Járvány a Balatonnál a XIX. században – Kovács Emőke írása

2020. május 6.

Az elmúlt századok egyik legnagyobb járványának – a középkori pestist követően – a kolerát tekinthetjük. Kevésbé ismert tény, hogy az 1855-ös kolerajárvány leginkább a Balaton vidékén szedte áldozatait, de nagy emberveszteséget okozott már 1831-ben. Jelen írásunkban a járványok múltbéli, Balaton vidéki szomorú történetét tekintjük végig.

A Magyar Királyság területén a XVIII. században nem volt megszokott a nyílt vízi tavakban, folyókban való fürdés. Ennek több oka is volt, az egyik a járványok kiküszöbölésében, a Balatonban való fürdés korlátozásában kereshető. Mária Terézia 1777-ben Ratio Educationis – A nevelés ésszerűsége – című rendeletében megtiltotta a folyókban való fürdést vagy úszást, de ez nem annyira a járványok terjedése, hanem inkább a testi épség megóvása miatt volt indokolt. A Balaton a 18. század végéig inkább mezőgazdaságilag hasznosított terület volt, az állatokat fürdették, itatták benne, a tavat fürdésre, úszásra nem használták. Mária Terézia és II. József uralkodása idején nagyban rendezték a birodalmi közegészégügyi ellátás rendszerét, melynek éppen az állatokat és embereket érintő járványok elhárítása volt a célja.

Mindezek ellenére Magyarország és a Balaton lakói sem tudták elkerülni a járványos időszakokat. Az epidémiák közül leginkább a kolera pusztított e vidéken, amelyet a keleti, meleg égövből hurcoltak hazánkba. A kolera azaz az „epemirigy nyavalya” vagy „ragadványos epemirigy” egy baktérium által terjesztett heveny hasmenéssel, hányással, kiszáradással járó, sok esetben halállal végződő súlyos megbetegedés volt. A szüretlen víz fogyasztása, a higiéniás viszonyok elmaradottsága, a csatornahálózat hiánya mind-mind fokozták a betegség súlyosbodását és gyors terjedését.

A kolera első hulláma 1831-ben érte el hazánkat, amikor is több mint félmillió ember fertőződött meg és közel fele hunyt el a betegségben. A korabeli forrás így örökítette meg a koleravész idejét: „Kezdődött ezen év augusztus hónap 12. napján és tartott szeptember 11. napjáig, s ezen rövid idő leforgása alatt csekély számú katolikus hívek közül 61 egyén, többet, mint tized részét ragadta el. Voltak házak, melybe beférkőzvén egészen kipusztította, s a ház üresen maradt. Szomorú volt látni a nyavalya dühöngése alatt elkedvetlenedett, s kétségbeesés között sínylődő népet. Ámbár a legnagyobb dologidő volt, nem dolgozott, hanem némely a ház előtt búsan álldogált, másik megbízott barátjával volt, vagy családjával beszélgetett kétes sorsa felül… nem tudván, mely pillanatban ragadja el a nyavalya és szólítja ki az élők sorából. Mihelyt a cholera beütött hozzánk, azonnal megérkezett a Tekintetes Vármegyének is azon rendelete az orvosok javaslatára, hogy senkit a megholtak közül egyházi szertartással el ne temessünk, annál kevésbé reá harangozni merészeljünk, minthogy a nép megrémülvén a sok harangoztatás miatt, ezzel a nyavalya terjedése mozdíttatnék elő, hanem a holtak csendesen a temetőbe vitessenek ki és temettessenek el.” A kolera megfékezésére országszerte szankciókat vezettek be: ilyen volt az ún. elzáró intézkedések, azaz a határmenti katonai kordonok, a vesztegzárak, a katonai felügyelet, az ország koleraterületekre osztása és a veszteglő intézetek felállítása. Különféle gyógymódokkal kísérletezte ugyan – füstölés, érvágás, piócázás –, de valós megoldást nem igazán találtak.

Az 1831-es járványt Somogy megyében ekképpen igyekeztek megfékezni: „A vármegye 1831 júl. 14-én tartott közgyűléséből, a szükséges óvintézkedések megtétele czéljából, részletes utasítást küld az összes községi elüljárókhoz, majd a Sió vize mellett katonai őrvonalat (kordon) vontak, melyet a Dráva mentén, majd Baranya és Zala vármegyék határain is felállítottak. Csorba József vármegyei főorvos részletes utasítást dolgozott ki a vármegyei egészségügyi személyzet számára, mely 29 orvosból állott. Mindemez óvintézkedések ellenére aug. 12-én Kilitiben lépett fel a járvány, hova Veszprémből hurczolták be, majd aug. 17-én Jut helységben történtek megbetegedések, később, aug. 28-án, Ádánd helységbe is behurczolták a járványt, szept. 2-án pedig már Kaposvárott is meghalt egy rokkant katona, kolerához hasonló tünetek között. Szept. 5-én Gölle, Városhidvég és Faluhidvég helységekben tört ki a járvány, hol többen estek áldozatául. A vármegyei levéltárban levő kimutatás szerint az elősorolt hat helységben (Kaposvárt nem számítva) 392 megbetegedés történt s ebből 246 volt halálos kimenetelű. Október elején a járvány már az egész vármegye területén megszünt s okt. 24-én a Pestről hívott járványorvosok is elhagyták a vármegyét.” A hatóságok több óvintézkedést is tettek. Egy korabeli kiadványból – Haug Antal: Kolerajárvány Siófokon 1831-ben című művéből – megtudhatjuk, hogy Siófokon is felhívták a lakosság figyelmét arra: mindenki csak tiszta kútvizet igyon és a Sió szűretlen vizét ne fogyassza. Emellett megtiltották a vásárok és búcsúk tartását, a templomokat és a kocsmákat bezárták. A papok csak a templom falain kívül mondhattak kismisét, de az ostyát nem érinthették, hanem egy fadarabbal nyújtották át a híveknek. Fontos adalék, hogy nem engedélyezték a Balatonon a halászatot sem, valamint felfüggesztették a halak és a gyümölcsök árusítását is. A Balaton északi partján megjelenő kolera miatt 1831. szeptember 23-án lezárták az őszödi, boglári és fonyódi révátkelőhelyeket. Az óvintézkedések ellenére 1831. július végén elérte Siófokot, Kilitit és Zamárdit is a kolera. Siófokon 129 kolerabetegből 79-en, Kilitiben 132 beteg közül 66-an haltak meg. Zamárdiban 37 fő hunyt el a betegségben.

Veszprém és Somogy megye közé is határt húztak, ekkoriban ugyanis a Sió vonala volt a választóval, ezért a lakók vasvillával igyekeztek távol tartani a másik megyéből érkezőket. A folklór ebben az időben is „virágzott”. Fennmaradt a kiliti őrök dala, mely így hangzott:

„Falu végén a vasvella, mégis bejött a kolera

Sem urakra, sem papokra, csak a szegény pógárokra.

Sej-haj igyunk rája, úgyis elnyel a sír szája,

Ott lesz fáradt testünk csendes hazája.”

1831. augusztus elején lezárták Veszprém és Zala vármegyék határát, de sajnos ez csak kevés eredményt hozott. A kolera rendkívül gyors lefolyású betegségként, akár 4-12 óra alatt végezhetett az áldozatokkal. A zalai és veszprémi állapotokról egy korabeli levél tanúskodik: „1830 decemberében lezárták Magyarország északkeleti határát, hogy megállítsák a kelet felöl terjedő kolerajárványt. A kordon és karantén azonban elégtelennek bizonyult, mert a járvány 1831 nyarára már elérte a Duna vonalát. A zalai megyevezetés éppen Balatonfüreden ünnepelte a színház megnyitását, amikor a helytartótanács utasítására lezáratták a megyébe vezető utakat. 1831 augusztusára – a Zemplén és Sáros megyei parasztlázadások idején – azonban Zalára is átterjedt a járvány. A kolera Zalában viszonylag kevés áldozatot követelt. Az első megbetegedéseket augusztus I5-én jelentették, és a járvány december közepéig tartott. A kolera "csupán" a Veszprém megyével közvetlenül érintkező zalai területeket, a Balaton- felvidéket érintette, a nyugatabbra fekvő járásokban nem történt kolerás megbetegedés. A betegség a Veszprém megyéből átnyúló völgyekben futó kereskedelmi utak mentén terjedt, egészen a Sümeg-Tapolca vonalig, és mintegy 17 zalai település lakosságát "tizedelte meg". 14 településről rendelkezünk hivatalos statisztikával, amely szerint 247 lakos betegedett meg, és közülük 102 ember meg is halt. A járvánnyal fertőzött zalai területek lakosságának kb. 1 %-a esett áldozatául a kolerának.” A kolerazárlatot 1831 októberében oldották fel a Magyar Királyság területén, de a hatóságilag elzárt, élelemmel, ellátással nem rendelkező településeken országszerte lázadások törtek ki.

A második hullám 1836-ban, majd 1849-ben kezdődött, végül következett az 1855. évi, amely leginkább a Balaton vidékén pusztított. Sörös Pongrác a Tihany történetét összegző művében leírta, hogy az 1855-ös kolera már fürdői intézkedéseket is maga után vont. Balatonfüreden mindenkit ellenőriztek és igyekeztek a fürdőtelepülésen kívül tartani a veszélyes kórt. Ennek ellenére 1855. augusztus 16-án mégis megtört a baj, mert „Kovács kaposvári törvényszéki ülnök, ki betegen érkezett s rögtön meghalt, bevitte Füredre a kolerát. Augusztus 28-ikán dühöngve lépett föl és szeptember első napjaiban sem volt vége. Csak szeptember 6-ikán írták, hogy negyednapja már, hogy semmi veszélyes tünet nem mutatkozik.” – olvashatjuk az említett műben. Füreden sok áldozatot szedett a kolera, amely a tihanyi bencés rend tagjait is érintette. A rend történetét összegző írásban ez áll: „A halál vadul kegyetlenkedett a rend tagjaival ebben az évben. Négy rendtag annak a kolerajárványnak lett az áldozata, amely augusztus végén a füredi savanyúvíz-telepen nagy erővel kitört.” A déli partot szintén ismételten tizedelte a nyavalya. Pillér Dezső írta Zamárdi krónikájában: „Naponként temettek. Volt olyan ház, ahol egyszerre két halott is feküdt a ravatalon. A Kálvária temető akkor telt meg. A betegeket a jóságos arcú, fehér szakállú Fehér Benedek ápolta. Ő nem kapta el a betegséget.” Az 1855-ös kolerajárvány olyannyira megtizedelte a lakosságot, hogy a lelleiek Szent Anna pártfogásába ajánlották magukat, és akik túlélték a járványt, hálájuk jeleként templomukban Szent Anna tiszteletére emeltek oltárt. De Vaszary Kolos későbbi hercegprímásról is feljegyezték, hogy 1855-ben Keszthelyen töltötte szünidejét, ahol a kolerajárvány betegeit ápolta és vigasztalta.

Még kisebb kolerajárvány hullámokat 1866-67 és 1872-73 táján is feljegyeztek. 1874 tájára véget ért, nagy demográfiai visszaesést okozva. Azonban ebben az időszakban is szárnyra keltek álhírek. Ilyen eset történt 1888-ban Devecserben is, ahol Nagy Antal szabó hirtelen halála kapcsán két devecseri orvos kolerát állapított meg. A hír hamarosan eljutott a Balaton vidékére, majd országos, miniszteriális szintig is elért. Végül megállapították, hogy az elhunyt csak bélhurutban szenvedett, és figyelmeztették a lakosságot, az orvosokat, hogy ügyeljenek a hiteles tájékoztatásra.

A közegészségügyi viszonyok javulásával, a megfelelő kórházi ellátás biztosításával a 19. század végére Magyarországról is eltűnt a kolera. Kevésbé ismert adalék, hogy a járványok – így a kolera – elleni védekezés egyik kiemelkedő képviselője és szakértője, az a somogyi származású Fodor József (1843-1901) orvosprofesszor, a cambridge-i egyetem tiszteletbeli doktora, aki nemzetközi hírnévre is szert tett, s aki megalapozója volt a hazai közegészségtannak és szakértője lett a járványos megbetegedéseknek. Számos művében vizsgálta a társadalmi viszonyok egészségkárosító hatását. Nemzetközi szinten elsőként kezdeményezte és állította össze egy közegészségügyi intézet tervét.

Ma már létezik a kolera ellen védőoltás, de a világ fejletlen és rossz higiéniai körülmények közt élő közösségeiben napjainkban is előfordulhat.