Elrejt

Ha két legnagyobb történelmi tragédiánk tükrében vizsgáljuk a Szent István-i magyar országterületet, egy sajátos történelmi jelenségnek lehetünk tanúi. Mohácsot követően a magyar államból pont az a magterület veszett el magyarnak lenni, ami Trianonban megmaradt, és fordítva.  És tekintsünk csak rá Magyarország Trianon előtti és utáni egyházkormányzati térképeire. Mi veszett el csak Erdély és a Partium vonatkozásában? Négy római katolikus, egy református és egy unitárius püspökségi székhely, egy magyar evangélikus esperesség, számolatlan magyar iskola. Ezen a helyen hadd utasítsam vissza a lehető leghatározottabban Gyáni Gábornak az Élet és Irodalomban megjelent cikkét. Az olyan magyar kulturális központokat mint Szatmárnémeti, Nagykároly, Nagybánya, Nagyvárad, Kolozsvár, Nagyenyed, Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Kézdivásárhely, Csíksomlyó, Sepsiszentgyörgy, Arad, Temesvár stb. perifériának és nem magyar kulturális magterületnek tekinteni nemcsak elborzasztó, de velejéig szakmaiatlan megállapítás is. Nekünk Trianon centenáriumára készülve inkább legyen vigasztalásunkul, hogy 1541 és 1686 között majdnem pontosan annyi év telt el, mint 1690 és 1848 között. Ennek fényében 1920 óta talán már eltelt egy újabb kemény fegyelmezési időszak kétharmada. De ha a kegyelem rövid esztendeire mindig nehéz is volt a várakozásunk, és bizonyára sem a nemzeti szétszakítottságok, sem a nemzeti egyesülések időit nem használtuk ki tökéletesen, vigasztaljuk magunkat közben bátran, hogy a „haza a magasban” mindig megmaradt nekünk. Előadásom 1918 októberétől 1920 júniusáig követi végig az erdélyi magyar egyházaknak az impériumváltás és Trianon időszakában lefolyt történetét.

Kovács Kálmán Árpád