Elrejt

Beszámoló a könyvbemutatóról

Március 7-én délután az Eötvös Collegium nagytermében zajlott le Kovács Kálmán Árpád Az erdélyi valláspolitika rendszere az 1760-70-es években című monográfiájának bemutatója. A megjelenteket köszöntötte Horváth László igazgató, aki megjegyezte, annál szívesebben adtak helyet a bemutatónak, mivel a jelen munkát megalapozó szerzők közül többen is, Mályusz Elemér, Ember Győző, Trócsányi Zsolt, Kosáry Domokos a Collegium neves diákjai voltak.

A szót tőle a művet felvállaló METEM Kiadó vezetője, Zombori István vette át. Kifejtette és illusztrálta, hogy a mű annak a kornak az emléke, melynek először a francia forradalom üzent hadat. Széles példatárral ábrázolta, hogy az egyházi műemlék- és műkincsrombolás ebben az időszakban olyan hatásfokkal működött, hogy a Magyarországnál jóval boldogabb történetű Franciaország is elvesztette királysírjait, egyházi műkincseiből csak az őrződött meg, ami külföldre került, egyházi festészete pedig 19. századi. Pedig ez a korszak maradandót alkotott. Nem véletlen, hogy a Magyarország történetét legújabban összefoglaló Romsics Ignác is Mária Terézia uralkodásának rendkívüli pozitívumaként emeli ki közoktatási reformjait. Márpedig ez nem érthető a korban az egyházpolitika ismerete nélkül. Elmondta, hogy a kézbe vehető műnek volt már 600 és 800 oldalas változata is, ebből keletkezett a most kézbe vehető 409 oldalas változat. Ő azon a véleményen van, hogy nem kell mindent egyszerre kifejteni, és bátorítja a szerzőt arra, hogy készítse el a monográfia folytatását is.

Tőle a szót Kalmár János, az Eszterházy Károly Egyetem professzora vette át, aki a témát nemzetközi összefüggésrendszerbe helyezte. Elmondta, hogy az 1760-70-es évek egyházpolitikája nem érthető meg a jezsuitaellenes hangulat erősödésének, valamint a gallikanizmus, a febronianizmus és a janzenizmus szellemi áramlatainak, valamint a laicizálódás társadalmi jelenségének ismerete nélkül. Ebben a helyzetben bontakoztak ki azok az abszolutista egyházpolitikai reformok, melyekhez Mária Terézia is az államérdek megfontolásai alapján hajlandó volt nevét adni. Ez annál különösebb, mivel az uralkodónő neveltetése (melyről rendkívül kevés bizonyosat tudunk) alapvetően mégiscsak jezsuita jellegű volt. A folyamat legfőbb katalizátoraivá Kaunitz államkancellár és József trónörökös-társuralkodó váltak. Nem véletlenül nevezte a tereziánus egyházpolitika ezen szakaszát Ferdinand Maaß korai jozefinizmusnak. Két kulcsmomentum említendő meg ebben a vonatkozásban: a lombardiai egyházpolitikai reformok megkezdése az 1760-as évek elején, ami a Habsburg Monarchia egésze számára is próbaterepül szolgált, illetve Mária Terézia 1767-es himlőbetegsége, melynek során József szorgalmazására megszabadult jezsuita gyóntatójától. Ehhez természetesen az is hozzájárult, hogy Ignaz Kampmiller kegyvesztetté vált. Dinasztikus politikai titkokat jelentett ugyanis fel Rómába a pármai-nápolyi-spanyol-Habsburg diplomáciai konstellációt illetően, melyben előbbi államok Mária Teréziát jezsuitaellenes fordulatra ösztönözték. Kalmár János szerint a kisebb hivatali tényezők annyiban tudták nézeteiket érvényesíteni, amennyiben ehhez a „vezető triászhoz” megfelelő konstellációban találták meg a kapcsolatokat. A könyvről elmondta, hogy alapvető gerincét az Államtanács forrásanyaga adja, ahol a szerző alapvetően az akták pusztulása után megmaradt erdélyi valláspolitikai vonatkozású vótumszövegeket gyűjti és veti össze a jegyzőkönyvekbe bevezetett döntésekkel. A műből is kitetszik az a Mária Terézia-féle valláspolitikai koncepció, mely az alábbi három pilléren nyugszik: 1.) A dogmákban és rítusokban manifesztálódott katolikus vallás állam- és társadalomszilárdító szerepe. 2.) A katolikus egyháznak az állam céljainak való alárendelése a szigorúan dogmatikai és erkölcsi kérdések kivételével; 3.) A vallási pluralizmusnak a törvény adta kereteken belül való tisztelete azon országokban és tartományokban, amelyeknek alkotmánya a katolikus vallásokon kívül más vallások nyilvános gyakorlatát is lehetővé tették. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy az uralkodónő ne törekedne a keretek olyan értelmű tágítására, mely a katolikus vallás hegemón szerepét vagy legalábbis előretörését biztosítani tudná. Némi kritikaként jegyezte meg, hogy a munka befogadása komoly erőfeszítésre készteti még a témában járatos olvasót is, mindamellett sokkal inkább a munka erényeit szeretné kiemelni: hogy a szerző alapkutatásokat folytatott és nagyon komoly munkát végzett el.

Tőle a szót Marjanucz László vette át. A Szegedi Tudományegyetem tanszékvezető egyetemi docense úgy vélte, az 1760-70-es évek erdélyi valláspolitikája nem érthető meg a 17-18. század fordulójának uralomváltása és Erdély etnikai viszonyainak radikális megváltozása nélkül. Külön ki kell térni a terület külön kormányzott tartományi státuszára, amely alapvetően az 1687-es balázsfalvi szerződésen nyugodott. Ebben a maga részéről a Habsburg fél garanciát vállalt Erdély rendi alkotmánya, a három közjogi nemzet és a négy bevett vallás rendszerének tiszteletben tartására. Ez az adott körülmények között azt is jelentette, hogy az országot nem reintegrálják a Magyar Királyságba. Az alapvető változást a uralomváltás az Erdély alkotmányos rendjébe be nem foglalt románsággal és annak görögkeleti vallásával kapcsolatban hozott. Az ezekkel kapcsolatban szorgalmazott vallási unió a négy kardinális dogmatikai pont elfogadásával formálisan 1701-re valósult meg. A vallási unió politikai szándék szerint Erdély katolikus rendjeit erősítette volna, a román oltárnyelv bevezetésével, a románság első kiváltságolt társadalmi réteghez és, nyugati típusú oktatásügyhöz juttatásával, valamint az ekkor keletkezett dákó-román kontinuitás elméletével azonban a románság nemzeti öntudatosodása irányába is hatott. Természetesen ez az öntudatosodás a kor színvonalán csakis a (közjogi) nemzeti státusz elérését tűzhette ki célul, ahol a nemzet rendi képviseletre a görög katolikus papság lett volna hivatott. De még ez is komoly akadályokba ütközött a románság fejletlensége, alacsony kultúrfoka és az unió valós állapotának katasztrofális volta miatt az alacsonyabb néprétegek közében.

Marjanucz László kitért saját, a Temesi Bánsággal kapcsolatos kutatásaira. Ezt a szintén külön kormányzott részt III. (VI.) Károly fegyverjogon 1716-ban kamarai birtokká nyilvánította. Erdéllyel szemben itt a vallási unió propagálásának hiánya feltűnő. Ennek oka az volt, hogy a Habsburg-kormányzat a tartomány békessége érdekében kénytelen volt tekintettel lenni a török hatalom korábbi, a görögkeleti egyházzal szembeni „engedékenységére”. Az itteni görögkeleti vallást a szerb egyházi hierarchia dominálta, mely részben román népességet szervezett maga alá. A német (sváb) telepítés során nem volt különleges, hogy valaki Badenből vagy a Rajna-vidékről kerüljön egy újonnan megszervezett római katolikus plébánia élére. Magyar telepítés 1778-ig formálisan nem volt lehetséges. Annak ellenére, hogy a határőr-szervezéssel kapcsolatban magyarok is megjelentek a területen, az összeírások alapján nyilván kijelenthető, hogy a magyarok lényegében hiányoztak a népességből. A bánsági telepítéssel szemben az erdélyi transzmigráció, mely ekkor már főleg stájerországi és karintiai protestánsokat érintett, alapvetően büntetésjellegű intézkedésnek tekinthető. Marjanucz László a mű legnagyobb erényének azt nevezte, hogy a valláspolitikát nem önmagában, hanem társadalompolitikai összefüggésben tárgyalja. A szerző gazdag forrásanyaggal bizonyítja, hogy a Habsburg-hatalom az 1760-70-es években a vallási kérdéseket alapvetően a koncivilitáselv megvalósításának jegyében kívánta kezelni. Ebben az összefüggésben kellett kitérnie a szászságra, mint Erdély legzártabb közösségére. Ha tisztában vagyunk azzal, hogy mindama bizottság- és deputációalapítások – melyből számtalan volt korszakban, és melyeknek történetét a szerző szépen nyomon követi – alapvetően azt szolgálták, hogy az uralkodónő szász bizalmasát, Brukenthal bárót minél távolabb tartsák a vallásügytől, akkor egyértelműen érzékelhető, hogy Habsburg-szász viszonylatban a német-német azonosságtudat mellett érzékelhető volt, sőt időnként nagyobb súllyal jelentkezett a katolikus-evangélikus bizalmatlanság is.

A bemutatást záró Kovács Kálmán Árpád a köszönet szavával kezdte mondandóját: családja, a könyvét bemutató volt témavezetői és a téma jelentőségét felismerő kiadója mellett külön kiemelte Fazekas István volt bécsi magyar levéltári delegátus segítségét. Úgy találta, hogy az 1755 és 1781 közötti időszakban a „rendszer” kifejezés használata meglehetősen következetes. Még II. József is az 1781-es Türelmi rendeletének kiadásával „szisztematizálni” akarta a megörökölt kaotikusnak talált valláspolitikát. A II. József előtt ellenvéleményt nyilvánító Ürményi József magyar kancelláriai tanácsos szerint csak látszólagosan volt ellentmondásos, valójában éppen a Kalmár János által is említett fő célok mentén alkotott következetes rendszert. Ebből a szempontból a Türelmi rendelet annyiban tekinthető rendszerváltozásnak, hogy teljesen átsúlyozta a már korábban is létező elemeket. A szerző az 1755 és 1772 közötti időszakot a „szisztemális iratok” időszakának nevezte, hogy azután az egész 1773-tól átmenjen az „instrukcionális iratok” korszakába. A szisztémák sorát Koller Ferenc Xavér, egy alsó-ausztriai származású, de Bars megyei (fő)nemessé váló család leszármazottjának System in illyrischen Angelegenheiten című munkája nyitotta meg. Bartenstein erre hivatkozva javasolta 1761-62-ben az erdélyi vallásügy szisztemális összefoglalásának elkészíttetését. Csak Koller két ilyen iratot írt erdélyi vonatkozásban: egyet 1768-ban, egyet 1771-ben. Ez utóbbira válaszul brukenthali szellemben írta Joseph van der Marck báró 1771. végi elleniratát annak a gróf Blümegennek a számára, aki 1764 és 1775 között rendkívül nagy befolyást gyakorolt az erdélyi ügyekben. Szisztéma és instrukció között annyi a különbség forrásai alapján, hogy a rendszer alapvetően politikai leírás, hogy azután a legfőbb célkitűzések kerüljenek át az instrukcióba néhány pontban, személyi és anyagi kereteket rendeljenek a megoldandó problémákhoz, és megalapítsák az ellenőrzés kereteit. A szisztemális iratban tehát több a politikai megfontolás, az instrukcionálisban pedig a hivatalszervezési, pénzügyi elem. Ha ezt külpolitikai konstellációi miatt nehéz volt megfogni a Habsburg Monarchia egyvallású és egynemzetiségű országaiban és tartományaiban is, mennyivel inkább a három nemzet, három etnikum, négy bevett vallás, nyolc működő vallási közösség Erdélyében. Módszertanilag tehát a szisztemális iratokból indult ki. Az ezekben megfogalmazott problémacsoportokra nézve tekintette át az Államtanács-jegyzőkönyvekbe bevezetett uralkodói döntéseket, ahol lehetett, az ezeket előkészítő államtanácsi vótumokat. De negyedik körös vizsgálatként ezek után a legfontosabb esetekben azt is megnézte, mi szerepelt az eredeti kancelláriai előterjesztésben, guberniumi, elnöki vagy bizottsági jelentésben. Műve továbbfejlesztése tekintetében pontosítania kell Zombori tanár urat. Valóban volt már a munka 600 oldalas is, az azon túlmenő részek azonban csak fragmentumokban vannak meg. Valóban nagyon fontos, hogy az erdélyi politikát ne önmagában, hanem jóval tágabb kontextusban szemléljük. Ő úgy tudja, hogy az 1767-es események nem annyira Kampmiller atya, hanem Bartenstein karrierjében okoztak törést, aki emiatt halt meg lényegében kegyvesztettként. Mindez akkor Koller befolyását erősítette. Hogy ez valódi politikai irányváltást jelentett? – erre a kérdésre nem tud megalapozott választ adni. Újabb alapkutatások szükségesek hozzá, melyek már a tervezett második kötet tárgyát fogják képezni. Az államtanácsi vótumoknak valóban van egyfajta centrális szerepe. Hatalmas kár, hogy 1945 áprilisában éppen ez az egységes anyag veszett oda, ugyanakkor szerző ezt ma már korábban sem látja olyannyira pótolhatatlan veszteségnek, mint Ember Győző. Példaként tudja felhozni, hogy Fazekas István könyve 2016-os átdolgozásakor mutatott meg neki egy készülő jegyzéket. Egy doboznyi gépelt vótummásolat erdélyi valláspolitikai tárgyban. Hogy ki készíttette, milyen célból, ma már homály fedi. Ha pedig a Blümegen-csomó időkapszuláját vagy (igaz későbbi időszakra vonatkozón) az Izdenczy-hagyatékot nézzük, akkor feltételezhető, hogy vótumfogalmazványok kerülhetnek még elő Würzburgból, Alsó-Ausztriából, Morvaországból, Krajnából (a mai Szlovénia területéről).

A bemutató után a közönség soraiból ketten emelkedtek rövid szólásra. Egyikük hiányolta, hogy sem a kötet, sem a bemutató nem hangsúlyozta, hogy II. József szabadkőműves volt, háromszor fogadta személyesen a Horea-Cloşca-Crişan-féle mozgalom analfabéta, autodidakta vezetőit, így tevőlegesen hozzájárult az erdélyi románság fellázításához. Ilyen szempontból az erdélyi parasztfelkelés az 1789-es francia forradalom előzményének tekinthető. A felvetésre válaszoló Kalmár János cáfolta II. József szabadkőműves voltát. A szintén reagáló Kovács Kálmán Árpád javasolta könyve vonatkozó fejezetének alapos áttanulmányozását, és kifejtette románságon belüli feszültségek kimutathatóan az 1750-es évektől kezdve gyűltek. Szerző nem állítja, hogy a központi és a hadügyi szervek mindig a legszerencsésebb kézzel nyúltak a kérdésekhez, de azt biztosan állíthatja, hogy az 1760-as évektől kezdve az egyik legfontosabb célkitűzésként szerepelt a Marjanucz László által is érintett „nemzeti gyűlölségek csökkentése”. Hogy ezt ők a római katolikus és az unitus vallás javára is értelmezték, az egy más kérdés. Azt is megerősítheti, hogy a szintén a szegedi egyetemi tanár által érintett etnikai átalakulás illuzórikussá tette az erdélyi magyar és szász rendek azon politikai stratégiáit, melyet az „uralmat fenntartani” és „semmin sem változtatni” címszavakkal jellemezhetünk. Az elégedetlenség a határőr és a kamarai tisztek, valamint a szászok ellen is gyűlt. Sajátos konstelláció kellett ahhoz, hogy a mozgalom a határőr-szervezés kapcsán olyan területeken robbanjon ki, ahol román tömbjobbágyság közé magyar nemesség és mezővárosi polgárság ékelődött. Így a vallási-etnikai különbségek társadalmiakként is artikulálódtak. De ebből a szempontból 1779 tényleg korszakhatárt jelent. De legalább mi, magyar történészek és történelemkedvelők ne higgyük el a román historiográfia hazugságait, mert ha ilyen-olyan okból megtesszük, a ceauşescui kultúrpolitika ért el bennünk sikert. Zsurka Ágnes nehezményezte, hogy nem zajlott megfelelő egyeztetés még a nemzeti és egyháztörténeti szempontból fontos kutatások végzői között sem. Magának több egy időben zajló, konkurens rendezvény közül kellett kiválasztania ezt. Ez a szervezetlenség pedig megakadályozta, hogy egy ilyen értékes és tanulságos alkalom potenciális közönséges közönségének teljességét elérje.

Ligeti Dávid