Elrejt

Kovács Kálmán Árpád előadásának összefoglalója

Az előző századvég református öntudata furcsa kettősségben létezett. A hagyományos szabadelvű protestantizmus a „liberális paktum” vagy liberális konszenzus” alapján állt. Szinte lubickolt az önfeledt kultúrprotestáns és nacionalista derűlátásban. A nacionalista kultúrprotestantizmus a református egyház szerepének és befolyásának megőrzésére elegendőnek tartotta a teológiai és egyéb tudományosság ápolását, a hagyományos kultusz és az iskolai szervezet olajozott működtetését, végül az egyház önkormányzatának megvédését. Minden más probléma szükségszerű megoldását ugyanis a nemzeti szabadelvűség előretörésétől várta. A katolicizmus elveszíti majd ultramontán (nemzetietlenül pápahű) jellegét, az emancipált zsidóság asszimilálódik, létrejön a magyarság túlsúlya, mely ellenállhatatlan gravitációs erővel köti magához a nemzetiségeket. Mivel pedig a nemzeti szabadelvűséget a protestáns szellem látens hatása viszi előre, annak diadala legfőbb szellemi támogatóinak (így a legnagyobb magyar protestáns felekezetnek) túlélését, sőt növekedését is biztosítani fogja.

Ezzel az optimizmussal csak a tények mentek szembe. A dualizmus korának eredményei a nemzeti élet terültén még elfedték a problémákat, egyházilag nézve azonban nyilvánvalóvá vált a reformátusság demográfiai térvesztése, a „természet elleni bűnök” (főleg az egykézés) nagyfokú elterjedtsége köreiben, a református (férfi)népesség racionalista vallástalansága, mely a vegyesházassági reverzálisok révén túlnyomórészt a saját vallás kárára ütött ki. Megroppant a hagyományos protestáns áldozatkészség, és ezzel együtt a református egyház kitettsége is nőtt az államsegéllyel szemben. A vallásgyakorlat szabadságáról szóló 1895. évi XLIII. tc. már egyenesen annak apokaliptikus víziójával fenyegetett, hogy a református egyház a katolikusok és a protestáns „szekták” („kisegyházak”) malomkövei között felmorzsolódik. Ráadásul a századelőtől kezdve a felmorzsoló tényezők közé lépett az ateista szocializmus és szociáldemokrácia is.

A pesti teológia tanár Szabó Aladár (1862–1944), a „magyar belmisszió atyja” volt az, aki ebben a kialakuló kettősségben már az 1880-as évektől kezdve a magyar társadalom súlyos válságáról beszélt. Ez a válság szerinte különösen azért volt súlyos, mert a magyarság „lelki szeme”, az Istentől neki világosságul rendelt rész sötétedett meg. Szabó szerint a református egyháznak a lelki ébredés magját kellett volna magában hordoznia, de elvesztette az egyház Urával, az élő Jézus Krisztussal való bensőséges kapcsolatát. Ennek nyomán nem lehet kútfeje Annak, akitől a magyarság is igazi segítséget, látást, belső és összefogó erőt remélhetne. Szabó az egyházban mindenkit megtérésre szólított fel. Felszólításának létjogosultságát egyre többen látták be, még ha Szabót barátai és munkatársai is kritizálták külsőleg türelmetlensége (egzaltáltsága) és hangjának idegen ízűsége miatt. Az akkor már józsefvárosi lelkész Szabó 1918 végén a spanyolnátha-járványban elveszítette szeme fényét, Irma lányát. Az eset fél évre mély depresszióba taszította, hogy azután 1919 májusában, a Tanácsköztársaság idején „helyezze magát ismét szolgálatba”.

1920 augusztusában a trianoni békét két hónappal korábban megkötő Magyarország egyházilag is elkezdte lassú kitörését fojtogató elszigeteltségéből. A Presbiteri Világszövetség (az 1877-es alapítású legrangosabb református világszervezet) lausanne-i világgyűlésén Magyarországot Szabó Aladár képviselte. Beszédében legalább annyira ostorozta a világbefolyással bíró nagy protestáns népek rövidlátását, mint amennyire a vigasztalás hangján szólt sajátjaihoz. Szabó kárhoztatta ugyan a 19. század magyar protestánsait, hogy örökség-felélő taktikához folyamodtak, ahelyett hogy az idők szavát megértve alkalmazkodtak volna a modern élet kívánalmaihoz. A pesti skót misszió és a brit Bibliatársulat hatására a magyar protestantizmus mégis lelki ébredésen, újjászületésen ment keresztül, mely különösen a fiatalok, lelkészek és diákok között fakasztott új életet. A Biblia újra népszerű könyvvé lett, Magyarország tagja lett a Presbiteri Világszövetségnek, külmissziói társulat alakult, felébredt a missziói felelősségérzet az együttlakó népek iránt. Az a lehetőség kecsegtetett, hogy Magyarország és a magyar reformátusság viszi az evangélium világosságát a tőle keletre és délre élő, főleg görögkeleti népek közé. Ekkor tört ki Szabó szerint a háború, amely éhséget, nyomort, betegséget, forradalmat, bolsevizmust hozott, valamint az egyházat és annak ifjú reménységeit is borzalmasan kivéreztette. Mindebből látszik, hogy mindez a Sátán műve, aki egy az uralmára veszélyes kezdeményezést igyekezett csírájában eltaposni. Magyarország feldarabolásával és a nyugati vallásokhoz tartozó magyarság (köztük több százezernyi protestáns) idegen (főleg görögkeleti) uralom alá juttatásával is ezen szándékát viszi véghez, amely gonosz tervet emberileg csakis a világ hívőinek (értsd valódi protestánsainak) egysége és szolidaritása akadályozhat meg. Milyen segítséget kér a megalázott, szétszabdalt és elnyomott magyar protestantizmus? 1.) Imádságot. 2.) A Presbiteri Világszövetségben egyesült valamennyi egyház meleg szimpátiáját. 3.) Valódi, építő keresztyén irodalmat (szemben a romboló és célzatosan bibliakritikus német protestáns teológiai liberalizmussal). 4.) Teológusoknak és más diákoknak biztosított éves ösztöndíjakat, melyek a lelki életüket is megerősítik.

Szabó Aladár csak egyetlen példa. A korban minden református aktor reflektált kora eseményeire és azok égető fájdalmára. Ugyanezt a vizsgálatot végigvihetjük Baltazár Dezső (1869–1936) tiszántúli püspök esetében csakúgy, mint az erdélyi születésű Ravasz Lászlónál (1882–1975), akit éppen 1921-ben választottak dunamelléki püspökké, az emberileg idő előtt eltávozott Futó Zoltán (1863–1921) békés-bánáti esperes esetében éppúgy, mint az akkor már matuzsálemi korba lépő Szilády Áron (1837–1922) kiskunhalasi lelkész élete végén, az erdélyi Makkai Sándornál (1890–1951) éppúgy mint a felvidéki Nehézy Károly (1892–1964) esetében stb. stb., de beletekinthetünk emellett a kor gazdag református sajtóéletének cikkeibe és a presbitériumi jegyzőkönyvek bejegyzéseibe is.

Ezen krízisfeldolgozás során feltorlódott gondolatok lényegét az alábbi öt szóban foglalhatjuk össze: önvizsgálat, bűnbánat, bűnvallás, felfelé tekintés és remény. Ezek eredményeképpen a magyar reformátusságon belül 1925-ig érezhető lelki ébredés ment végbe. Ennek intenzitása a Bethlen-féle konszolidáció eredményeivel párhuzamosan csökkent. Ahogy egy kortárs megfogalmazta: „Nem jött el az apokalipszis, nem dőlt össze a világ. Az emberek rájöttek, ebben a kis országban is így-úgy el lehet élni. Ez pedig figyelmüket az örökkön Élőről ismét a földi élet apró-cseprő gondjai és örömei felé fordította.” Mégis ezek az idők nem múltak el nyomtalanul a magyar református ébredés szempontjából. Az ekkor szerzett lelki élményekből és tapasztalatokból kinőtt és megerősödött a „hogy az Ige tisztán és elegyítetlenül hirdettessék” refrénszerűen visszatérő gondolata, mely a református hit szerint az egyház igazi megépülésének egyetlen alapja.