2017. május 2-án, kedden 18 órakor rendezzük a VERITAS-estek sorozat huszonhatodik vitáját a Budapesti Gazdasági Egyetem Markó utca 29–31. alatti épületének Aulájában, Magyarország és az angolszász hatalmak, 1900–1945 címmel. A témát Marinovich Endre, a VERITAS Intézet főigazgató-helyettese moderálása mellett Jeszenszky Géza, egyetemi magántanár, volt miniszter és Joó András történész, tudományos főmunkatársunk mutatják be.
A művelt magyar társadalom a reformkor óta követendő példaként tekintett Angliára és az Egyesült Államokra. Széchenyi és Kossuth mellett Bölöni Farkas Sándor nevei említhetők itt. Utóbb az 1848/49-ben, majd a megtorlások idején tapasztalt erős angliai rokonszenv adta az alapot ahhoz is, hogy a XX. század elején új erőre kapott nálunk az angolbarátság. Eltérő motivációval ugyan, de egyformán jelen volt a 67-es és a függetlenségi táborban is.
A kölcsönös tiszteleten nyugvó pozitív kép azonban jelentősen megváltozott az első világháborút megelőző esztendők során, Ausztria-Magyarország megítélésének romlása mellett, lassanként elveszett Magyarország korábbi presztízse is. Robert W. Seton-Watson (az inkább álneve alatt híres-hírhedté vált Scotus Viator) bírálatát talán túlzott haraggal fogadták Magyarországon, de igazán sötét tónusúvá az első világháború és a trianoni békeszerződés tette az angolszász hatalmakról alkotott képet, kiváltképp az angol politikát illetően. A békeszerződés brit ellenzői és a revíziót támogató hangok mégis ébren tartották az egyébként egyre élénkülő reményt, hogy Nagy-Britanniára lehet támaszkodni (Lord Rothermere kezdeményezésére gondolhatunk itt). Horthy, Bethlen és Teleki angolbarátsága sokáig egyáltalán nem állt szemben az olasz szövetséggel sem, és szükségesnek látszott a nácizmus térhódításával szemben is támogatást keresni. Hitler kezdeti sikerei és a magyar revízió látványos eredményei mellett, az angolszász orientáció képviselői végül visszaszorultak, s csak a háború elvesztésének árnyékában történt kísérlet a korábbi végzetes lépések korrekciójára, akkor is jelentős ellenszélben.
Vajon teljes illúzió volt-e, hogy Magyarország a maga geopolitikai helyzetében az angolszász hatalmak jóindulatára és kétségesnek ítélhető támogatására hagyatkozzon? Elkerülhetetlen kényszerpálya vezetett-e 1941-ben ahhoz, hogy hazánk hadiállapotba került végül mindkét angolszász világhatalommal? Noha a második világháború végkimenetele egy ideig kétséges maradt, a magyar vezetők (hasonlóan más térségbeli országokéihoz) a német vereségek láttán is sokáig táplálták még az illúziót, hogy az „angolszászok" végül nem fogják „beengedni” a szovjeteket a Duna-medence területére.
Elrejt
A VERITAS-estek történelmi vitasorozat májusi előadása hazánk és az angolszász hatalmak közötti viszonyt tekintette át. Marinovich Endre, a VERITAS Intézet főigazgató-helyettese moderálása mellett Jeszenszky Géza egyetemi magántanár, volt miniszter és Joó András történész, tudományos főmunkatársunk az 1900 és 1945 közötti időszakot oly módon mutatták be, hogy előadásukban az angolszász hatalmak közül főként Angliára helyezték a hangsúlyt. A korszakot három nagyobb egységre bontották. Az első egység a Nagy Háborúig terjedt, aztán a két világháború közti időszakról beszéltek, majd következett a második világháború kora. Jeszenszky Géza ezen hármas felbontás fényében tette fel a kérdést, hogy egy kis nemzet számára mi lehet a fontosabb: a sikeres belpolitika, vagy inkább a külügyek eredményes vezetése? Jeszenszky szerint a magyar balsorsot az agresszív külső hatalmak és saját tévesztéseink együttesen okozták. Kijelentette: a Nagy-Britannia, valamint az Amerikai Egyesült Államok komoly mértékben meghatározta a magyar történelmet, szerepük volt abban, hogy mi történt velünk az első világháborúban, mint ahogyan abban is, hogy a második világháborút is a vesztesek között fejeztük be. Hozzátette: az angolok európai politikája hosszabb fejlődésen ment keresztül. Az előző századfordulón a Monarchiára még Németország lehetséges ellensúlyaként gondoltak, Magyarországra pedig úgy tekintettek, mint egy olyan, dinamikusan fejlődő országra, amely stabilizálja a Monarchiát. Jeszenszky Géza hangsúlyozta, hogy a szabadságharc bukásától kezdve egészen a milleniumi időszakig hazánkról kifejezetten kedvező kép élt a brit polgárokban. A helyzet Tisza István kormányának bukása után változott meg. Ezt erősítette fel a korban fokozatosan kialakuló külpolitikai szembenállás. Anglia ugyanis az általa egyre veszélyesebbnek ítélt Németország ellen kezdte létrehozni a maga szövetségesi rendszerét. Először a korábbi ellenségével, vagyis a franciákkal egyezett ki, aztán az oroszokkal is politikai és katonai szövetségre lépett. Jeszenszky szerint az angol sajtó is ellenünk fordult. Amíg a millenium időszakában hazánkról még kifejezetten kedvező írások jelentek meg, addig később – főleg Robert W. Seaton-Watsonnak köszönhetően – már egyértelművé vált a bíráló hang. A brit közvélemény ezen hatások együttese miatt fordult ellenünk. Hozzátette: az Amerikai Egyesült Államok hadbalépése döntötte el az első világháború menetét. Ezzel vált egyértelművé, hogy a Monarchia különbéke megkötésével nem tudja befejezni a háborút, valamint az is, hogy felbomlik a dualista állam, s Wilson elnök 14 pontja szellemében jön létre az új európai béke. Joó András szerint Anglia aláírta ugyan a trianoni békediktátumot, mégis komoly összegű hiteleket adott hazánknak azért, hogy meg tudjuk alapozni a gazdasági életünket és a pénzügyi stabilitásunkat. A két világháború közti időszakban pedig több brit közéleti személy is felszólalt a trianoni igazságtalanság ellen. Példaként kiemelte Lord Rothermere sajtómágnás szerepét, aki a nyelvhatárokat figyelembe vevő, igazságosabb politikai határokat javasolt. Joó András szerint Anglia nem emelt kifogást az első bécsi döntés ellen. E kapcsán Jeszenszky Géza kijelentette: lord Halifax, Anglia külügyminisztere az első bécsi döntést a londoni Alsóházban elmondott beszédében szóban elismerte, de írásos megerősítést ez ügyben Anglia sohasem tett. A második bécsi döntés után azonban Churchill már hivatalosan jelezte, hogy nem ismerik el a területi változásokat. Joó András mindehhez hozzátette: Teleki Pál meg volt arról győződve, hogy ha kitör a kontinensen a háború, akkor az az angolszász hatalmak győzelmével végződik. Jeszenszky Géza fontosnak tartotta a Sztálin és Churchill 1944-es találkozóját, ahol is egy papírdarabkán osztották fel egymás között Európa keleti felét. Hozzátette: a megegyezést Sztálin már másnap felrúgta. Katonai ereje ugyanis lehetővé tette, hogy ahová a Vörös Hadsereg egyszer bevonul, ott a Szovjetunió stabilan berendezkedjen. A vizsgált időszakban pedig az angolszász hatalmak a mi régiónkat nem tekintették az elsődleges érdekszférájuknak. Ez egy viszonzatlan szerelem volt – mondta Jeszenszky Géza.
Jezsó Ákos
