Elrejt

Kovács Kálmán Árpád előadásának összefoglalója

Az előadás címe Olofsson Károly, Placid atya örökbecsű gondolatait járja körül. A túlélés négy pontja így hangzik: A „szenvedéseket nem szabad túldramatizálni”, a „keresni kell az élet apró örömeit”, a „keresni kell a kapaszkodót, ami a hívőknek természetes módon a hit”, „napról napra meg kell mutatni, hogy különb ember vagyok fogvatartóimnál”. Ezen gondolatok három értelmezési koordinátáját kell ismernünk: 1.) A kereszténység mint vallási jelenség/hitbeli entitás és a szocializmus/kommunizmus mint politikai ideológia viszonyát. 2.) A bolsevik és kommunista egyházpolitika jellegzetességeit és 3.) a szenvedés teológiáját.

Első értelmezési síkon meg kell említeni, hogy a kereszténység 2000 éves történetével szemben a szocializmus kevesebb mint 200 éves története áll szemben. Bár a szocialista ideológia legtöbb formája éles vallásellenes küzdelmet folytatott, mérleget vonva, a szocializmus jelentőségének lebecsülése nélkül ki kell jelentenünk, hogy azok, akik a történelem során kereszténynek vallották magukat, hitelesebben tudták meggyőződésüket képviselni, mint azok, akik szocialistának. A szocializmus valláskritikáját Marx, Engels és társaik négy dogmatikus alaptézise határozta meg. Ezek: a.) Az (anyagi) lét határozza meg a (szellemi) tudatot és nem fordítva. b.) Az ember formálja a vallást, és nem a vallás az embert. c.) A vallás a nép ópiuma, mely elbódítva, elérzéstelenítve távol tartja történelmi küldetésétől, az osztályharc folytatásától. d.) A vallás az osztálytársadalom esszenciája, mely ellen küzdeni annyi, mint maga az osztálytársadalom ellen küzdeni.

A második értelmezési síkon elmondható, hogy a bolsevik kommunizmus 1917-től kezdődően véres vallásüldözést vezetett be. Ennek elborzasztó adata, hogy az 1913-as utolsó békeév papi és szerzetesi létszámához viszonyítva 85-90% járta meg a GULÁG-ot. A GULÁG-ra került egyháziak közül pedig 2/3-ának életét követelte ez a földi pokol. A vallásüldözés azonban nemcsak az orosz ortodox egyházat sújtotta, hanem legalább ilyen arányban az ott élő kisebb vallási közösségeket, római katolikusokat és protestáns kisegyháziakat is. Bár Sztálin 1941-43-ban a Nagy Honvédő Háború sikere érdekében politikai fordulatot hajtott végre, mely a felszínen némi enyhülést hozott, a valós társadalmi életben változatlanok maradtak a korábbi elnyomó tendenciák. Ezek kiszolgálója volt a szovjet Büntető Törvénykönyv 58.§-a és annak főleg az ellenséges ideológia terjesztésére és szovjetellenes izgatásra vonatkozó bekezdései, melyek jellegzetes gumiszabályokként működtek. Az ateista hatalomnak ugyanis minden vallásos üzenet ab ovo államellenes izgatásnak számított. Közelebbre tekintve cáfolható egy közkeletű tévedés, miszerint a vallásüldözés Magyarországon csak 1948 karácsonyán vette volna kezdetét. A vallásüldözés kezdete valójában a megszálló szovjet csapatokkal érkezett az országba 1944 végétől. Bár látszólag elszigetelt egyes esetekről volt szó, ezek térképi ábrázolása révén az események rendszerré látszanak összeállni, melyből a kor minden szereplőjéhez már akkor eljutott az okulásul szolgáló elégséges információ, hogy mi folyik az országban és mi fog következni még. Ezen atrocitások végrehajtásához a szovjet hadsereg mindig megtalálta a megfelelő magyar segéderőt, akik között voltak moszkovita és illegális kommunisták, bosszúvágyó holokauszt-túlélők, megtévesztett és felhergelt szegényparaszti származásúak és nyilas múltjukat feledtetni vágyók. Úgy tűnik tehát, egy kisember, egy bencés tanár egy berendezkedő hatalmi gépezet fogaskerekei közé esik, az mégsem tudja megőrölni őt, sőt a a fogaskerekek csorbulnak ki rajta. Ez a tény pedig átvezet bennünket a az eddigi horizontális koordinátákról a vertikálisokra.

Placid atyát ávósok tartoztatták le, és szovjet hadbíróság ítélte el. A szovjet hadsereg tehát meg tudta találni a „megfelelő” magyar segéderőt. Közöttük is exponálta például magát a baloldali érzelmű (kommunista- és szovjetbarát) Békefi Benő. A „zsidó vérbeütésesként” megvádolt nyíregyházi lelkész az oroszok bejövetele előtt bujkálni kényszerült, a német–magyar ellenlökés idején magas rangú szovjet tisztet rejtegetett. Álszent élete egészében szerette pedig a pénzt, a luxust és a nőket. Kovács Kálmán Árpád dédanyja unokájához (Kovács Kálmán Árpád édesapjához) ilyen szavakat intézett: „Édes Fiam! Jól jegyezd meg: tisztességes ember kommunista nem lett!” Akkor is nyomatéka van ennek a sommás ítéletnek, ha a „ruszkivezető”-k motivációit is fel akarjuk tárni. Kovács Kálmán apai nagyanyja ruszin cselédlánya hős volt. Megmentette Nemesgörzsönyt egy fenyegető helyzetben. A benyomuló szovjet csapatok ugyanis kiterelték búvóhelyeikről a katonaköteles korú, otthon maradt férfilakosságot, és felsorakoztatták az embereket egy falnál. Mariska kirohant, és egy ukrán hadnagy hasába lyukat beszélve meggyőzte, hogy ezek a férfiak, köztük a falu református tanítója, mind civilek. Az emberség nem vallás- és nemzetiségfüggő. Sajnos az embertelenség sem. Jótettéért cserébe berendelték a pápai szovjet parancsnokságra tolmácsnak. Amikor néha hazaengedték, elpanaszolta, hogy a tisztek mire „használták” őt. Amikor a szovjetek megszüntették a pápai városparancsnokságot, őt is elvitték. Gazdái kerestették, de kiderült, hogy ő is „lebukott” és mint „szökött szovjet állampolgár”-t (sohasem volt az) nem Kárpátaljára repatriálták, hanem egyenesen Szibériába deportálták. (További sorsa ismeretlen.) Az ő sorsán keresztül értsük meg azét a lányét, aki Budapesten mocskos szájjal, káromkodva tolmácsolta Placid atyát a szovjet hadbíróság előtt.

Kevesen tudják, hogy a szenvedés teológiája a kereszténység egyik lényegi eleme. Hogy hangzik ez az Úr imájában, a Miatyánkban. „Ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól!” A kísértés itt nem az erkölcstelenségre csábítást jelenti, hanem azt a helyzetet, amiben nehéz hitben megmaradni. Ebben a helyzetben azonnal támad a Kísértő, aki azt próbálja a szenvedővel elhitetni, hogy már Isten is elfordult tőle. Akik hívő emberként szenvedésről számoltak be, mind arról tettek bizonyságot, hogy nem a testi kínt, hanem ezt a lelki kísértést volt a legnehezebb elviselni. Aki viszont a hit és az imádság ereje által ellen tudott állni, azt Isten különös élménnyel ajándékozza meg: azzal, hogy a horizontális szabadság beszűkülésével párhuzamosan az ember előtt csodálatosan megnyílik a vertikális szabadság. Ebben a helyzetben az ember átéli, hogy nem véletlenül, hanem a mindent jobban tudó gondviselő kegyelem jóvoltából került ide, Aki ebben a helyzetben úgy akarja és tudja használni, ahogy soha nem gondolta volna. A szabadság ebben az, hogy még így is lehet Isten dicsőségét szolgálni, ami boldoggá tesz, a földi szenvedéseket átragyogó módon.

Tudjuk, hogy a százados életkort megélt Placid atya lassan hanyatló testi erővel, de töretlen szellemi frissességgel rendelkezett. Nyomorúságait olyan kiengesztelődött derűvel, áldott humorral adta elő, hogy hallgatói gyakran mosolyodhattak el vagy törhettek ki csendesebb nevetésben. A túlélés négy fő szabálya a Filippibeliekhez írt levél 4. részének 4. versére épül, amit Pál apostol egy római katonához láncolva írt le. A „portréfestő”-trükkben Placid atya mintha emlékezőként egy hazugságról számolna be, de mégis maga Isten mutatja meg, hogy Ő adta a szókat a szájba, és így mégsem valótlanok. Előadónak szinte minden hívő interjúalanya beszámolt hasonlóról, és mindegyikük a Szentlélek adományának tartotta. Mi ezt tarthatjuk Isten humorának, amire számtalan példát hozhatunk a bibliai és az egyháztörténetből, ami megmutatja, hogy a hívőnek gyakran a lehetetlennek gondolt is lehetségessé válik. Placid atya az elemi létfenntartás eszközéről, a kenyérről tudott lemondani, hogy misézhessen, hogy a Krisztussal való töltekezés lelki szükségletét teljesíthesse. Általános tapasztalat volt, hogy aki erkölcsileg összeomlott, és önző módon csak magának kezdett „kaparni”, azt előbb-utóbb utolérte valami olyan esemény (pl. betegség), ami hamis biztonságát semmivé tette. Aki viszont valami nagyobb cél érdekében tudott áldozatot hozni, annak ez a lemondása valamilyen titokzatos módon kipótoltatott. Emlékezzünk: 42 kilósan, dagadó lábakkal, kemény fizikai munkát teljesíteni, közben az életben tartó kenyéradagról is lemondani, és még életben is maradni! Ez természetes ésszel felfoghatatlan csoda!

Placid atya szabadulása után attól félt, nehogy öreg édesanyja a hirtelen örömtől haljon meg, ezért egy ismeretlent küldött be maga előtt.

A GULÁG-ot megjárt emberek egész kint tartózkodásuk ideje alatt (ami akár tizenegy év is lehetett) két vagy három levelet tudtak hazaküldeni, azt is csak néhány sor terjedelemben. Placid atya volt talán az egyetlen, aki egy államosítás előtti pillanatban egyetlen kárpátaljai címet ismerve, egy tanítónővel olyan „belföldi” levelezésbe tudott kezdeni, hogy ezt az akadályt ki tudta kerülni. De még református ember néhány levelének egyikében is szerepelt ez a mondat: „És velünk van Placid atya.” Talán most már mi is értjük, miért szentelhetett valaki ennek a ténynek az oly szűken mért és éppen ezért oly értékes helyen ekkora nyomatékot.

Idézzük meg végül azt a néhány éve felszentelt ülő Mindszenty-szobrot, melyet orosz alkotója azután készített, miután meggyőződött arról, hogy a magyar emberekben semmi gyűlölet nem él az orosz nép iránt. Lehetséges lenne, hogy a bolsevizmus minden ateista szörnyűsége után, ezek ellenére ma az orosz nép legyen a kereszténység védelmezője? A történelem tanúsága szerint minden lehetséges. Bár katonai és polgári áldozatok adataival gazdagon alátámasztva joggal mondhatjuk, a szovjet csapatok Közép-Európára és benne a magyar népre is hatalmas szenvedést hoztak. Bármilyen szörnyűek is voltak ezek, Sztálin mégis az akkori szovjet lakosságra és ezen belül is nem utolsósorban az oroszokra nézve volt a legnagyobb büntetés.