Ligeti Dávid írása

2020. április 3.

A Nagy Háború negyedik évében, 1917. március 24-én az Osztrák–Magyar Monarchia uralkodója levélben fordult Raymond Poincaré francia elnökhöz, amelyben békét kínált az antantnak. Az fél éve uralkodó Károly trónra lépésétől kezdve a békekötés elszánt híve volt.

Kézenfekvő megoldást kínált az ellenséggel való kapcsolatfelvételre, hogy Bourbon-pármai Zita királyné két fivére, Sixtus és Xavér a belga hadseregben szolgált. Ennek oka az volt, hogy a Francia Köztársaság szigorúan tiltotta a Bourbonok hivatalviselését, közfunkció betöltését, és az egyébként Franciaországban élő két herceg nem léphetett be a francia hadseregbe.

A mélyen vallásos és erős szociális érzékenységgel bíró osztrák–magyar uralkodó – a borzalmakat a fronton is látva – megiszonyodott a háborútól, és már trónörökös főhercegként is a béke mielőbbi megkötését szorgalmazta. Károly egyszerre rettegett a belső forradalom rémétől, amelynek forgatókönyvét a cári birodalom bukása reprezentálta, valamint a háború eszkalációjától és elvesztésétől. Továbbá a Monarchia 1915–1916. évi sikereivel elérte azokat a célokat, amelyek a háborúba lépését diktálták, vagyis megvédte területi integritását.

Károly a háború mielőbbi befejezésére már trónra lépésekor, 1916. november 22-én ígéretet tett: „Mindent meg akarok tenni, hogy a háború borzalmait és áldozatait a lehető leghamarabb elhárítsam, és népeim számára visszaszerezzem a béke oly annyira hiányzó áldásait.” A Nagy Háború iszonyú rombolása és intenzitása, valamint a hátország közvetlenebb részvétele ellenére sem volt olyan totális háború, amelyben a küzdő felek csak a végső győzelmet tekinthették reális opciónak, ezért az öldöklő küzdelem során a hadviselő felek – elsősorban a központi hatalmak – többször fogalmaztak meg békeajánlatokat, illetve különbéke-terveket. A legtöbb ez irányú próbálkozás a Monarchia részéről történt; ennek az lehet a magyarázata, hogy egyedül Ausztria–Magyarország vett részt a háborúban komolyabb expanzív célok nélkül.

Károly anyósa, Mária Antónia főhercegnő 1917. január végén a svájci Neuchatelben találkozott az osztrák–magyar uralkodó sógoraival. Mária Antónia megerősítette, hogy Károly elszánt a békekötésre, amelyre egyébként már bizonyítékot is szolgáltatott a központi hatalmak 1916. december 12-i békeajánlata. Ez a dokumentum azonban a győzelmes béke koncepcióját fogalmazta meg, hiszen nem tartalmazta a központi hatalmak által elfoglalt területek kiürítését vagy a franciák számára különös fontossággal bíró Elzász-Lotaringia átadását. A svájci találkozón azonban a főhercegnő diszkréten utalt rá, hogy Károly hajlandó az antant számára jóval kedvezőbb feltételek mentén is békét kötni. A francia kormánnyal kapcsolatban álló Sixtus herceg meg is nevezte a három kulcsfontosságú kérdést, amelyek Elzász-Lotaringia helyzete mellett Szerbia, valamint Belgium sorsa voltak.

Az egyeztetés Károly bizalmas barátján, gróf Erdődy Tamás révén folytatódott, és azzal az eredménnyel zárult, hogy a fivérek Bécsbe utaztak személyes találkozóra. Erre az útra a legszigorúbb titoktartás mellett kerülhetett csak sor, hiszen a Monarchia és Belgium között is hadiállapot állt fenn. Károlyt sikerült meggyőzni, hogy engedjen a Svájcban kialkudott feltételekben, amelyet nagymértékben támogatott az a tény, hogy a franciák nyitva hagyták Olaszország helyzetét, valamint irredenta törekvéseik kérdéskörét.

Az osztrák császár, egyben magyar király bátor lépésre szánta el magát március 24-én, hiszen jogosnak ismerte el Franciaország igényét az 1871-ben elvesztett két tartományára, továbbá nem zárkózott el Belgium szuverenitásának helyreállításától, mi több, Szerbia függetlenségének biztosításától sem. Károly kikötötte azonban, hogy Belgrádnak szakítania kell a nagyszerb politikai célokkal és propagandával. A Habsburg-monarchia tehát nyugaton elismerte azokat a hadicélokat, amelyekért Nagy-Britannia (Belgium kérdése), valamint Franciaország (Elzász–Lotaringia) küzdött. A világháború folyamán első ízben történt olyan békekötési szándéknyilatkozat, amely reális kompromisszumot kínált a konfliktus mielőbbi lezárására. A király azonban a levél végleges szövegét még saját külügyminiszterével, gróf Ottokar Czerninnel sem ismertette, s ennek egy évvel később fatális következményei lettek. A levél – amelynek tartalmát a franciák mellett az angolok is megismerték, az olaszok viszont nem – komoly hatást váltott ki az antant táborán belül. Lloyd George brit miniszterelnök március 31-én egyenesen kijelentette, hogy Károly levele – maga a béke (C’est la paix!).

Párizs és London mindezen információk birtokában megpedzette az olaszoknál, hogy hajlandók lennének-e befejezni a háborút az 1915. évi londoni egyezmény céljai teljesülése nélkül – ez esetben Dél-Tirol és Trieszt a Monarchia birtokában maradt volna. Az olasz politikai vezetés határozott nemmel válaszolt.

Mindeközben Károly is fontos tanácskozást folytatott II. Vilmos német császárral 1917. április 3-án Bad Homburgban. A Monarchia uralkodója nem terítette ki lapjait a békével kapcsolatban, viszont utalt arra a veszélyre, hogy a központi hatalmakban is forradalmak robbanhatnak ki, ahogy az történt három héttel korábban Oroszországban. A németek viszont azonnal elutasították Czernin azon javaslatát, hogy Berlin lengyel területeket annektáljon, kompenzálandó az Elzász–Lotaringia átadásából fakadó veszteségeket.

A békekötési szándék még intenzívebbé tétele érdekében, valamint az első levél tanulságait értékelve a két herceg ismét Bécsbe utazott 1917 májusában. Károly a korábban megfogalmazott javaslatokat azzal egészítette ki, hogy a Monarchiának nincsen lehetősége az olasz területi követeléseket teljesíteni, mert ezt a birodalom lakossága nem fogadná el. A gyakorlatban ezzel a döntésével fulladt kudarcba a Sixtus fivérek missziója, mivel enélkül az antant nem fogadta el a Monarchia béketörekvését és közeledését. Másképpen úgy is megfogalmazhatnánk a két levél történetét, hogy az antant azt tesztelte: meddig hajlandó Károly elmenni a béke érdekében, illetve a németek hogyan reagálnak, és mennyi információjuk van ezekről a szándékokról.

A Monarchia helyzetét nagymértékben rontotta az Amerikai Egyesült Államok április 6-i hadüzenete a Német Birodalomnak, jóllehet Washington csak decemberben deklarálta a hadiállapotot a dualista állam ellen. Mindenesetre így még egy nagyhatalom befolyásolta a békekötés esélyét. Maga Károly a különbékében látta a birodalom megmaradásának zálogát, és utóbb helyesen ismerte fel, hogy Amerika háborúba lépéséig lehetséges a megegyezés.

A Monarchia béketapogatódzásai közül a Sixtus-levelek elküldése volt a legfontosabb. Károly jó érzékkel ismerte föl, hogy a polgári forradalomtól is meggyengült Oroszország, valamint a háborúba még aktívan nem bekapcsolódó Egyesült Államok miatt ezekben a hónapokban volt némi esély a megegyezésre. Ebben az időszakban az antant birkózott nagyobb nehézségekkel: a francia hadsereg az összeomlás határára került tavaszi offenzívája nyomán, így az egész nyugati front helyzete megrendült. Lloyd George brit miniszterelnök 1917. május 9-én maga is úgy nyilatkozott, hogy „ilyen körülmények között az a legelőnyösebb, ha békét kötnek Ausztriával”.

A Monarchia mégsem köthetett területi integritását megőrző békét 1917-ben, mivel Olaszország, Szerbia, Románia, valamint a csehszlovák mozgalom egyaránt ragaszkodott területi követeléseihez. Ami pedig Nagy-Britanniát és Franciaországot illeti, ők nem engedhették meg, hogy Németország és a Monarchia keleten jelentősen erősödjék, mert ez felborította volna az európai erőegyensúlyt. Végül pedig érdemes felidéznünk, hogy az antant kérlelhetetlenségét a Monarchia békeajánlataival kapcsolatban az is táplálta, hogy azok megtételét részben a dualista állam gyengeségének tulajdonította. Paradox módon így a békeajánlat pont azon erőket erősítette, amelyek már a háború kitörése idején radikális célokat fogalmaztak meg, vagyis az Osztrák–Magyar Monarchia szétzúzására irányultak.

Károly második levelével, illetve az antant válaszának hiányával véget is ért volna ezen békekötési szándék története, de egy évvel később kirobbant a Sixtus-affér, vagyis botrány keletkezett a levelekből. Ennek kiváltó oka Czernin külügyminiszter 1918. április 2-i nyilatkozata volt, amelyben deklarálta, hogy egy évvel korábban már megüzente a franciáknak: a béke egyetlen akadálya Párizs ragaszkodása Elzász-Lotaringia visszacsatolásához. A francia miniszterelnök, Georges Clemenceau erre replikázva kijelentette: maga Károly ismerte el ezt az igényt jogosnak. Amikor mind Károly, mind Czernin tagadott, a francia elnök nyilvánosságra hozta Károly első, március 24-i levelét, denunciálva mind az uralkodót, mind a külügyminisztert. Czernin a kirobbanó botrányba bele is bukott, miután a kínos magyarázkodásra kényszerülő Károly leváltotta.

Az afférnak több súlyos következménye volt. A Monarchia katonai szabályzatai a leghatározottabban tiltották az ellenséggel való tárgyalást, egyezkedést, amely hadbírósági eljárást és akár kivégzést is maga után vonhatott. Most napvilágra került, hogy a Legfelsőbb Hadúr végeredményben ezt a tettet hajtotta végre! Károly szavahihetősége ezzel jelentős csorbát szenvedett. Különösen romboló hatása volt Clemenceau lépésének a németekkel való viszonyban, akiket megdöbbentett Károly azon lépése, hogy német területek átadása árán kívánt különbékét kötni. Mindezek tükrében nem csoda, hogy amikor 1918 májusában IV. Károly a belgiumi Spa városába utazott, hogy a német politikai és katonai vezetéssel egyeztessen a kialakult helyzetről, gyakorlatilag Canossát járt a német hadvezetőségnél.

Az Osztrák–Magyar Monarchia, dacára annak a ténynek, hogy a Nagy Háború résztvevői közül a legtöbbször kísérelte meg annak mielőbbi lezárását, végül a legsúlyosabb árat fizette a háborús vereségért: megszűnt létezni. Jóllehet nolente volente Ausztria–Magyarország Szerbia elleni hadüzenete nyitotta meg a világháborút, és ezért igen nagy – de nem kizárólagos – felelősség terheli, mindez ugyanakkor nem igazolja az antant azon magatartását, hogy 1916 és 1918 között rendre elutasította a Monarchia békekezdeményezéseit.

Ugyanakkor Európa is súlyos árat fizetett azért az engesztelhetetlenségért, amely mindkét katonai blokk államait jellemezte a béketapogatózások során. A mielőbbi békekötést célul kitűző – Nagy Háború alatti – diplomáciai erőfeszítések kudarca egyszersmind a versailles-i békerendszer aránytalanságainak és igazságtalanságainak alapját is megteremtette.