Elrejt

A disputa során a történészek áttekintik, milyen választójog mentén zajlottak a dualizmus korában a képviselőházi választások. Kik vehettek részt a szavazáson, kikből lehetett képviselőjelölt. Mi módon változott a rendszer folyamán a választójogi törvény és egyáltalán milyen ideológiai elképzelés volt a korszakban az uralkodó, amely a választójog feltételeit meghatározta?

A rövid életű 1848–1849-es országgyűlés után a dualizmus korában fejlődtek ki a modern parlamentarizmusnak megfelelő pártok és alakult ki az a „frakciófegyelem”, amely a vitaparlamentet felváltó törvénygyár (munkaparlament) folyamatos működéséhez és a kormányválságok elkerüléséhez szükséges. Kérdés, hogy hogyan viszonyult a pártok megjelenéséhez maga az országgyűlés, az ennek működését meghatározó jogszabályokban milyen formában jelentkeztek?

Szóba kerülnek a kiegyezés következményeként kialakuló pártok, hogy milyen törésvonalak (közjogi viták, liberális-konzervatív ellentét) mentén szerveződtek, továbbá, hogy az idők folyamán miképpen módosultak a különböző politikai szervezetek. Külön figyelmet érdemel az 1875-től 1905-ig harminc évig, nem egy ciklusban több mint kétharmados (mameluk?) többséggel kormányzó Szabadelvű Párt.

Tudható, hogy a korszakban nem volt váltógazdálkodás a pártok között, a Deák Párt, majd a Szabadelvű Párt leválthatatlannak bizonyult. De akkor mi helyettesítette a váltógazdálkodást és milyen eredménnyel?

Egyéni választókerületekben szereztek mandátumot a pártok jelöltjei és a független jelöltek, a pártonkívüliek, amint e korban nevezték őket. Hogyan nézett ki a választókerület és miképpen kampányoltak a jelöltek és korteseik a képviselői stallum megszerzése érdekében. Valóban történetek olyan visszaélések, hogy a halottak nevében is adtak le szavazatokat? Mennyibe került egy képviselői mandátum?

Ezekre a főbb kérdésekre fókuszálnak a szeptemberi VERITAS-est résztvevői.

Pártok és választások a dualizmus korában

A dualizmus korabeli választási rendszer kulisszatitkaival foglalkozott a nyári szünetet követő első, évadnyitó VERITAS-est. A témát Hermann Róbert, a VERITAS Történetkutató Intézet kutatócsoport-vezetője, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnok tudományos-helyettes moderálása mellett Pap József, az Eszterházy Károly Egyetem tanára és Anka László történész, intézetünk tudományos munkatársa járta körbe.

Hermann Róbert bevezető gondolatai után – mely szerint az 1867 és 1918 közötti évtizedek Magyarország történelmében viszonylag stabil időszaknak mondható – az előadók arról beszéltek, hogyan is nézett ki a korabeli hazai választójogi rendszer. Pap József határkőnek nevezte az 1874-es esztendőt, mikor is új törvénnyel váltották le a választások rendjét addig meghatározó 1848. évi V. törvénycikket. Ez utóbbi törvényt Pap József a maga idejében korszerű jogszabálynak nevezte, hiszen megszüntette a korábbi, rendi országgyűlések rendszerét és egyéni, egyfordulós, relatív többségi választási rendszert vezetett be. Magyarországon attól kezdve minden, huszadik évét betöltött és megfelelő vagyoni cenzussal rendelkező férfi választhatott. Az 1874. évi reform az adózáshoz kötötte a választójogot, amit aztán az 1899. évi XV törvénycikk úgy egészített ki, hogy az adóhátralékkal rendelkezőket kizárta a szavazók közül. Az 1913. évi XIV törvénycikk pedig vagyoni és műveltségi cenzushoz kötötte a voksolást. Pap József aláhúzta: a korszakban nem csak az számított nyilvános adatnak, hogy kinek-mennyi adót kell befizetnie a köz kasszájába, hanem az is, hogy a kötelezett polgár eleget tett-e ennek. Anka László szerint mai értelemben vett általános választói jogról a korszakban nem lehet beszélni. A XIX. század ugyanis a liberalizmus időszaka, amelyben a polgárság vagyonnal rendelkező rétege kapta meg a választói jogot. Úgy gondolkodtak akkor, hogy a köz ügyeiről csak megfelelő vagyoni háttér birtokában lehet felelősségteljes döntést hozni. Mint fogalmazott: „erőteljes volt az az aggodalom, hogy ha mindenki megkapja a választói jogot, akkor az iskolázatlan tömegek döntik el a sorsunkat”. Hozzátette: a változás a XX. században indult el a demokrácia irányába, amely a voksolás jogát mind szélesebb keretek között értelmezte, s ennek megfelelően tette lehetővé.

Pap József szerint 1848-ban a magyar választójogi rendszer Európa élvonalába tartozott, hiszen a választójogot „nagyjából minden negyedik felnőtt férfi megkapta”. A női választójogot az első világháborút követő 1919. évi XXV törvény engedélyezte, s ennek értelmében a hölgyek előtt is megnyílt a voksolás lehetősége. Fontos szempontnak nevezte még, hogy a dualizmus időszakában hazánk sok nemzetiség által lakott hon volt, s az akkori politikusaink a saját országunkban a magyar nemzet politikai hatalmát mindenképpen fenn akarták tartani. Mint fogalmazott: „ez az igény végig jelen volt”.

Hermann Róbert kérdésére, mely a dualizmus alatti pártrendszer alakulását érintette, Anka László elmondta: a mai értelemben vett bal- és jobboldalról nem lehet beszélni, hiszen a politikai erők annak megfelelően csoportosultak, hogy ki hogyan viszonyul a kiegyezés kérdéséhez. Ha a radikálisan ellenzőket a mai szélsőballal azonosítjuk, akkor jobboldalinak kell nevezni azt a pártot, amely elfogadja az 1867-es kereteket. Ráadásul az akkori konzervatív pártok elfogadták a liberalizmust, azon mindössze némi korrekciót szorgalmaztak. Valódi, ideológiai pártok pedig a Katolikus Néppárt megjelenéséig nem léteztek. Kijelentette: „a korszakban inkább olyan, a fővárosra, vagy néhány nagyobb vidéki városra támaszkodó választási pártok voltak, amelyeknek nincs valódi vidéki hálózata, s a mai értelemben vett gyűjtőpártként funkcionáltak. A képviselők az országgyűlés nyári szünetében megkeresték a körzetükben élő választókat és többnyire egy vacsora keretében beszámoltak arról, hogy mit csináltak. Aztán visszamentek Budapestre, ahol pártklubok voltak”. Pap János mindehhez hozzátette: a korszak sajátossága, hogy bizonyos körzetekben nagyon kevés vokssal is nyerni lehetett. Mindez abból fakadt, hogy a különböző választókörzetekben eltérő számú, választásra jogosult lakosság élt. Az erdélyi Abrudbányán például 181 választópolgár lakott, míg Zemplén megye körzeteiben ugyanez a szám hatezer volt. 

Hermann Róbert kérdésére, hogy mennyire voltak tiszták az akkori voksolások, az előadók azt felelték: a korszakot nem lehet a mai mérce alapján vizsgálni. Pap János két sarkos véleményről beszélt. Egyik nézet szerint az akkori rendszer korrupt volt, a másik azonban ennél sokkal árnyaltabb véleményt képvisel, hiszen „az emberek párt-preferenciája teljesen nyilvános volt. A helyi sajtó rendszeresen leközölte, hogy ki-kire szavazott. Eperjesen például az újság közölt egy városi térképet, hogy melyik pártnak a hívei hol gyülekeznek, s majd onnan, együtt mennek szavazni. De a korszakban az sem minősült korrupciónak, ha a képviselőjelölt megetette-itatta a híveit. Az akkori ember másként tekintett a korrupcióra, mint a mai” – mondta. 

Jezsó Ákos