Elrejt

Kovács Kálmán Árpád előadásának rövid összefoglalója

Békefi Benő (szül. Grunner Benjámin, 1909-1964) a magyarországi református közélet sokat vitatott személyisége. Teológiai tanulmányait Budapesten és Debrecenben végezte. A források és visszaemlékezések szerint mérhetetlenül egzaltált, nárcisztikus, színészies és hatalomvágyó személyiség, ennek minden gyakorlati következményével. A nő- és rendezetlen pénzügyek végigkísérik életét, mindenki hamar kiismeri, még a hozzá legközelebb állókkal is rendre ellentétbe jut. Békefi Benő 1938-tól a Református Gyülekezeti Evangelizáció Baráti Társasága (RGyBET, az úgynevezett „ellen-Bethánia”) és az általa vezetett diakonisszaház révén fontos egyházpolitikai szereplő a református térfélen. 1945 és 1948 között – az Magyar Kommunista Párthoz fűződő kapcsolatai mellett – igyekszik az ébredés és a szabadegyházi törekvések hullámát is meglovagolni. Egyházkormányzói tisztségbe 1952-ben nyírségi esperesként jut, hogy azután egy 1956-57-es hullámvölgy után innen egy 1958-61-es pesti teológiai tanári-dékáni kitérő után rövid élete utolsó két évére a dunántúli püspökségbe lépjen előre. Egyházkormányzói szerepben az általános ítélet az „uralomra jutott szolga” (Példabeszédek könyve 30,21-23. versek) képét vetíti elénk: aki fölfelé a „szolgálat teológiája” örvén, a legelemibb egyházi érdeket sem védve és tekintve gátlástalanul hízeleg és kiszolgál, oldalra folyamatosan könyököl, lefelé pedig – magát is hajszolva – tapos: munkatársait irreális elvárások elé állítja, kampányszerűen alkalmazott szigorú számonkérések útján vegzálja. Mindeme szellem-, jellem- és személyiségbeli fogyatkozásai ellenére kortársai érinthetetlennek tartották. Vélték ezt az 1944-es harcokban, a szovjet megszállás és a nyíregyházi kommunista berendezkedés támogatásában betöltött szerepe, nem kevéssé pedig zsidó származása miatt. Az előadás Békefi Benőnek a dunántúli püspöki székből adott jelentései tükrében a már konszolidálódott Kádár-rendszer vallás- és reformátusokat érintő egyházpolitikáját tárgyalja. Feltárja azokat a személyi és operatív hálókat, amely az ügynök-püspököt körülvette. Vizsgálja a jelentésekben tükröződő állami társadalom- és hatalompolitikai elvárásokat, valamint egyházi teológiai és egyházpolitikai megfontolásokat. A forráskritika szabályai szerint igyekszik rámutatni azokra a pontokra, ahol a jelentések inkább elfedik, mint megvilágítják a valóságot, igyekszik megvonni annak mérlegét, hogy ezek az elhallgatások „kinek a javára?” történtek. Az előadás megelőlegezett végkövetkeztetése szerint a vizsgált források – bizonyos ténybeli és szellemtörténeti támpontok biztosítása mellett – inkább adják a jelentő személyiségének, mint a kor református valós egyházi életének a tükörképét.

Megjegyzés: Kovács Kálmán kollégánk megtartotta Békefi Benőről szóló előadását. Munkatársunk legnagyobb sikerének azt tartja, hogy előadása után négy közvetlen szemtanú jött hozzá: Bodoky Ágnes, Horkay Anna, Kovács I. Gábor és Török Zoltán. Fiatal teológusként vagy szüleit figyelő gyermekként mindannyian úgy ismerhették Békefi Benőt, hogy hiteles információkkal egészíthették ki, árnyalhatták az előadásban felvázolt képet. Közös véleményüket Bodoky Ágnes így fejezte ki: köszönik, hogy az előadás nem hallgatta el a felvetett kérdések árnyoldalait sem.