Konferencia

2016. július 6 - 8.

Az idén Debrecenben rendezik meg a Magyar Hidrológiai Társaság XXXIV. Országos Vándorgyűlését A Magyar Hidrológiai Társaság 100 éve címmel. A tervezett 11 szekció témái felölelik a vízgyűjtő-gazdálkodás, a vízkárelhárítás, a területi vízgazdálkodás, a vízellátás, a szennyvízelvezetés és -tisztítás, a csatornázás, a vízépítés és a hidrogeológia, valamint a mérnökgeológia időszerű feladatait és kérdéseit, illetve betekintést nyújtanak a vízgazdálkodás történetébe, az ívó- és fürdővizek biztonsági kérdéseibe, a vizes élőhelyek védelmébe, és nem utolsó sorban rávilágítanak a vízjog, a vízügyi igazgatás és nemzetközi vízügyek néhány aspektusára.

A VERITAS Intézet munkatársa, Kovács Kálmán Árpád A vízgazdálkodás története szekcióban Az osztrák Államtanács és a magyar vízügy fejlődése (1761-1772) című előadással szerepel a konferencián. Prezentációjának összefoglalója az alábbiakban olvasható.

Helyszín: Debreceni Egyetem, Kassai út 26.

Időpont: 2016. július 6-8.

 

Programfüzet

 

 

Kovács Kálmán Árpád: Az osztrák Államtanács és a magyar vízügy fejlődése (1761-1772)

Az osztrák Államtanács Magyarország-politikáját mint témát még 1998-ban Marjanucz László szegedi tanszékvezető egyetemi docenstől kaptam. Az ő figyelmét Fazekas István hívta fel az anyagra, mivel folytatásra érdemesnek tartotta Ember Győző 1933-83 között több lépcsőben végzett vizsgálatait. Már akkor felfigyeltem a kor vízügyének komplexitására és fontosságára. Az akkoriakhoz még három alkalommal (2009-ben, 2012-ben és 2014-ben) gyűjtöttem Bécsben és Budapesten újabb anyagokat, melyek mindeddig íróasztalfiókban pihentek. Feldolgozásuk kezdetére a tervezett előadás kapcsán szeretnék sort keríteni.

A kérdéskör aktualitása és fontossága az alábbiakban áll. Dóka Klára (1987) is kitér arra, hogy az 1772-ban létrehozott két Navigations-Divisions-Direction előkészítő munkálataiban jelentős szerepet töltött be az Államtanács, de ennél mélyebben nem megy bele, mi volt a szerv szerepe a magyarországi vízügy fejlődésében. A kérdés megértéséhez szemügyre kell vennünk a Tanács állampolitikai helyzetét.

Kaunitz államkancellár javaslatára Mária Terézia 1761-ben az udvari kormányzat területén visszatért az 1749 (úgynevezett Haugwitz-féle szisztéma) előtti állapotokhoz, melyeket azonban kiegészített egy újonnan felállított döntés-előkészítő szervvel. Ennek „osztrák” előneve onnan származik, hogy hivatalos hatásköre csak a Birodalom ciszlajtán tartományaira terjedt ki, a valóságban – mivel nem volt rendelkező szerv – befolyása a magyar ügyekben az ország udvari kancelláriája formális alárendelése nélkül érvényesülhetett. Mai fogalmaink szerint az Államtanács viszonylag jelentéktelen ügyekben nyilvánított véleményt. Ennek oka, hogy a 150 forintot elérő kifizetések eleve uralkodói döntéshez kötöttek voltak. A falusi plébánosi (éves) fizetésnek megfelelő összeghatár például a helyi érdekeknél jelentősebb hidak építését mindenképpen uralkodói döntés tárgyává tette.

A Habsburg Birodalom eleve sokszínű entitás volt, rendkívül eltérő földrajzú, fejlettségű és népességű tartományokat foglalt magába. A törzsterületét érintő udvari kormányzat három elv szerint rendeződött: a kancelláriák a területi elv (territoriales Prinzip), a Kamara és a Haditanács a szakigazgatási elv (Sachverwaltungsprinzip), a különböző bizottságok, tanácsok, deputációk és ügyosztályok pedig a (fontosság és berendezés – Einrichtung, Neuordnung – miatt) elkülönített kezelési elv (Sonderbehandlungsprinzip) alapján fejtették ki tevékenységüket. E három elv együttes alkalmazása természetszerűleg vezetett különböző hatáskör-átfedésekhez, kompetenciavitákhoz. Az Államtanácsnak kellett arról a koordinációról gondoskodnia, nehogy valamely partikuláris érdek az összbirodalmi erőkoncentráció szükséglete elé kerülhessen. Az Államtanácsnak ezt az udvari kormányzatban betöltött centrális szerepét ki kell egészítenünk azzal a ténnyel, hogy a vízügy három akkori területe egészen más érdekek befolyása alatt állhatott. Az ármentesítés és vele összefüggő telepítésügy (Impopulation, Kolonisation) egyszerre volt kamarai és földesúri érdek. A (malom)ipari felhasználás a földesúri haszonvétek körébe tartozott, de a (jobbágy)közösségeknek is lét(fenntartási) érdekeibe vágott. A szállításügy egyszerre volt a szűkebb kamarai (só és fa) valamint a merkantilista-kameralista állam-gazdaságtani érdekek területe. Ez utóbbi végcélként alapvetően a kereskedelmet és a vele összefüggő pénzforgalmat kívánta fellendíteni és vele együtt a központi állam céljaira lecsapolni. Ráadásul a vízügy adóügyi kérdés is volt. Erdélyben és a Temesi Bánságban a bécsi udvar figyelmen kívül tudta hagyni az 1741-es pozsonyi diéta által kimondott „ne onus inhereat fundo” [szabad fordításban: tilos a földalapú adózás] elvet. Előbbi országrészben az adóügyi reformok kapcsán több szempontból is újra kellett szabályozni a hajósnépesség adóügyi állását, utóbbiban az 1768-tól induló „újberendezkedési” folyamat foglalkozott a vízjárta és a szikes földek adóügyi besorolásával. Nem véletlen tehát, hogy a korban foglalkozott vízügyekkel a Magyar és Erdélyi Udvari Kancellária, az Udvari Kamara, a Haditanács (sokszor a határőrvidékek gazdasági helyzete, sokszor a katonaság mint békeidős munkaerő-tartalék révén), a Bánáti Ügyosztály, a miniszteriális Banco-deputáció (udvari kormányszervként létrehozott központi bank), a Pénzverési és Bányaügyi Igazgatóság, a Kereskedelmi Tanács (Hof-Commercien-Rath) és az Államgazdasági Deputáció (Staats-Wirtschafts-Deputation). Ezek anyagai a történeti fejlődésnek megfelelően eltérő helyekre, levéltárakba és állagokba kerülhettek, és eltérő mértékben érintették őket a mostoha idők pusztításai is.

A korabeli vízügy aktái így számos helyen és fondban szétszórva, rendkívüli erőfeszítéssel lennének csak egybegyűjthetők. Különös jelentőséggel bír tehát számunkra az a tény, hogy volt egy szerv, ahol ezek az ügyiratok tartalmi összefoglalásukban, kivonatos megfontolásaikban és döntésileg tükrözött uralkodói akaratban lenyomatot képezhettek. Az Államtanácsnak 1785-ig nem volt magyar tagja. Tagjai a német birodalmi területekről (Würzburg környékéről), Alsó- és Felső-Ausztriából, Cseh- és Morvaországból, Krajnából (a mai Szlovéniából) verbuválódtak. Ahogy azt Ember Győző észrevette, az államtanácsosok mielőtt az Államtanácsban magyar ügyekkel foglalkoztak volna, Magyarországot és a magyarokat alig ismerték. Nem vonhatták ugyan ki magukat az udvarban kialakult ilyen-olyan általános vélemények hatása alól, de mégis alapvetően az ügyiratok alapján kellett megérteniük a magyarországi viszonyokat, és ezek tanulmányozása közben kellett – amennyire lehetséges volt – beleásniuk magukat a magyar politika-, gazdaság- és társadalomfejlődés rejtelmeibe. Vótumaik így egy tanulási, alkalmazkodási folyamat részeinek tekinthetőek, melyen keresztül nekünk is nagyobb lehetőséget biztosítanak a korabeli magyarországi viszonyok megértésére. Ha az ügyek „jelentéktelenségének” alapvető jellemzőjére gondolunk is, gazdálkodási (földesúri) ismeretekkel azért mindenképpen rendelkező idegenek proponálták Mária Terézia azon döntéseit, hogy adott helyeken milyen sarkantyúépítési módszert alkalmazzanak, milyen mechanikus gépet vegyenek alkalmazásba, kinek, hová, milyen napidíjjal való kiküldetését eszközöljék, honnan verbuválják a magyarországi folyókra is alkalmazható típusok hajóépítő mestereit és hová telepítsék ezeket le stb.

A kérdésben fel kell hívnom a figyelmet a temesi Bánság (Temeswarer Banat) nevű 1717-1778 között létezett magyar koronához tartozó, de külön kormányzott szerv jelentőségére, melyet a bécsi udvar a magyarországi átalakítások modelljévé kívánt tenni. Az első ténylegesen hatékony vízimunkálat itt kezdődött el 1728-ban a Bega szabályozásával. Ezek végső szakaszában kapott uralkodói utasítást a Magyar Udvari Kancellária a mocsárkiszárítások segítő támogatására. A Temes és a Bega 1760-as összekötése és a Temesvári Kereskedőtársaság (Temeswarer Handlungs-Compagnie) csődje vezetett 1761-től a magyar- és horvátországi folyók szabályozását érintő első nagyobb állami befektetésekhez. Ezek célja az volt, hogy megteremtsék a Bánságban már megfelelő minőségben előállított gabona tengeri kivitelének és az itt termelt kender (tenger)hajózási felhasználásának feltételeit, és ezáltal az alapvetően veszteséges mintatartományt nyereségessé tegyék. A 60-as években kibontakozó dinamikus ausztriai és csehországi (manufakturális) iparfejlődés igényelte az olcsó magyarországi élelmiszer- és nyersanyagszállítmányokat, melyek nélkül a városiasodás ottani üteme nem volt fenntartható. A vízszabályozás folyamatának fontos katalizátora lett az 1770-71-es csehországi éhínség is, melynek fő tapasztalata az volt, hogy nem elég az „élő gabonaraktár”-ként funkcionáló Magyarország birtoklása, ha annak termékeit nem tudják megfelelő mennyiségben, megfelelő idő alatt és megfelelő áron a ciszlajtán területek felé szállítani. Az Államtanács napi működésének vizsgálata így azt a tapasztalat-összegződést is nyomon követhetővé teszi, mely Franz Anton von Raab udvari tanácsos kiküldetésének idejére már megalapozott döntések meghozatalát tette lehetővé a magyarországi vízügy területén.