Elrejt

Horvátország a 11–12. század fordulója óta a Magyar Királyság társországának számított,  belső autonómiával, saját rendi nemességgel (natio Croatica) és tartománygyűléssel (sabor) rendelkezett. A két nép évszázadokon keresztül élt és gyarapodott békés államközösségben. A nemzetállamok kialakulásának korában azonban a horvátok is szerették volna elérni a minél teljesebb függetlenséget. Alig egy héttel a pesti forradalom után, 1848. március 23-án a zágrábi horvát népgyűlés Horvátországot Habsburg jogar alatt, azonban Magyarországtól teljesen független államként képzelte el, a június 5-én összeülő sabor pedig megszűntnek nyilvánított minden közjogi kapcsolatot. Ezért 1867, a Habsburg Birodalom dualista átalakítása után új alapokra kellett helyezni a horvát–magyar közjogi viszonyokat. Az 1868-ban megkötött magyar–horvát kiegyezés, a nagodba, az államközösség 1918-as felbomlásáig meghatározta a két nép együttélésének kereteit. Tartalmazta az állami lét bizonyos elemeit, lehetővé tette a horvát nyelv politikai érvényesülését, nemzeti kulturális és politikai intézmények létrehozását, fejlesztését. Horvátország bekapcsolódhatott a polgári átalakulás folyamatába. Ugyanakkor a horvát politikai elit és a közvélemény többségét nem elégítette ki, elfogadtatása kizárólag erős presszió hatására valósult meg.