Magyar Hang, 2019. január 25.

Radnóti Zolán teljes  írása az alábbiakban olvasható:

 

„Közismert a Grimm testvérek meséje a szabókról, akik a nagy semmivel öltöztették fel a királyt, és a körülötte állók nem merték neki megmondani, hogy bizony meztelen. Ez a mese most éppen Szakály Sándor történész gondolatai és a körülöttük lévő súlyos csend kapcsán jutott eszembe.

Megjelent egy interjú Szakály Sándorral, a VERITAS Intézet főigazgatójával, aki a Nagy Imre-szobor elvitele kapcsán feltett kérdésnél talált alkalmat, hogy megint a zsidókérdéssel foglalkozzon.

És most álljunk meg egy szóra, vagyis egy általa idézett névnél! Prohászka Ottokár.

A magyar kormány által is sokra becsült püspök, felsőházi tag. Elismerése kapcsán említi meg Szakály, hogy ideje lenne már kicsit nagyvonalúbban újradefiniálni az antiszemitizmust. Hadd idézzem meg a püspök szellemét és szavait (1920-ból)! „A zsidóság mindenütt elterpeszkedett, elfoglalta a vezető állásokat, uralkodott az irodalomban és kultúrában, meghódította a sajtót, amelynek hangját is megszabta, így jutott a zsidóság mindenütt irányító szerephez, az igazi magyarok pedig visszahúzódtak, mert számukra a vezető elem (a zsidóság) idegen és érthetetlen maradt. Igen, a valódi magyarok, különösen, ha keresztények is voltak, gyűlöltek, lebecsültek vagy elnyomottak lettek. A zsidó írókat, művészeket, tudósokat az égig magasztalták, a zsidókat »zsenik«-ként csodálták, míg a keresztényeket, a magyarokat agyonhallgatták, megrágalmazták vagy kigúnyolták. A zsidó szellem főképpen Budapest felett uralkodott, ahol a zsidóság biztonságban érezvén magát, leplezetlenül megmutatta a maga igazi, nemzetietlen, idegen, kihívó énjét.” Én ugyan nem vagyok történész, ám ez a szöveg eléggé antiszemitának tűnik. Azonban Prohászka „javára” írandó, hogy legalább őszinte ember volt, és nem titkolta, mit is gondol a zsidókról. „Érdemes lenne egyébként végre tisztázni, mit is értünk antiszemitizmus alatt” – mondja Szakály. „Tisztázni!”, azaz „nyissunk egy új lapot”.

Nagyon merem remélni, hogy a központi „letisztázási” vágy nem azt jelenti, hogy a főigazgató úrnak egy hazug és mindenkire nézve káros gondolatmenetnek, egy új (?) emlékezetpolitikának kell megágyaznia. „Egy kifosztott és megcsonkított állam húsz év alatt lényegében felzárkózott az európai középmezőnyhöz, ami bizony komoly teljesítmény. Azt is hangsúlyoznám, hogy nem szabad a több évtizeddel későbbi tudásunkból fakadó elvárásokat megfogalmazni az akkori döntéshozókkal szemben.” Szakály – a Horthy-korszak-témakörben – tekert még egyet a hangerőn, hogy a folyton ajvékoló zsidók hangját elnyomja, és így az interjú végén már szinte nem is értjük, miért nem rehabilitáljuk, ha ennyire jó volt. És még csak most értünk el a beszélgetés egyik legfontosabb részéhez, a numerus claususszal kapcsolatos eszmefuttatáshoz! „Azzal kapcsolatban is sok a félreértés. Az 1920-as törvény abban az értelemben korlátozta a felsőoktatásba bekerülők számát, hogy az megfeleljen minden magyarországi nemzetiség és népfaj lakossági arányának. Csakhogy a jogszabály nem is vonatkozott valamennyi egyetemre és karra, a szövegben konkrétan nem is szereplő zsidóságba pedig csak az izraelita hitűek, vagyis azok tartoztak bele, akik nem keresztelkedtek ki. Ezt lehet sérelmezni, ám attól ez még nem jogfosztás, hanem – meglátásom szerint – jogkorlátozás, és semmiképp nem helyes zsidótörvénynek nevezni.” Finoman cizellálta mondatait az intézményvezető. Szerinte az állampolgárok közötti jogegyenlőség felváltása „faji” szempontokkal nem nagy ügy, de azért „lehet sérelmezni”.

Értsd: megengedi, hogy „sérelmezzük”.

Igen, ez az a törvény, amely korlátozta az ilyen-amolyan „népfajok” közép- és felsőoktatási beiratkozását, hogy a beiratkozási arányok megfeleljenek a „népfajok” lakossági arányszámának.

Sőt – közli örömmel Szakály – ez nem is vonatkozott minden egyetemre!

Sőt a kikeresztelkedett zsidókat nem is érintette!

Sőt, nem is volt konkrétan leírva a törvényben „zsidó” szó.

Hát nem nagyszerű?

Azaz, Szakály logikája szerint, csak azért nem volt jogfosztás, mert a kikeresztelkedettekre nem vonatkozott?

Igen, csak azokra vonatkozott, akik még annak ellenére is akartak egyetemre járni, hogy zsidóknak mertek megmaradni. Ja… keménynyakú egy „faj” ez… Az ilyen makacs ember igazán csak önmagát hibáztathatja az őt ért kellemetlenségekért és sorsának rosszabbra fordulásáért.

Ám gondolatmenete legszebb része akkor következett, amikor a szakértő elmondja: „A két világháború közötti korszakban például úgy vett el a magyar állam zsidó tulajdonban lévő mező- és erdőgazdasági ingatlanokat és tartozékaikat, hogy az átengedett ingatlanokért harmincéves futamidejű, 3,5 százalékos, utólagos kamatozású, zárolt pengőkötvényekkel kívánt fizetni.” Jaj. Az általános iskolában megtanultuk, hogy a II. világháborúban Magyarország egy olyan állam oldalán állt, amelyik már régóta elhatározta, hogy a zsidókérdést a „maga eszközeivel” fogja megoldani, amelynek 1942 óta már neve is volt: Endlösung, azaz „végső megoldás”.

Idézném Moldova György írását a Hitler Magyarországont: „Nincs igaza, Smidelius, én Horthynak minden búzaszemről kötelezvényt adtam, mely háború utáni kifizetésre szólt. Tehát az elhozott áruk ki nem fizetéséért a szövetségeseket terheli a felelősség, mert a győzelmükkel megakadályoztak abban, hogy az ígéretemet megtartsam.

– De én úgy tudom, mein Führer, ön akkor sem szándékozott fizetni a magyaroknak, ha megnyeri a háborút.

– Az más kérdés, Smidelius, nyugodjon meg, akkor nem is merték volna kérni.” Mint már említettem, nem vagyok történész, de azt gondolom, hogy egyszerűen állami rablás történt. A jogfosztás után a kifosztásig, majd a népirtásig vezettek az események. „Ezt lehet sérelmezni, ám attól ez még nem jogfosztás, hanem – meglátásom szerint – jogkorlátozás, és semmiképp nem helyes zsidótörvénynek nevezni.” „Lehet sérelmezni…” Köszönjük!

Magyarként, európaiként és zsidóként élnék a nagyvonalú ajánlattal! Sérelmezem, hogy megszűnt a magyar honpolgárok törvény előtti egyenlősége! Sérelmezem, hogy megszűnt a modern magyar nemzet alapja! Sérelmezem, hogy Petőfi Sándor egyik legfontosabb követelését: „jogot tehát, emberjogot a népnek” kitépték a könyvekből!

Szakály megnyilatkozásai – aki hozzáértő ismerőseim szerint komoly hadtörténészi életművel rendelkezik – már rég nem egy történész megnyilvánulásai, hiszen e szakma nélkülözhetetlen feltétele az elfogulatlan mérlegelés képessége, a kíváncsiság és a nyitottság. Szakály Sándor intézményvezető jelenleg kevés nyitottsággal, ám jóval több elfogultsággal szemléli a magyar történelmet.

Megszólalásait senki sem elemezné, ha nem felelős pozícióban, afféle „állami” történészként mondaná őket. Így viszont azt a látszatot kelthetik, hogy Magyarországon félhivatalos álláspont lehet a népfajok közötti megkülönböztetés mentegetése, bagatellizálása.

Unom az egészet!

Nem akarok a zsidók sérelmeiről írni! Nem akarok a magyar félmúltról írni, amikor a közeli jövő erkölcsi kérdéseinek kapcsán bőven volna miről közösen gondolkodnunk.

De mindig előjön ez a zsidókérdés… És szeretnék visszatérni Szakály mondataira, mert nem véletlenül jelentek meg egy kormányközeli médiumban.

Komoly problémáim vannak, és magam sem tudom, hogy mit lehet válaszolni.

Egyrészt van a sokak által (beleértve magát a miniszterelnököt is) nyomatékosított zéró tolerancia az antiszemitizmussal szemben elve.

Többször is elhangzott, hogy a magyarországi zsidó közösség biztonságban érezheti magát, hiszen meg vannak védve. A biztonságot illetően valóban csak jókat lehet mondani – ezt nem is vitatja senki.

De hogy kitől vannak a magyarországi zsidók megvédve? Ezt csak találgatni tudom.

Meg vagyunk védve az antiszemita cselekményekkel szemben, azaz nem lehet a hazai zsidókkal szemben büntetlenül fizikai erőszakot alkalmazni. Ez üdvözlendő, olyannyira, hogy a Mazsihisz és annak vezetése ennek minden lehetséges alkalommal hangot is ad, itthon és külföldön egyaránt. És hivatalosan is meg vagyunk védve az iszlám migránsoktól.

Ám a Szakály-interjú olvasása közben egy kérdés motoszkál bennem: az általunk antiszemitának gondolt közbeszéd, megszólalások tömkelegével szemben is vajon ilyen hatásos védelemben részesül-e a magyarországi zsidóság?

Szégyen ide, szégyen oda, ebben azért nem vagyok olyan biztos.

Plakátokat fújtak le Dávid-csillaggal. Folyamatosan zajlik a sorosozás – nemzetközi összeesküvéssel karöltve.

És most a numerus clausus revideálási szándéka… Miért kell egyáltalán ennyire kitüntetett szerepet adni az ilyen típusú gondolatoknak?

Szeretném tudni, mit gondol mindezekről a magyar kormány! Merre van a zéró tolerancia?

Szeretném világgá kiáltani, hogy aki hisz abban, hogy nem a származásnak vagy a vallási hovatartozásnak kell meghatároznia az életesélyeket, az nem áll oda a numerus clausust mentegetni!

Ez nem szakkérdés. Ez emberség, magyarság és tisztesség kérdése.

Ha hirtelen ilyen kényesek lettünk Nagy Imre múltjára, akkor miért nem vagyunk kényesek Prohászka Ottokáréra? Most ez akkor kettős beszéd? Meztelen a király?

Ahhoz, hogy otthagyjuk végre a XX. századot, annyi kéne csak, hogy egyszer, egyetlenegyszer egyértelműen, teljes konszenzussal leszögezzük, hogy a faji diszkrimináció nemzetellenes és emberellenes. És ezt nem csak „lehet”, hanem „kell” is sérelmeznünk.

Ez nem a zsidók dolga, hanem mindannyiunké.

Ne kelljen már ezt félévente újra és újra elmondani!

Kérem, beszéljünk már végre értelmes és fontos dolgokról.

Tényleg, barátaim, Magyarország nem az első nektek?”

Letölthető PDF

Tovább a linkre