Elrejt

Kovács Kálmán Árpád előadásnak összefoglalója

Az előadás Hunyadi Mátyás személyén keresztül három késő középkori, korai újkori elméletet vesz górcső alá.

1.) Ismeretes Pálffy Géza elmélete, miszerint mindenképpen jobb lett volna Magyarországnak, ha a Habsburgok 1490-ben, 1526-ben, de még 1540-ben is az ország osztatlan birtokába jutnak, hiszen akkor birtokon belülről, világbirodalmi erőforrások felhasználásával is védeniük kellett volna az országot. De hát komolyan vehető-e ez az elmélet? Hiszen 1490-ben Kinizsi Pál azt az állítólagos hadi fenegyerek Habsburg Miksát szorítja ki az országból, akivel bizonyosan a Hunyadi Mátyásunknak is meggyűlt volna a baja, ha éppen nem a burgund és a bajor fronton lett volna elfoglalva. És akkor ne is beszéljünk 1527-ről, amikor Károly azonnal visszakéri a Ferdinánd rendelkezésére bocsátott 15 000 zsoldost, a szerémségi várakból kiindulva pedig egy olyan Oszmán Birodalom avatkozott bele a magyar belügyekbe, amely Egyiptom, Szíria és Konstantinápoly birtokában még mindig az akkori glóbusz legfejlettebb és leggazdagabb tartományaival rendelkezett…

2.) Jeanne d`Arc látomásos katolikus politikája 1429. május 7-én megfordította a százéves háború menetét. Megnyílt az út a francia koronázóváros felé. A reimsi koronázás után azonban kiéleződött az ellentét. Míg a prófétanő és Alençon hercege dinamikus kétfrontos háborúra biztattak, VII. Károly nem vállalta a kockázatot, inkább békét kötött a burgundokkal, és a lassú leválasztás és bekerítés taktikáját alkalmazta. Ennek következtében a háború abban az évben ért véget, amelyben az oszmán hatalom eltüntette az utolsó testébe ékelődő tüskét, és akadálytalanná tette az Európa és Ázsia közötti átjárást. Elveszett annak az utolsó esélye, hogy egy Konstantinápoly felmentésére indított összeurópai keresztes hadjárat visszaűzze az oszmánokat Ázsia belsejébe. Mire a francia királyok rátehették kezüket a burgund örökségre, keleti határaiknál egy megerősödött ellenféllel találták szembe magukat, a Habsburgokkal.

3.) Az Ausztriai dinasztiából elsőként a magyar trónra lépő uralkodóra, Habsburg Albertre a magyar rendek az 1439. évi dekrétum egyik cikkelyében rákényszerítették, hogy a király az országos végvárakat kizárólag saját jövedelmei terhére legyen köteles fenntartani. Igaz ugyan, hogy ennek fejében a regálék részét képező bányajövedelmeket (az urburákat) királyi felségjoggá nyilvánították, de az újabb kutatásokból tudjuk, hogy még az ásványkincsekben oly gazdag Magyarország is csak töredékét volt képes a központosított szultáni kincstár jövedelmeinek biztosítani. Ilyen körülmények között az oszmán–magyar küzdelem a rendi túlsúlyúvá váló magyar és a despotikus központosítású szultáni politika vetélkedésévé is vált. A nándorfehérvári csúfos fiaskó megaláztatásában méregpohár után nyúló II. Mehmedet hűséges szolgái lebeszélték erről a drasztikus lépésről, míg a diadal hírére a gyülekező országgyűlés – amelynek feladata lett volna a hadrakelés elrendelése – tárgyalások nélkül feloszlott. A világraszóló győzelem – amelyhez hasonlót keresztény hadak csak 1664-ben tudtak legközelebb megismételni – kihasználatlanul maradt. Ráadásul a törökverő János gróf halála után kiújult az anarchia az országban, amelynek fő célja a Hunyadi–Szilágyi liga meggyöngítése volt.

Ilyen körülmények között az 1460-as évektől politikai szükségszerűség lett a Duna menti országok és tartományok egyesítése. A lényegi kérdés az maradt, ki, milyen helyzetben, milyen védelmi prioritásokkal és milyen uralkodói kvalitásokkal tud a geostratégiai kulcshelyzetben lévő Magyarországra nagyobb külső erőforrást bevonni.