Lajtai L. László írása

2020. április 7.

„A nemzetiségi törvényjavaslat melyről annak idején emlitést tettünk, a 'Corr. slave' szerint következőleg hangzik:

  1. §. Magyarországon a következő történeti és meghonositott nemzetek léteznek: magyarok, románok, szerbek, tótok, ruthének és németek. Mind e népfaj egyenlő a törvény előtt. A jelen alaptörvény szabályozza a nemzetiségek és nyelvek politikai egyenlőségét, a királyság területi épsége s politikai egységének sértetlen fen[n]tartásával. A hivatalos okmányokban a Magyarországon lakó összes nemzetiségek a „magyarországi” („peuple hongrois”) össznevezet alatt értetnek. Ez elnevezés „magyarországi” (hongrois) azért fog használtatni, nehogy a magyar (magyare) nemzetiség ebből különös hasznot vonhasson le vagy befolyást vezethessen le.
  2. §. A megyékben, községekben és városokban azon nemzetiség tekintendő uralkodónak, mely absolute vagy viszonylagosan többségben van. Azon megyék és kerületekben, hol az uralkodó többségen kivül bármely más nemzetiség oly nagy számban van, hogy az összes lakosság egy harmadát megüti, e nemzetiség megkövetelheti, hogy nyelve második hivatalos nyelvnek tekintessék. A hatósági közgyüléseken az elismert nyelvek bármelyikét lehet használni. Oly kerületekben, hol az elismert hat nemzetiség közül egynek sincs többsége, kiki tetszése szerint és a szükséghez képest bármelyikét használhatja az elismert nyelveknek; de a megyei hatósággal vagy a központi kormánnyal való érintkezésben a megye hivatalos nyelvét kell használni.
  3. §. A törvényhozásban és a központi hatalom okmányaiban használt hivatalos nyelv az ország lakói többségének nyelve. A központi kormány, a legfőbb törvényszék s a semmitőszék köteles intézvényeit és itéleteit azon nyelvre fordittatni, mely az illető megyében uralkodó, vagy melyet az illető felek értenek. A kisebbségben levő nemzetiségek képviselői az országgyülésen saját nyelvüket használhatják.
  4. §. A királyság törvényei, a központi igazgatás s a kormány minden határozatai és rendeletei a törvény által elismert hat nyelven hirdetendők ki.
  5. §. A megyék, kerületek és városok főnökei és hivatalnokai a felettük álló hatóságokkal saját hivatalos nyelvükön közlekednek.
  6. §. Magánügyekben a felek saját nyelvüket használhatják s a közigazgatási hatóságok, valamint az első és másodfoku biróságok az ügyeket az érdekelt felek nyelvén kötelesek tárgyalni. Ha rendes per folyik, melyben az ellenfelek különböző nyelveket használnak; mindegyikök használhatja ugyan saját nyelvét, de az itélet csak azon nyelven hozatik meg, melyen az ügy a törvényszék elé vitetett. Ha az érdekelt fél oly nyelvet beszél, mely a kerületben ismeretlen, a törvényszék előtt használhatja akár az ellenfél nyelvét, akár a kerület hivatalos nyelvét, akár a központi kormány nyelvét. Azon esetben, ha az egyik érdekelt fél több, különböző nemzetiségekhez tartozó egyénekből áll, köteles magát a kerület egyik elismert nyelvén kifejezni. A per tárgyalása a vádlott nyelvén történik s a vádlott a törvényszék határozatairól saját nyelvén értesítendő, feltéve, ha e nyelv a kerületben divik. Ellenkező esetben az itéletet azon nyelven kell kimondani és a pert a kerületben divó azon nyelven tárgyalni, melyet a vádlott legjobban ért. Azon esetben, ha különböző nemzetiségekhez tartozó több vádlott van; akkor azok, kik az illető törvényszéki kerület hivatalos nyelvét értik, ezen hallgatandók ki és a többiek is ugyanezen nyelven csakhogy hites tolmács segélyével. Az itéletről mindegyik saját nyelvén értesitendő. Ha az esküdtszéki intézmény behozatnék, mindazon esetekben, midőn az esküdtek az ügy állásáról nem szerezhetnének más uton alapos tudomást, a tárgyalás hivatalos nyelven tartandó.
  7. §. A nemzeti haladás a kormány feladata s azért a kormány mindent meg fog tenni ezen haladás elősegitésére. Minden egyes nemzetiségnek joga van iskolákat, irodalmi, müvészeti és tudományos társulatokat alakitani.
  8. §. Minden elemi, község[i] és felső tanintézetben a hat nemzetiség közül annak a nyelve a tanitási nyelv, a mely nemzetiség többségben van az illető kerületben. A kormány köteles határozatait a tanintézetekkel azon nyelven tudatni, a mely tanitási nyelvül el van ott fogadva.
  9. §. Az ország egyetemein nem csak a különféle nemzetiségek nyelve és irodalma fog tanittatni; hanem azonkivül tanszékek állittatnak, hol az ország törvényei az elismert hat nyelven elő fognak adatni. Mi több, állittathatnak tanfolyamok, hol külön tanitók a tudományok minden ágát minden egyes nemzetiség nyelvén fogják tanitani. Ugyanez áll az ország minden nyilvános akadémiájára nézve. Minden kerületben a többségben levő nemzetiség részesül kedvezésben.

Azon vidékeken, hol még nem létezik ily iskola, kötelessége lesz a municipalis hatóságnak, vagy az államnak ott rögtön iskolát alapitani.

    10.§. Mindenkinek, ki oly hivatalt óhajt elnyerni, melyhez a magyar nyelv tudása szükséges, bizonyitékát kell adnia annak, hogy teljesen birja e nyelvet.

     11.§. Jelen törvény fő szabványai, név szerint azok, melyek az 1. §-ban foglaltatnak, egyik alapját képezik az ország alkotmányának.

    12.§. Jelen törvény szentesittetése és kihirdettetése után azonnal foganatba lép, s mindazon előbbi törvények, melyek vele ellenkeznek, általa eltöröltetnek.”

              Néhány nap múlva lesz másfél száz éve, hogy a 19. század középső harmadának a Pesti Napló mellett második legjelentősebb hazai politikai hírlapja, a Jókai Mór által alapított és szerkesztett, és az akkor még ellenzékben lévő Tisza Kálmán politikáját támogató A Hon 1870. április 23-i számának reggeli kiadása mindenfajta kommentárt mellőzve (másod)közölte a fentebbi törvényjavaslatot. A híradás szűkszavú felvezetéséből annyi derül csak ki, hogy forrásuk egy francia nyelvű lap volt. Ez utóbbi az 1869 júliusában egy cseh mecénás, Emanuel Kittl által alapított La Correspondance slave címen Prágában jelent meg 1873 június végi megszűnéséig heti két, majd három alkalommal. A törvényszöveg azonban eredetileg nem franciául, hanem (állítólag) német nyelven íródott és feltehetőleg idő előtt tudódott ki, mert végül nem lett belőle hivatalos, az országgyűlés elé terjesztett törvényjavaslat. Hogy a szöveg előkészítésének már korábban híre ment arra utal A Hon 1870. április 4-i számának esti kiadása is, amelynek rövid közlése a bécsi Reichsratból kivonuló nem német képviselők politikai lépésével hozta összefüggésbe a magyar országgyűlés szerb és román nemzetiségű képviselőinek közeljövőben várható hasonló akciójának ürügyeként. Bár e törvénytervezetet a korabeli kormánypárti és ellenzéki magyar nyelvű lapok ugyanúgy leközölték, mint például két hazai román sajtótermék (az Albina és a Federaţiunea) is, a magyar köztudatból mégis viszonylag gyorsan kikopott a létezése. Olyannyira, hogy a nemzetiségi kérdés elsőszámú 20. század eleji magyar szaktekintélye, Jászi Oszkár figyelmét is egy kortárs hazai román publicista-politikus Valeriu Branişte (Branisce Valér) cikksorozata irányítja majd rá. Branişte ugyanis közeli bará  tja volt annak a Mocsonyi Sándornak (Alexandru Mocsonyi), aki két másik hazai nemzetiségi politikussal, az erdélyi román Hodoșiu Józseffel és a szerb Miletics Szvetozárral (Svetozar Miletić), valamint az akkor 48-as Párt nevet felvett (korábban Szélsőbalnak nevezett) ellenzéki politikai csoport vezetőivel (Irányi Dániellel, Simonyi Ernővel, Kállay Ödönnel és Madarász Józseffel) megállapodva kidolgozták a fentebbi törvényjavaslatot. Előbbiek szándéka egyértelműen arra irányult, hogy a magyar országgyűlés által bő egy évvel korábban hosszas vita után végül elfogadott és az uralkodó által 1868 decemberében „A nemzetiségi egyenjogúság tárgyában” címen szentesített és 1868. évi XLIV. számon becikkelyezett törvényt a fentebbi, általuk „alaptörvény”-nek nevezett jogszabállyal helyettesítsék. Új normaszövegük kidolgozása a szerb és román képviselők részéről logikus folyománya volt annak, hogy ugyanők nem csak a végül elfogadott nemzetiségi törvény általános képviselőházi vitája során helyezkedtek elvi alapon szembe az Eötvös József kezdeményezésére kidolgozott többségi javaslattal, ami (Deák Ferenc által átszerkesztett és preambulummal ellátott változatában) aztán végül törvényerő emelkedett, hanem kidolgozói is voltak 1867 elején egy másik, összesen 24 nemzetiségi képviselő által aláírt, a képviselőház többi tagja által viszont a képviselőházi vitán egyhangúlag leszavazott törvénytervezetnek.

A két, román és szerb politikusok által kidolgozott törvénytervezet összevetésével nyilvánvalóvá válik, hogy nemcsak alapvető átfedésben vannak egymással szerkezetileg és tartalmilag egyaránt, de néhány ponton lényeges különbségek/módosítások is megfigyelhetők közöttük. Bár az 1867-es kisebbségi törvényjavaslat sokkal részletesebb, mindkét tervezet egyaránt 12 §-ból áll, amelyből az utolsó kettő (a majdani törvény első, ill. első két paragrafusának alkotmányba emelése, valamint a velük ellenkező korábbi törvények eltörlése) szinte teljesen megegyező. A legfontosabb tartalmi különbség abban áll közöttük, hogy amíg az 1867-es tervezet a lakosság etnikai megoszlásához akarta igazítani az ország belső közigazgatási határait („kikerekítés”), addig az 1870-es tervezetben már nem szerepel ennek szándéka. Hangsúlyeltolódás figyelhető meg továbbá a két törvényjavaslat első paragrafusának szövegezésben is, amennyiben az 1867-es szöveg csupán „egyenjogu országos nemzeteknek” nevezi a mindkét tervezetben (azonos sorrendben) feltüntetett hat hazai etnikumot, az 1870-es verzió viszont már azok történeti beágyazottságára is explicite reflektál („történeti és meghonositott nemzetek”). Ennek (alkotmányba foglalandó) kihangsúlyozását a szövegalkotók talán azért látták szükségesnek, hogy a későbbi paragrafusokat ne kelljen már e vonatkozásban tovább bővíteni (az 1867-es törvénytervezet 9. §-a például azt is kimondta, hogy a „hat országos nemzet” összes iskoláiban „saját nemzeti történelmök is kötelezőleges tárgyként előadandó”). Valószínűsíthetően az 1868-as nemzetiségi törvény preambulumában megfogalmazott „egy politikai nemzet” tételének hatástalanítására került az új tervezet 1. §-ába „a nemzetiségek és nyelvek politikai egyenlőség”-ének alaptörvényszerű kimondása, ahogy annak egyértelműsítése is, hogy magyarországi (=hongrois, azaz hungarus) és magyar között világosan alá-fölérendeltségi a viszony, tehát Magyarország nem a magyaroké, hanem az országban élő összes nemzetiségé, amelyek közül a magyar nemzetiség is csak egy a sok (pontosabban a nevesített hat) közül.

A nemzetiségi politikusok szempontjából visszalépés volt ugyanakkor, hogy az 1870-es javaslatból kihagyták a saját nemzeti zászló használatának jogát, ami az 1867-es javaslat 1. §-ában még önálló bekezdésként szerepelt. Lényeges különbségek és hangsúlyeltolódások figyelhetők meg továbbá abban is, hogy az 1870-es javaslat 10. § kiemelten foglalkozik azzal, hogy hivatalszerzés esetén bizonyítandó a folyamodó részéről a magyarnyelv-tudás, aminek az 1867-es törvénytervezetben nyomát sem lelni még, ugyanakkor az új javaslat a vármegyei és kerületi nyelvhasználatnál harmincszázaléknyi másajkú lakosság esetén tette volna kötelezővé a második hivatali nyelv használatát, az 1867-es javaslat vonatkozó passzusa (3. §) pedig ezt a lehetőséget még számszerűsítés nélkül kínálta fel „az ilyetén nemzetiségből túlnyomólag lakott részekben” annak a „hat országos nemzetiség valamelyike” számára, amelynek tagjai a helyi többséget „számra és jelentőségre nézve megközelítik”. Jelentős szemléletbeli különbségre mutat, hogy az oktatással foglalkozó részben az 1867-es törvénytervezetben az „országos nemzetekhez” kapcsolják az iskolák oktatási nyelvének kérdését (9. §), az 1870-es szöveg viszont az adott térségben többséget alkotó nemzetiség nyelvét teszi az ott működő iskolákban tanítási nyelvé. Az új törvényjavaslat ezen felül a három évvel korábbinál nagyobb hangsúlyt helyez annak nyomatékosítására is, hogy a felsőoktatásban (az akkor még egyetlen hazai egyetemen és az akadémiákban) valamennyi tantárgyat mind a hat hazai nyelven oktassák, sőt egyúttal immár kötelező érvénnyel és haladéktalanul elő is írja az állam és a törvényhatóságok számára ilyen tanintézetek állítását ott, ahol azok nem jöttek még létre.

Összességében megállapíthatónak vélem, hogy a végül országgyűlés elé sem kerülő új nemzetiségi törvénytervezet egyfelől gesztusokat tett a magyar államnyelv és a fennálló közigazgatási határok tiszteletben tartása irányába, másrészt igyekezett erősíteni a hatályos nemzetiségi és népoktatási törvény által pro forma (egyéni, felekezeti és társulati szinten) már szintén garantált anyanyelvi iskoláztatás jogát, miközben az 1867-ben is világosan megfogalmazott közigazgatási és törvényszéki nyelvhasználati követelésekhez változatlanul ragaszkodott. Figyelemre méltó előrelépés volt a nemzetiségi képviselők szempontjából, hogy újragondolt törvényjavaslatukhoz immár magyar ellenzéki képviselőket is meg tudtak nyerni, akik az 1869-es választásokon ráadásul közel tíz százaléknyi mandátumot szereztek és a sajtónyilvánosság előtt is vállalták a törvénytervezet szellemiségét annak kiszivárgása után. Hogy a törvénytervezetet hivatalosan mégsem nyújtották be mindenesetre arra utal, hogy még a 48-as párttagok többsége sem állt az ügy mögé, amely hamarosan az osztrák birodalomfél irányából érezhető hátszelét is elvesztette a föderalista, majd cseh trialista kísérletek bukásával és Andrássy Gyula közös külügyminiszterré emelkedésével, amellyel végérvényessé lett a dualista berendezkedés megszilárdulása.