Elrejt

Ujváry Gábor előadása

 Konstrukció, dekonstrukció, rekonstrukció. Történettudomány és örökségvédelem

Minden egyes előző pillanatunk a történelemé, minden egyes gondolatunk és alkotásunk a következő pillanatban már valamiféle örökséggé válik. Ha a múlt és a jelen között megszakad az összeköttetés, nincs tovább, nincs jövő. Ez a veleje a historikusok és az örökségvédelemmel foglalkozó szakemberek munkájának.

A két, vizsgálatait időben és térben folytató terület között rengeteg az átfedés. A folyamatosság és az azt sokszor megtörő megszakítottság következtében a történettudomány és az örökségvédelem is a konstrukció, dekonstrukció és rekonstrukció hármasságára épül. A konstrukció – egy eseménynek vagy egy később örökséggé váló objektum, tárgy vagy szellemi termék létrehozásának – a pontos története, különösen ahogy távolodunk az időben, nehezen kideríthető. Általában könnyebb a dolgunk az ezt követő dekonstrukcióval: annak célját egyszerűbb feltárnunk. A dekonstrukció, akárcsak az azutáni rekonstrukció koronként és az állandóan változó szempontrendszerenként módosul, sokféle, egymástól néha merőben eltérő eredményre vezet, olykor teljesen függetlenedik a konstrukció eredeti szándékától. Ez természetes, hiszen a dekonstrukció és a rekonstrukció is a saját jelenéhez és az azt végrehajtók elképzeléseihez kötődik. 

A konstrukciók hármasságának a történettudomány és az örökségvédelem közötti kapcsolatai nyilvánvalóak, mindig új megközelítést kívánnak és tesznek lehetővé. A történettudomány és az örökségvédelem is a cselekedetek mozgatórugóinak, az alkotások keletkezésének körülményeit kutatja, ezzel máris dekonstruálja, majd a saját magyarázatával és értelmezésével igyekszik rekonstruálni. Így egy új konstrukciót hoz létre – és eszerint folytatódik tovább. Mindkét tudományág egymásra van utalva, egyikük sem létezhet a másik nélkül. Annál is inkább, mert a tág értelemben vett örökségvédelembe nemcsak az ingóságok és az ingatlanok, de a szellemi javak is beletartoznak, az épületektől kezdve a közgyűjtemények kincsein át s néprajzi emlékekig vagy az identitásunkat meghatározó eszmékig. Mindezek vizsgálatával ugyanúgy foglalkozik a történettudomány, mint ahogy az örökségvédelem. Levéltári források, a történeti segédtudományok vagy egy adott időszak társadalom- és életmódtörténetének ismerete nélkül aligha közelíthetünk egy vár, egy kastély vagy egy múzeumi tárgy múltjához, ahogy képi ábrázolások, a régészeti és a művészettörténeti eredmények figyelembevétele nélkül bajosan értékelhetjük az egykori bonyodalmakat. Arról már nem is szólva, hogy napjaink műemlékeinek többsége fontos történelmi események színhelye volt.

A szemléletmódok folyamatos, egy-egy időszeleten belüli – egyénektől, közösségektől és ideológiáktól függő – változása miatt egyik területen sem lehet állandóság. Még akkor sem, ha a régi szakmai alapokhoz – mint a történettudományban a forrásalapú feldolgozáshoz, az örökségvédelemben a lehető legteljesebb dokumentáció összeállításához – mindig ragaszkodnunk kell. De hol van ma már a maga korában szokatlanul új színt hozó szellemtörténet, a strukturalizmus vagy a posztmodern, mennyiben hiszünk a tizenöt–húsz évvel ezelőtti, akkor egyedül üdvözítőnek kikiáltott elméleti konstrukciókban? Vagy ne adj Isten: érvényes-e még, több mint ötven esztendővel a megszületése után a Velencei Charta? A költői kérdésekre egyértelmű a válasz: a múltbéli gondolatrendszerek számos eleme napjainkban is használható, akárcsak a Velencei Charta ajánlásai. De semmiképpen sem mereven és egészükben. A szakma legfontosabb fogásainak elsajátítása, bizonyos etikai – az örökségvédelemben egyben jogi – szabályok betartása nélkül egyik területet sem nevezhetnénk tudománynak. De akkor sem, ha – egyébként teljesen történelmietlenül – a korábban lefektetett elveket görcsösen követnénk.

Ami mindkét esetben nélkülözhetetlen: minél több, különböző típusú elsődleges – levél-, kézirat- és tervtári, képző- és fotóművészeti, filmes, oral history stb. – forrás és a szakirodalom alapos áttekintése, az így megszerzett dokumentumok kritikája, egymással való összevetése és ütköztetése. Illetve a kitekintés, azaz a helyi, a régióbeli, az országos és a nemzetközi viszonyokkal való összehasonlítás, valamint – különösen az örökségvédelemnél – az analógiák keresése, szükség szerinti, de csak indokoltan történő használata. Annak az elfogadása, hogy a különböző nézőpontok szerint egyszerre többféle igazság, egy műemlék rekonstrukciójakor számos megoldás létezik egymás mellett, jobbak és kevésbé szerencsések, kinek-kinek az ízlése szerint. Manapság pedig azt is szükséges hangsúlyozni, hogy nem szabad csak a saját szakmánkhoz, azon belül is főleg a saját tudományterületünkhöz valamiféle kívülállóknak értelmezhetetlen metanyelven szólni. Az igazán rátermett tudós mindig képes arra, hogy egyszerűen, a többség által felfoghatóan beszéljen a legbonyolultabb problémáról is, napjainkban ráadásul már alapfeladat a népszerűsítés, a tudományos kutatás és értelmezés társadalmi hasznosságának bizonyítása. Különösen nagy ebben a műemlékvédelem felelőssége, hiszen a turisztikailag kiemelt helyszíneket rengetegen látogatják – szemben a történeti konferenciákkal vagy előadássorozatokkal. Ráadásul tevékenységük sokkal nyilvánvalóbban gyarapítja a nemzeti bevételt, valamint sokkal kézzelfoghatóbban, nagyobb tömegek számára nyújt identitásépítő erőt.

S ha már a sokszínűségről szóltam, kiemelném, hogy a sajátunktól eltérő vélemények meghallgatása és legalább részbeni akceptálása is a tudósok erényei közé tartozik. Egy-egy álláspontot vagy kijelentést csak adatokkal és érvekkel fölfegyverezve, a nézeteinket nem támogató forrásokat sem mellőzve, meggyőzően és tudományos alapon szabad cáfolni. Elsősorban a historikusok, különösen a 20. századdal foglalkozók hajlamosak rá, hogy ideológiai meggyőződésből vagy a politikai korrektség múltba visszavetítésével bélyegezzék meg azokat, akik nem az általuk kívánatosnak tartott szellemben elemeznek egy-egy problémát. Személyes példát hozva: magam is átéltem ezt, amikor Hóman Bálint pályájának alapos ismeretében kifogásoltam, hogy kizárólag az 1938 és 1942 közötti tevékenysége alapján ítélik meg az egész életútját. Kaptam erre hideget-meleget, egészen odáig, hogy az egyik oldalon a holokauszttagadó David Irvinghez hasonlítottak, a másikon pedig azért támadtak, mert Hóman antiszemitizmusáról is megemlékeztem, illetve egy vele kapcsolatos rendezvényen figyelmeztettem az emlékezetpolitika torzulásaira, többek között szóvá téve, hogy Károlyi Mihályt – akit egyébként magam is roppant tehetségtelen politikusnak tartok – sok mindennek lehetne nevezni, de hazaárulónak semmiképpen sem.

Laikusként úgy tűnt számomra, az ilyenfajta ellentétek az örökségvédelmet kevésbé jellemzik. Sajnos tévedtem, hiszen a másokkal szembeni türelmetlenségre és meg nem értésre az utóbbi esztendők számos példával szolgáltak. Gondoljunk csak a kastélyprogramra, a Kossuth tér, Visegrád vagy Diósgyőr átalakítására, a pannonhalmi bazilika belső terének megújítására és a budai várral kapcsolatos tervekre, legutóbb pedig a füzéri vár rekonstrukciója körüli ingerült vitákra, amelyek egészen odáig vezettek, hogy az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottság Egyesülete Citrom-díjjal „jutalmazta” az építtetői Pro Architectura díjjal kitüntetett Füzér felső várát. Nemes egyszerűséggel hamisítványnak nevezte a rekonstrukciót, elsősorban azért, mert a várat újraálmodók – akik egyébként gondosan tanulmányozták a rendelkezésre álló forrásokat – a műemlékvédelemnek más irányvonalát képviselik, mint ami szerintük kívánatos lenne. A válasz sem maradt el, de ez nem a szakma részéről érkezett: Füzér község önkormányzata az általa emiatt alapított Savanyú Szőlő Díjjal „ismerte el” az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottság Egyesületének elért és el nem ért eredményeit, illetve a füzéri vár helyreállításának „támogatását”.

A helytelen és igazságtalan támadásra helytelen és igazságtalan reakció következett – mint ez oly sokszor történik. Hozzá nem értőként nem szeretnék állást foglalni ebben az áldatlan összetűzésben, azt azonban hangsúlyozom: nem kételkedem sem a rekonstrukció történész, régész, művészettörténész, műemlékes és építész szakértőinek, sem a Nemzeti Bizottság tagjainak szakmai jártasságában és tisztességében. Szükséges lenne azonban elfogadni, hogy a műemlékek megóvásának vagy helyreállításának nem csak egyetlen útja létezik, minden beavatkozás változtatás. A puszta konzerválás a folyamatos átalakulást jelentő történetiségnek, a források semmibevételével végrehajtott átépítés viszont a múlt részbeni rekonstruálásának, ezáltali megértésének és szemléltetésének mond ellent. Mindkét módszer az évszázadokkal később élők előtt zárhatja be a megismerés kapuját.

A rekonstrukciónak tehát mindig körültekintőnek kell lennie, hiszen jóval többről van szó, mint – az előző példánál maradva – egy vár újbóli hasznosításáról. (Persze ez is nagyon fontos, különösen olyan helyszínen, mint Füzéren, ahol szerintem mindezt komolyan végiggondolták.) Bármennyire is szükséges korunk szavára hallgatnunk, néha a régi észrevételekre is illik oda figyelni, de legalább ismernünk kell azokat. Nem véletlen, hogy 1934-ben a műemlékvédelmet Magyarországon megújító Gerevich Tibor az erről előkészített – végül 1949-ig módosított, de soha el nem fogadott – törvényről szólva kijelentette: a reform egyik lényege „elsősorban magának a »mű-emlék« korcs szóalkotásnak megváltoztatása lesz, aminek helyébe »történeti és művészeti emlékek« megjelölést fogom javasolni”. Az akkori nagy sikerek, az Esztergomban, Visegrádon, Székesfehérvárott és Szombathelyen e szempontból történt feltárások és turisztikai látványossággá alakítások e szándék helyességét, egyben a történettudomány és az örökségvédelem – tulajdonképpen utóbbi fogalmat használta Gerevich is – összefonódását bizonyítják.

Ennek kapcsán kell kiemelni a politika ezen szakmákra gyakorolt hatását, amit kár lenne tagadni, hiszen napjainkban is tanúi vagyunk ennek. A politika a saját javát, ám ezzel a közt is szolgálva; a róla kialakult kép jobbításáért, de egyben a városok és a falvak szebbé és élhetőbbé tételéért, valamint a turizmus fejlesztésért olykor eszközként kívánja használni a műemlékvédelmet, mint ahogy a nemzeti identitás erősítése céljából a történelmet is. Nem véletlen, hogy oly sokat vitázunk manapság az emlékezetpolitikáról. Itt következik a tudósok felelőssége. Ők a politika szándékait nyugodt szívvel támogathatják, ám a politika beavatkozási kísérleteit el kell hárítaniuk, a szakmaiságot – akár a kéretlen beleszólással szembeszállva – kötelesek megvédeni. A két világháború között a szerencsés személyi adottságok mindezt megkönnyítették, hiszen a történettudomány intézményrendszerét újraépítő és felvirágoztató Klebelsberg Kuno, a politika és a tudomány érdekeit egymástól mindig elválasztani képes Hóman Bálint és az örökségvédelmet rendszerszerűen újragondoló Gerevich Tibor egymást segítve érte el, hogy e sokat szidott korszakot napjainkban a történettudomány és a műemlékvédelem – tágabban: a magyar művészet és a magyar kultúra – egyik aranykorának tekintsük. Ennek is megvolt persze a maga oka, ugyanis a magyar kulturális politika néha a lehetőségein túlmutató finanszírozásával, egyben a szakpolitikák közötti elsőségével kívánta bizonyítani, hogy az 1920-as évek eleji gazdasági ellehetetlenülés és Trianon traumája ellenére is életre való és nagyszerű alkotásokra képes a nemzet. Az a nemzet, amelynek (miként Gerevich mondta) „történeti és művészeti emlékei” jórészt az újonnan húzott határokon túlra kerültek. Sajnos, a kultúrpolitika prioritásáról szóló koncepciót is dekonstruálták és rekonstruálták 1945, különösen 1947 után.

Mindez komoly, most is elgondolkodtató kérdéseket vet fel a nemzettel és a nemzetköziséggel, ezek pontos meghatározásával kapcsolatban. Nyilvánvaló, hogy a történelem és az örökségvédelem egyszerre nemzeti és nemzetközi, hol ezzel, hol azzal a súlyponttal. Mindkét tudományszaknak alapvető szerepe van a nemzeti identitás megalapozásában – amit azonban nemzetközi összehasonlítás nélkül nem lehet megtenni. A „Mi a magyar?” amúgy is nehezen megválaszolható kérdés, bármennyire is igyekeztek rá a legnagyobbjaink – sokszor egymásnak is erősen ellentmondva – felelni. Annál is inkább, mivel „egy emlék térbeli hovatartozása történetileg egészen másként definiálható, mint ahogyan ezt a jelenkori ország- és közigazgatási határok sugallják” (Dolff-Bonekämper, Gabi). Ezt mi igazán tudhatjuk. De mit kezdjünk az olyan emlékekkel, mint például a történelmi Magyarországon, a mai Romániában található szász erődtemplomok vagy a bécsi magyar arisztokraták (akiknek egy része a 18. században még olykor a magyart is törve beszélte) palotái? Kiknek az emlékei ezek? A mára szinte teljesen eltűnt szászoké, a németeké, a magyaroké, a románoké vagy az osztrákoké (akiknek többsége az 1960-as évek végéig németnek vallotta magát)? Sorolhatnám tovább a példákat, annak jelzésére, milyen óvatosan kell bánnunk a látszólag egyértelmű tényekkel a hovatartozás értelmezésekor. Sokan már az identitás létét is tagadják, transznacionális történet- és művészettörténetírásról beszélnek. Ha létezne is ilyesmi – én kételkedem benne – ennek művelésére egy évszázadban csak egyszer születő zsenik százai kellenének. Hiszek viszont a határokon átívelő kultúrnemzetben, de abban is, hogy ennek pontos definiálása roppant nehéz feladat. Ezért elfogadom az Európa Tanács 2005-ös, kicsit bikkfanyelven született körülírását: „Egy örökségközösség olyan emberekből áll, akik értékelik egy olyan kulturális örökség specifikus aspektusait, amelyet köztevékenység keretében kívánnak fenntartani és átadni a jövő nemzedékeknek.”

A konferencia címében szereplő kérdésre azonban: Rekonstrukció, de hogyan? sajnos nem, illetve csak az előzőekben vázolt gondolatmenettel tudok válaszolni. Ha egy szóban kellene felelnem, azt mondanám: körültekintően. Vagy a horizontot tágítva idézhetném Klebelsberg 1926 nyarán elhangzott szavait: „[…] történelmünk ilyen folyásából nekünk magyaroknak azt a következtetést kell merítenünk, hogy a rekonstrukcióra most megint kínálkozó időt jól ki kell használnunk. Ki tudja, mit rejteget még számunkra méhében a jövő, de a jelen a miénk, annak urai vagyunk és rettenetes lenne felelősségünk, ha a megújhodásnak most kínálkozó nagy alkalmát ismét elmulasztanók.” De példálózhatnék kedvenc írómmal, Mikszáthtal is, aki a múltat a jelenbe helyező parabolában, az Új Zrinyiászban jelentette ki: „A magyar ember szereti keresni az igazságot. De nem szereti megtalálni. És ha mégis megtalálja, mindjárt beleun: ejnye, de kellemetlen pofája van!”