Kovács Kálmán Árpád írása

2020. április 4.

Hogyan fejlődött az orvostudomány? – hangzik a viccbeli kérdés. A választ is humorosan adódik. Őskor: rágcsáld el ezt a gyökeret! Ókor: a gyökér már nem elég, mondd el hozzá ezt a ráolvasó varázsigét is! Középkor: a ráolvasás ördögi bűbáj. Imádkozzál! Felvilágosodás kora: az imádkozás babonaság. Eret kell vágni! 19. század: az érvágás legyengíti a beteget. Vegye be a pirulát! 20. század első fele: a pirulánál jobb a szintetikus gyógyszer. 20. század közepe: a gyógyszer már elavult. Antibiotikum kell! 20. század vége: a szükségtelenül szedett antibiotikum rezisztenciát okoz. Rágcsáld el ezt a gyökeret!

            Magyarország – leginkább a Richter cég innovációi nyomán – a 20. század első felében folyamatosan a világ gyógyszeripar élvonalában haladt. Ezt az örökölt alaphelyzetet azután a sztálini típusú szocializmus áltudományos tudományőrülete (pl. Micsurin-búza, az Északi- és a Jeges-tengerbe torkolló folyók folyásirányának megváltozása) torz és egyoldalú gyógyszerfüggőséggé alakította át. Kárhoztathatnánk ugyan a kommunizmus korabeli magyar orvostársadalmat, hogy túlságosan behódolt az állami politikának, de néhány mentő körülményt is a javára kell írnunk. 1.) A magyar orvosok nem vonhatták ki magukat azon hatás alól, amely a természetest mindenáron mesterségessel akarta helyettesíteni. Az elv az volt, hogy a (kísérőanyagoktól megtisztított) hatóanyag-kivonással, szintetikus utángyártással vagy pótlással egyúttal szükségszerűen együtt jár a minőségjavulás is. 2.) A világháborús hiányok leküzdése után az orvosok több évi „semmi” után egyszerre olyan antibiotikumokat kaptak a kezükbe, amelyek több szinttel magasabb minőséget képviseltek, mint a korábban ismert gyógyszerek. Egy teljes orvosgeneráció alapvető élményévé vált, hogy olyan betegek gyógyultak meg antibiotikumos kezeléssel viszonylag rövid időn belül, akiket azelőtt egyértelműen menthetetlennek ítéltek. 3.) A javarészt a túlhasználat következtében kialakult gyógyszerrezisztencia csak az 1980-as években lett általános orvosi tapasztalattá. 4.) A laikus betegtársadalom számára mindig nyilvánvaló maradt, hogy a modern orvostudomány sem mindenható, és valamikor éppen az alternatív orvoslási módszerek képesek eredményt elérni, ha a tudományos orvoslás már tehetetlennek bizonyult.

            A természetes (növényi, állati és ásványi eredetű) gyógyszerek felhasználása az 1950-es évekre oda esett vissza, hogy a gyógyszertárakban még a legalapvetőbb gyógynövények is – például a hársfa- vagy a kamillavirág – ritkaságnak számítottak. Mindez úgy következett be, hogy termelés tekintetében Magyarország továbbra is gyógynövény-nagyhatalomnak számított. A Horthy-korszakbeli Hangya Szövetkezet gyógynövénybegyűjtő üzletágát megörökölte a Földművelésügyi Minisztérium által 1949-ben alapított HERBÁRIA Selyemgubóforgalmi Vállalat, amely a selyemhernyó-tenyésztés megszüntetése után teljes egészében gyógynövény-forgalmazó szövetkezeti közös vállalattá alakult át. A Magyarországon begyűjtött, szárított és feldolgozott gyógynövények azonban nem Magyarországon kerültek forgalomba, hanem alapvetően nyugati exportra mentek, és az ország keményvaluta-egyenlegének javítását szolgálták.

            Szalai (született Sperlinger) Miklós 1902. október 23-án született Békésen sokgyermekes, zsidó származású, kikeresztelkedett kereskedőcsalád gyermekeként. Gimnáziumi tanulmányait 1913–1918 között Rózsahegyen (Liptó vármegye) végezte, majd a budapesti Piarista Gimnáziumban fejezte be. Kiváló természetrajz tanárainak egyike hívta fel a figyelmét a gyógynövényekre. A veszprémi püspökség papnövendék ösztöndíjasaként tanult a Pázmány Péter Tudományegyetem Hittudományi Karán. Pappá 1926-ban szentelték Veszprémben, ezután káplánként és plébánosként szolgált a megye több plébániáján. Zalalövői káplánként 1926-ban cikkben hívta fel a figyelmet a német egyetemisták propagandaturizmusára, melynek során a dunántúli német helységeket végiglátogatva olyan térképeket terjesztenek, amely a Dunántúlt a Német Birodalom részeként ábrázolja. Professzora, Prohászka Ottokár hatására 1927-ben filozófiai doktorátust szerzett. Mindmáig kéziratban maradt latinul megírt disszertációja Az ontológiai és egzisztenciálmetafizikai dogmatika  (Dogmatica in metaphysica essentialis et existentialis) címet viselte. 1928–1930-ban két tanévig a Veszprémi Papnevelő intézet tanára volt. Itteni tanítványával, Lékai Lászlóval a későbbi bíboros haláláig baráti viszonyt ápolt. 1945-ben címzetes esperesi címet kapott a Veszprémi Püspökségtől. A gyógynövényekkel még bakonyszombathelyi plébánosként kezdett foglalkozni, amikor a világháborús nyomor és magukra hagyatottság körülményei között hívei hozzá, mint egyetlen tanult emberhez fordultak segítségért. Tudatosan gyűjtött botanikai és farmakognóziai szakirodalmat, mely olyan modernebb, svájci kiadású műveket is tartalmazott, melyeket valószínűleg egyházi kapcsolatait kihasználva tudott beszerezni. 1947-ben áthelyezési kérelemmel fordult püspökéhez. Indoklásában Halimbát olyan csendes helyként nevezte meg, ahol az egyházközség szegénysége nem köti majd erőit a gazdálkodás feladataihoz. Szalai Miklós ekkor már tudta, hogy ez a környék az ország leggazdagabb gyógynövénytermő területe, a Kisalföld, és a Bakony találkozásánál ugyanis a különböző területek flórája keveredik itt, hírhedten rossz minőségű talaja pedig kedvez a gyógynövényeknek. (Sajátos módon a baktérium-, gomba- és rovarellenes anyagok felhalmozódását a rossz körülmények közötti alacsony veszteségtűrés teszik szükségessé.)

            Szalai Miklós halimbai gyógynövényes tevékenységét a környék növényvilágának rendkívül alapos megismerésével kezdte. Herbáriumába 1949–1973 között 1406 herbáriumi lapon 1139 fajt gyűjtött össze, melyet az összetéveszthető fajokra is tekintettel lévő tudományos gondossággal határozott meg és térképezett fel. A jelenleg a zirci Bakonyi Természettudományi Múzeumban őrzött gyűjtemény tudományos értékéről vall, hogy legérdekesebb darabjait Szalai Miklós 1957-ben Boros Ádám (egyetemi tanár, Gyógynövénykutató Intézet) és Jávorka Sándor (MTA) kérésére a Botanikai Közleményekben publikálta.

            A háborút követő időszak Halimbáját egy sajátos kettősség jellemezte. Az 1942-ben megindult bauxitkitermelés lassan átalakította társadalmát, de ennek fejlesztő hatása (pl. állandó orvosi rendelés, tömegközlekedés kialakítása) csak hosszú évek után kezdett kibontakozni. A téeszesítésre kiszemelt mezőgazdaságban dolgozóktól tudatosan elzárták a társadalombiztosítás biztosította előnyöket. Gyógyszerhez alig lehetett jutni, akkor is drágán. Ha mindenképp orvoshoz kellett fordulni, Ajkára lehetett menni. Szalai Miklós gyógyteái hatékonyabbnak bizonyultak, mint a házilag alkalmazott szerek és praktikák, így nem csoda, hogy hamar híre ment a „halimbai gyógyfüves pap”-nak a környéken. Bár Szalai Miklós az 1946–1950 közötti évek orvosegyetemi tankönyveit is beszerezte, a későbbi időszakban – a vissza-visszatérő kuruzslásvádak között, különösen a komplikáltabb esetekben – tudatosan mellőzte a saját diagnosztizálást. Paradox módon a tervgazdaságszerű szocialista gyógyítás „áldásai”-nak általánossá válása után, 1960 körül kezdett gyorsan emelkedni a Halimbán teáért személyesen megjelenő vagy levélben teát kérő betegek száma. Országos ismertségén túl Szalai Miklós „renomé”-ját emelte, hogy az 1963-as amnesztia után ismét hazajáró „nyugati magyarok” között is (akik a szocialista típusú orvosi diktátumok hatása alól jobban kivonhatták magukat) ismertté vált, különösen a nagyon hatékony epe-, vese- és gyomorteája miatt. Halimbán már akkor mindennapos látványnak számítottak a nyugati autók, amikor azok országosan még nagy feltűnést keltettek.

            Plébánosként Szalai Miklós 1962-ben nyugdíjba vonult, hogy némi kisegítő lelkipásztori szolgálat mellett teljes idejét a gyógynövényes gyógyításnak szentelhesse. A gyógynövényes „kisipar” már a 60-as években „manufakturális” keretekké nőtte ki magát. A korábban gyógynövényeit maga begyűjtő, szárító, daráló és keverő esperes több halimbai embert is meg tudott bízni a megfelelő feladatokkal.

            Egyedülálló volt-e a korban a „Szalai-jelenség”? Bizonyos szempontból egyáltalán nem, bizonyos szempontból azonban nagyon is. Az időszak gyógyfüveseinek általános hibája az volt, hogy teakeverékeiket nagyon sok, akár húsz komponensből állították össze. Ami azonban mindenre hatni akar, az valójában semmire sem hat. Közben persze a szocialista nagyipar (pl. élelmiszeripar) sem adta fel teljesen a gyógynövények saját feldolgozását, de ezek a termékek (pl. gyógycukorkák) jellemzően egykomponensűek maradtak. Szalai Miklós egyáltalán nem volt besorolható az úgynevezett kuruzsló típusba. Teljesen tisztában volt azzal, hogy a gyógynövényeknek vannak mellékhatásai, és azzal is, hogy melyek ezek a mellékhatások. Nem is vitte túlzásba a keverékekben alkalmazott növények számát, de a várható mellékhatásokat igyekezett kiegyensúlyozni. A hasonló hatású növények közül elsősorban a Halimba környékén nagy mennyiségben megtalálható növényeket használta. Ha az adott évben egy növényből kevés termett a környéken, más növénnyel helyettesítette, így újra megerősödhetett az állomány. Ha közben kiderült, hogy a „helyettes” növénnyel hatékonyabb a tea, akkor maradt a keverékben. Előnyben részesítette azokat a növényeket, melyek nagy zöldtömeget adnak, így kevés munkával sokat lehet belőlük gyűjteni. Teakeverékeiben néhány komponenst évről évre tudatosan megváltoztatott, és megkérte a betegeket, hogy számoljanak be a hatásról. A tapasztalatokat összegezve egyre jobb és jobb keverékeket állított elő. Az újra és újra felmerült kuruzslásvádak miatt önmaga levédését is szolgálva, szakszerűen vezetett kartonrendszerrel a teakészítés minden fázisát gondosan dokumentálta.

            Az 1965–1985 közötti időszakban a gyógyteák forgalma igen nagy volt. A teacsomagok árai köztudottak voltak, de az esperes mottója az volt, hogy „Minden csomag mellé jár egy imádság is!” Így használt fel évente körülbelül 200–250 nagy (30 kilogrammos) papírzsáknyi szárított gyógynövényt a teakeverékekhez. A levélben kérőknek napi 70–120 félliteres csomagot küldtek el, emellett a személyesen érkezők elvittek még 15–25-öt. Akkori postáskisasszonyi becslés szerint csak a levelekben küldött összegek (akkori árakon!) évi másfél millió forintos forgalmat jelentettek. A rendkívül szerény életet élő esperes a teaforgalmazásból származó bevételeket saját célra csak nagyon kis részben használta fel. Ellenben havi rendszerességgel megjelent nála az adománykérő püspökségi autó, és ezek túlmenően is dokumentálhatóan több mint harminc templom felújításához küldött jelentős pénzadományokat.

            Szalai Miklós gyógynövényes tevékenységét folyamatosan kísérték a hatalom elnézésének és gyanakvásának változásai. Ezek gyakran az ideológiai hozzáálláson, valamint a személyes tapasztalaton függtek. Eredményei dacára akadt olyan rosszindulatú körzeti orvos irigye, aki följelentette. Az 1958-as (negyedik, immár sikeres) téeszesítési hullám után Halimbán is általánossá vált a kollektivizált szocialista nagygazdaság, némi háztáji gazdálkodással kiegészítve. Amikor Szalai Miklós – immár nyugalmazott papként – felvételét kérte a helyi termelőszövetkezetbe, először kiutaltak neki és munkatársainak 50 katasztrális holdat kísérleti gyógynövényes kert céljából, majd megvonták ezt tőle, és kizárták. Az indoklás teljesen rendszerspecifikus volt: „Nehogy már egy pap dirigáljon egy szocialista gazdaságban!” Néhány év múlva újra feljelentették kuruzslás vádjával, ekkor ténylegesen el is tiltották tevékenységéről. Mivel a környékre jellemzővé vált nagyüzemek (Ajka timföldgyártási, Tapolca bauxitkitermelési központ) befolyásos párttag vezetői saját teafogyasztásuk okán is pártját fogták, közbenjárásukra a tilalmat hamar feloldották. Még a 60-as évek egyik kivizsgálása során találkozott Szász Kálmán világhírű magyar növénykémikussal. Mint ő kivizsgálásra érkezett budapesti főorvosnak gyógyteájával segített a gyomorfekélyén, és kettejük szakmai beszélgetésének része lehetett a Catharantus species vizsgálatában, amiből végül egy daganatellenes hatóanyagot, a vinblastint sikerült kinyerni Kőbányán.

            Közben magyarországi közélet enyhülni kezdett. Az 1973-ban visszavont új gazdasági mechanizmus egyetlen maradandó eleme a géemkázás lehetősége maradt. A „szocialista lumpenmentalitáson” („Csak hideg virsli és meleg sör legyen!”) túllépni akaró embereken egyfajta újítási és meggazdagodási láz vett erőt, amely esetenként az önpusztító önkizsákmányolásig is elmehetett. Az államhatalom az „olajsokkok” idején végleg eladósodott, majd utána végletes adósságspirálba került, így saját érdekében is támogatni kezdte az innovációs kísérleteket. Vitrai Tamás médiaszemélyiség és Hermann Imre mérnök bevitték a televízióba a Feltalálók műsorát, amely sorozatban több gyógyító embert és asszonyt is bemutattak. Ennek nyomán a cégek érdeklődése is odafordult a gyógynövények felé. A feltalálók és cégek együttműködésének eredményeként olyan konkrét, még a szocializmus idején ikonikus jelentőséget kapott termékek születtek, mint a Richtofit vagy a Hélia-D krémcsaládok vagy az Írisz napégés elleni bőrtápláló spray. A közben zajló „Béres-ügy” hatására a gyógyszerügyi hatóság, az OGYI is hajlott a megfelelő jogi környezet megteremtésére. Megszületett az élelmiszer és gyógyszer közé beilleszkedő „gyógyhatású készítmény” kategória, amelynek termékei esetében – ha nem is estek át a gyógyszer-törzskönyvezéshez szükséges procedúrákon – a vizsgálatok kizárták a közvetlen károkozást, és némi tapasztalati hatást is igazoltak.

            Közben kora előrehaladtát érezve Szalai Miklóst foglalkoztatni kezdte tudása átadásának gondolata. Először a Mezőgazdasági Kiadó vállalkozott gyógynövénykönyvének gondozására. Az 1973-ban 20 000 példányban megjelent Fűben-fában orvosságot azonban a kiadás után bezúzták. A terjesztésre való kiszállítás előtti utolsó pillanatban érkezett utasítás a lektori véleményre hivatkozott. A szakbíráló szerint a kötet néhány helyen már elavult farmakognóziai tudást terjeszt (pl. hemotoxikus növényeket is alkalmaz), de Szalai Miklós nem volt hajlandó a kérdéses helyek kihagyására, megváltoztatására. A zúzásból kimentett néhány csomag példányai, valamint a „szamizdatként” terjedő különböző technikákkal sokszorosított példányok gépiratos- és xeroxpéldányai a könyv hatástörténetének fontos dokumentumait képezik. A falu fiatal, növénytan iránt érdeklődő körzeti orvosa, Tolnai Pál hajlandó volt tanulni az esperestől, és – az esperesnek írt hálálkodó levelek mellett – az utókorra hagyta a Szalai-teákkal kapcsolatos leggazdagabb gyógyászati hatásdokumentációt. A változó viszonyok hatására a Veszprém Megyei Tanács az 1977-ben 75 éves Szalai Miklós gyógyító tevékenységét a Veszprém Megyéért Érdemérem arany fokozatával ismerte el. Ez idő tájban kezdődtek el a tárgyalások Szalai Miklós és a Richter (akkori nevén Kőbányai Gyógyszerárugyár) képviselői között. Bár Kőbányán Wolf Lajos és Dancsi Lajos komolyan vették a Szalai-féle gyógyteák termékesítésének gondolatát, végül profilokokból a lehetőséget az akkor országosan az egyik leginnovatívabbnak számító termelőszövetkezetnek, a kerepestarcsai Szilasmenti MgTSZ-nek adták tovább. Visszaemlékezések említik, hogy a folyamat egy pontján bizonyos Lékai-féle közbenjárásnak is előre kellett mozdítania az ügyeket. 1979-től kezdődően a szegedi egyetem gyógynövénytani tanszékvezetőjének, Szendrei Kálmánnak a vezetésével lezajlottak az egyszerűsített klinikai vizsgálatok, amelynek dokumentációjából sajnos csak töredékek maradtak fenn. Az 1982-ben 16 tearecepttel kapcsolatban megszületett szerződés nyomán Halimbárium márkanéven az 1980-as évek közepén, felmenő rendszerben összesen tíz teakeverék került gyógyszertári forgalomba. Szalai Miklós gyomorkeserűje Miklós-keserű néven került forgalomba, és tőle származik a Benedictus-likőr receptje is.

            Nyolcvankét éves koráig, bár ereje fogyott, Szalai Miklós lényegében egészségesen élt. Olvasmányait és szellemi élményeit egy naplóban örökítette meg, illetve kommentálta. Első komolyabb betegsége 1984-ben egy agyi vérkeringési zavar volt, amelyből Tolnai Pál saját teája segítségével állította talpra. Az akkori halimbai körzeti orvos azon hipotézise alapján alkalmazta a veseteát az esperesen, hogy az a kapillárisokban kifejtett vérellátás-javító hatása által gyógyít, így agyérgörcs esetén is hatékony lehet.

            Szalai Miklós gyémántmiséjét 1986-ban tartotta Halimbán. Ugyanebben az évben erős gerincfájdalmai miatt kivizsgálták és nagymértékű mészhiányt állapítottak meg nála. Körülbelül fél évig a teakérő leveleket visszaküldték a feladónak. Ezalatt az idő alatt a betegek jelentős része rászokott az akkor már gyógyszertárakban kapható Halimbárium teakeverékekre. A csökkent teaigényt már el tudta látni, amikor újra járóképes lett. 1989 szeptemberében még személyesen adhatott engedélyt a Mezőgazdasági Kiadónak 1973-ben bezúzott könyvének újra-megjelentetéséhez. A beidegzett félelmes reflexekre jellemző, hogy Lelkes Lajos főszerkesztőnek személyesen Simon János halimbai plébánossal együtt kellett garantálnia, hogy a könyv megjelenésének már nincsenek politikai akadályai, és az eredeti szöveg fog megjelenni.

            Szalai Miklós 1989. december 6-án elesett és combnyaktörést szenvedett. Az ajkai kórházban megoperálták, de az erős fájdalomtól ismét agyi vérkeringési zavar jelentkezett, ami miatt enni-inni nem tudott. A gyógynövények segítségével sikerült az állapotát javítani, egy kissé erőre kapott. Ezután otthon ápolták haláláig. Végelgyengülésben halt meg 1990. május 1-jén. Utolsó útjára a halimbai temetőbe több mint 1000 ember, köztük 54 paptársa kísérte.

 

Képek az eseményről