukat beszélve – meggyőzte, hogy ezek a férfiak mind civilek, köztük volt a falu református tanítója is. Az emberség nem vallás- és nemzetiségfüggő. Sajnos az embertelenség sem. Jótettéért cserébe berendelték a pápai szovjet parancsnokságra tolmácsnak. Amikor néha hazaengedték, elsírta, a tisztek mire „használták” őt. Amikor a szovjetek megszüntették a pápai városparancsnokságot, őt is elvitték. Gazdái kerestették, de kiderült, hogy ő is „lebukott” és mint „szökött szovjet állampolgár”-t (sohasem volt az) nem Kárpátaljára repatriálták, hanem egyenesen Szibériába deportálták. (További sorsa ismeretlen.) Az ő sorsán keresztül értsük meg azét a lányét, aki Budapesten mocskos szájjal, káromkodva tolmácsolta Placid atyát a szovjet hadbíróság előtt.

Egy asszony emlékezetbe idézte azt a tényt, hogy Placid atyát ávósok tartoztatták le, és szovjet hadbíróság ítélte el. Felháborodásának adott hangot, hogy a szovjet hadsereg meg tudta találni a „megfelelő” magyar segéderőt. A VERITAS történésze dédanyjának édesapjához intézett szavaival válaszolt: „Édes Fiam! Jól jegyezd meg: tisztességes ember kommunista nem lett!” Akkor is nyomatéka van ennek a sommás ítéletnek, ha a „ruszkivezető”-k motivációit is fel akarjuk tárni.

Egy másik asszony egy nemrégiben felszentelt ülő Mindszenty-szobrot idézett meg, melyet orosz alkotója azután készített, miután meggyőződött arról, hogy a magyar emberekben semmi gyűlölet nem él az orosz nép iránt. Ezzel kapcsolatban föltette a kérdést: lehetséges lenne, hogy mindezek után ma az orosz nép legyen a kereszténység védelmezője? Kovács Kálmán válasza szerint a történelem tanúsága szerint minden lehetséges, majd katonai és polgári áldozatok adataival gazdagon alátámasztva előadta, bármilyen szenvedést is hoztak a szovjet csapatok Közép-Európára és benne a magyar népre is, Sztálin mégis az akkori szovjet lakosságra és ezen belül is nem utolsósorban az oroszokra nézve volt a legnagyobb büntetés.

Így vergődtek a „borzalmas XX. század” politikáinak, vallásainak, vallástalanságainak Szküllái és Karübdiszei között, amint ez már az ókorban sem volt ismeretlen. A filmcímek alapján a következő filmestek sem szűkölködnek majd a fentiekhez hasonló drámai fordulatokban… Konkrétan: 2016. március 24-én 18 órától látható a Nehézsorsúak következő része, Ligeti Dávid történész közreműködésével.

Képek az eseményről