Ligeti Dávid írása

2020. március 29.

1921. március 26-án visszatért a Magyar Királyságba IV. Károly (volt) király. Mivel a naptárban akkor március 27-re esett húsvét, Károly első restaurációs kísérlete – a korabeli sajtó megnevezése nyomán – húsvéti királypuccsként híresült el. A későbbi események után pedig az ekkori történéseket első királypuccsként is emlegették.

Károly visszatérte a Horthy-korszak első komolyabb politikai válságát hozta el. Az első világháború végén az Osztrák–Magyar Monarchiát az antant által jelentős mértékben támogatott nemzetiségi mozgalmak felbomlasztották, ami magával vonta a császár és király hatalmának végét. Habsburg Károly visszatérési kísérletének fő jogi alapját az 1918. november 13-án kiadott eckartsaui nyilatkozat jelentette, amelyben a király nem mondott le a trónról, pusztán felfüggesztette uralkodói jogainak gyakorlását. Három nappal IV. Károly nyilatkozata után a Károlyi Mihály-féle új rezsim népköztársasággá változtatta az ország államformáját, 1919-ben pedig a kommün tanácsköztársaságot kreált.

A kommün összeomlását követően a Horthy Miklós nevével fémjelzett ellenforradalmi rendszer a gyűlölt népköztársasági államformát elvetette, és mivel az ország lakosságának jelentékeny része továbbra is királypártinak, legitimistának számított, a hazánk történelmében balvégzetű respublika nem lehetett megfelelő alternatíva. A vezető politikusok közül olyan jelentős személyek számítottak hűen királypártinak mint gróf ifj. Andrássy Gyula, gróf Apponyi Albert, Beniczky Ödön, Rakovszky István, gróf Sigray Antal. A legitimisták politikai crédóját a Magyar Királyság lap így foglalta össze 1919. november 24-én: „Rendet akarunk; a konszolidációnak a királyság a legbiztosabb garanciája […] A döntés csak egy lehet; királyság. Föltétlenül számolni kell a magyar nemzet ama hangulatával, hogy a meggyűlölt köztársaság helyett visszatérjünk a monarchikus államrendre.” A legitimisták pozíciói – követve a Magyar Királyság korábbi időszakaira is jellemző trendet – különösen a Dunántúl római katolikus lakossága körében számítottak erősnek. Károly visszatérési kísérletében az is fontos elemet jelentett, hogy sem az Ausztriával kötött saint-germaini, sem a trianoni békediktátum nem mondta ki expressis verbis a Habsburg-dinasztia trónfosztását, jóllehet az Osztrák Köztársaság hamar familia non gratává nyilvánította a volt uralkodócsaládot, és – vagyonuk konfiskálása után – Károlynak 1919 márciusában el kellett hagynia az országot. A király Svájcba költözött.

Magyarországon az 1920. évi I. törvénycikk kimondta, hogy „a királyi hatalom gyakorlása 1918. november 13-án megszűnt”, egyben lefektette a kormányzói jogkör alapjait. Horthy Miklós fővezért száz éve, március 1-jén a magyar nemzetgyűlés kormányzóvá választotta.

Horthy kormányzó és Károly király között rendszeres levelezés folyt 1919–1921 folyamán. Horthy megnyilatkozásait a király jól értékelte, sőt azokban a restauráció egyik biztosítékát is látta. A trianoni békediktátum aláírása előtt, 1920 májusában Károly egyenesen így fogalmazott: „Kérem, hogy eddigi hűségével és odaadásával készítse elő visszatérésemet.” Az altengernagy számos alkalommal definiálta magát legitimistaként, 1920 szeptemberében például így nyilatkozott Sigraynak: „Az arcomba köphetsz, ha egyszer valami más leszek, mint elkötelezett legitimista.” Horthy javára írható, hogy nem hitegette hamis illúziókkal az egykori Legfőbb Hadurat, mindig hangsúlyozta, hogy a restauráció pillanatnyilag nem aktuális, ám azt a külpolitikai helyzet kedvezőbbé válásával nem zárta ki. Ez a helyzet azonban a békediktátumok aláírása után sem javult, mi több, Olaszország 1920 novemberében abban állapodott meg a Szerb-Horvát-Szlovén Királysággal, hogy a Habsburgok visszatérését minden módon megakadályozza.

Mindennek következtében 1921. március 27-én bombaként robbant a hír az országban, hogy IV. Károly előző nap este Szombathelyre érkezett. Visszaérkezéséről a király a legitimistákat sem értesítette, ráadásul inkognitóban Ausztrián is keresztül kellett utaznia, hogy két és fél év elteltével ismét magyar földre léphessen. A húsvéti időpont választása valószínű szimbolikus jelleggel is bírt a mélyen vallásos – utóbb boldoggá avatott – Károly számára, valamint az a szempont is szerepet játszhatott, hogy az uralkodó számíthatott arra: az ünnep miatt a kormány és a hadsereg reakciója lassabb lesz, így kész helyzet állhat elő. Mindazonáltal Horthyt nem érte teljesen váratlanul Károly lépése, hiszen a királyt már uralkodása idején a „der Plötzliche” (kb. a hirtelen) kétes értékű jelzővel illették, mivel stratégiai döntéseket is igen váratlanul tudott hozni, sok esetben kiszámíthatatlan politikát folytatva ezzel. Magyarországon például éles visszhangot váltott ki a világháború idején, hogy gróf Tisza István miniszterelnököt is vonaton, távbeszélő útján szólította fel lemondásra.

Károly március 24-én Bécsbe utazott, és innen érkezett a vasi székhelyre. Az ekkor éppen a vármegyében tartózkodó gróf Teleki Pál miniszterelnök 25-én hajnalban találkozott az uralkodóval, és – a külpolitikai helyzetre tekintettel – kérte, hogy azonnal térjen vissza Svájcba. Károly azonban kijelentette, hogy nem tér vissza az alpesi országba. A király – Teleki nyilatkozata ellenére – teljesen biztos volt abban, hogy Horthy át fogja adni a főhatalmat. A környezetében lévő legitimista politikusokat ezért arról faggatta, hogy az altengernagy hercegi címmel való felruházása, valamint a Habsburg Birodalom legnagyobb katonai kitüntetésének a Katonai Mária Terézia Rend nagykeresztjének átadása megfelelő jutalom lesz-e e tettéért.

Ezen előkészületek után, húsvét vasárnapján a király gépkocsin Budapestre utazott, ahol a budai Várban szárnysegédei bejelentették a kormányzónál. A helyzetre jellemző, hogy Horthy egyik szárnysegéde, mivel bolondnak tartotta a vendéget bejelentő ezredest, már a törzstiszt fogságba vételét fontolgatta.

A kezdeti bonyodalmak után végül mégis sor került Károly és Horthy találkozójára. A kormányzó emlékirataiban leírta, hogy a király a hatalom átadását kérte tőle, a korábban említett jutalmak mellett – a hercegi címet a szegedi és otrantrói előnévvel viselhette volna az altengernagy utalva 1919. évi érdemeire, valamint a Monarchia legnagyobb első világháborús tengeri győzelmére. Érdemes megjegyeznünk, hogy Károly egyből a legmagasabb főnemesi rangba emelte volna a baronátussal sem rendelkező Horthyt, és annak a kitüntetésnek az átadására is készült, amelyet a világháború folyamán csak a Monarchia Habsburg-főparancsnoka, Frigyes főherceg, valamint Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök kapott meg. Természetesen 1921-ben ezen aktusnak jóval kisebb súlya volt, mint például 1917-ben lett volna. Horthy elutasította Károly ajánlatát, és a restauráció külpolitikai következményeit hangoztatta. A kormányzó igen kínos helyzetbe került, nem pusztán a király trónra lépésekor letett esküje miatt, hanem mert lényegében Ká­rolynak köszönhette azt a befolyást, amely kormányzóvá választásához vezetett. A király léptette elő előbb ellentengernaggyá, egyben az osztrák–magyar flotta főparancsnokává, majd a háború végén altengernaggyá. Horthy e magas beosztása révén válhatott az ellenforradalmi erők vezérévé.

A kormányzó felhívta a király figyelmét arra, hogy visszatérése az ország csehszlovák–román–délszláv megszállásához, mi több, a Magyar Királyság végéhez fog vezetni. Horthy érvei végül eredményt értek, mivel a tárgyalást követően Károly visszatért Szombathelyre, de egészen április 5-ig nem hagyta el az ország területét. A kormányzó álláspontját már msánap visszaigazolta egy olasz–román dekrétum, amely Magyarországgal szembeni casus belliként nevezte meg azt a helyzetet, ha a Habsburg-ház valamely tagja elfoglalja a magyar trónt. A továbbiakban Belgrád is csatlakozott ehhez a követeléshez, majd 30-án a csehszlovákok küldtek ultimátumot, amely Károly azonnali távozását követelve háborút helyezett kilátásba. A három antantbarát állam reakciója bár némileg talán túlzónak tűnik, mégsem volt megalapozatlan: a későbbi kisantant államai joggal tarthattak az Osztrák–Magyar Monarchia alapkövét jelentő dinasztikus elv érvényesüléséről és megerősödéséről, amely ezen újonnan összetákolt ál-nemzetállamok halálához vezethetett.

Károly döntésének mozgatórugóit a mai napig nem sikerült teljesen föltárni. A legvalószínűbb verzió, hogy Aristide Briand francia miniszterelnök biztatására kelt útra, aki egyértelműen az egyik legmérsékeltebb francia politikusnak számított. Briandról köztudott volt, hogy szimpatizál Károllyal – különösen annak 1917. évi békekötési szándéka miatt – és többször kritizálta a versailles-i békerendszert is. A francia kormányfő szerepére utalhatott a király, amikor Horthynak tárgyalásuk során említette, hogy Párizsból kapott információk alapján úgy hitte: megérkezését időszerűnek tartják és üdvözölik majd Magyarországon.

Károly távozásakor a következőket fogalmazta meg: „Visszatértem Magyarország áldott földjére, mert távol szeretett hazámtól, melyhez feloldhatatlan szent eskü és vérem szava köt, minden perc szenvedés rám nézve. Visszatértem, mert szentül meg vagyok győződve arról, hogy ezen súlyosan megpróbált ország csakis törvényes koronás király vezetése alatt tudja visszaszerezni teljes belső nyugalmát és azon törvényes rendet, mely feltétele hazánk újbóli felvirágzásának.” Ezzel együtt Károly azt is kérte, hogy a nemzet támogassa Horthyt, aki „a nemzetgyűlés bizalma alapján jelenleg az államfő nehéz és súlyos felelősséggel való tisztét betölti”.

Az első királypuccs több drámai változást idézett elő: Teleki miniszterelnök első kormányának bukásához vezetett. Károly első visszatérési kísérlete során a gróf több ponton hibázott, ezért felajánlotta lemondását a kormányzónak, aki el is fogadta azt. Emellett felgyorsultak a csehszlovák–román–délszláv tárgyalások is, amelyek a kisantant létrejöttét eredményezték. Károly mindezek ellenére 1921 őszén ismét megkísérelte betölteni a magyar trónt, és ekkor már fegyveres összecsapásokra is sor került. Károly második visszatérési kísérlete után a királyt internálta az antant, Magyarországot pedig a Habsburg-ház trónfosztására utasította. A Madeira szigetére száműzött uralkodó 1922-ben bekövetkezett halála után a királyság még jó negyedszázadig fennállt, ám már csak megüresedett trónnal.