Kovács Kálmán Árpád írása

2020. május 7.

Több mint 125 éve, Kossuth Lajos halála óta zajlik a vita a „magyarok Mózese” vallásosságról. Vallásosság az egyáltalán, vallásos liberalizmus, netalán pszeudovallásos (vallási nyelvezetbe öltöztetett) ideológia? A vitát kezdetben még némelyek eldönteni vélték azzal, hogy az „Ima a kápolnai hősök porai felett” szerzője nem lehet vallástalan ember. A probléma ezzel csak az, hogy az ima eleve el sem hangozhatott, Kossuth is mindvégig tagadta a szerzőségét. Nem így egy Roboz István (1826–1916) nevű somogyi jurista és újságíró, aki nyíltan magára vette azt. Igaz, tette ezt úgy, hogy beszámolója több ponton sem felelhet meg a valóságnak, akikre pedig tanúkul hivatkozott, már előtte távoztak az élők sorából, és így meg sem erősíthették sorait. Jobb híján mégis kénytelenek vagyunk hinni neki, annál is inkább, mert az általa bemutatott, eredetinek állított szövegvariáns felfogásán valóban igazítani kellett az ország nagy részének, és főleg katolikus többségének hitbeli ízlése szerint, viszont a pápai református teológiai felfogástól egyáltalán nem lehetett idegen.

Kossuth vallásosságának alapproblémáját az adja, hogy szellemi érésének idején a szekularizációs folyamatok már újabb szakaszukba léptek. Nála is, akárcsak a református Tompa Mihálynál, Jókai Mórnál, Arany Jánosnál, vagy az evangélikus Petőfi Sándornál, még megvoltak az élő hitgyakorlás családi (főleg anyai) példái, de maga, az ősök hagyománya iránti tiszteleten túl már nem sok külső jelét adta a vallás iránti érzéknek. A laicizálódásnak is nevezett változások miatt a vallási rendszer már nála sem volt képes a más alrendszerek köreiben zajló változások irányítására. Nem utolsósorban azért, mert a vallás és vallásgyakorlat egyre növekvő mértékben az egyén egyik szerepévé (de nem az egyén meghatározójává) vált, és a felekezeti identitás koncepciói egyre kevésbé voltak képesek az egyén különböző életszférákban betöltött szerepeinek integrálására. E kihívásra adódott egyfajta válaszlehetőségként a vallás feltöltése nemzeti-politikai tartalommal, és fordítva, a nemzeti eszme feltöltése vallási szimbólumokkal. Ebből a szempontból a kápolnai hősök emlékimája arra az alapkoncepcióra épül, miszerint ahogy Isten szólott egykor a zsidókhoz prófétáik és királyaik, úgy szól a magyar nemzethez is saját népi jellegének megfelelő kultúrája (benne sajátos „magyar vallás”-ával) és államisága által. Ez az úgynevezett újraértelmező teológiai liberalizmus, ami valójában a zsidó-magyar történeti párhuzammal operál, de annyiban ki is veszi azt hagyományos rendszerének összefüggéseiből, hogy a reformátorok valamikor még a Szentíráshoz mint Isten írott Igéjéhez (sola Scriptura elv), és Krisztushoz, mint Isten egyszülött Fiához (solus Christus elv) akarták megtéríteni népüket.

Kossuth elhivatottságban gondolkodó, magasztosságában és terminológiájában egyaránt vallásszerű beszédmódja a kortársak számára beazonosíthatóbban és egyértelműbben ideologikus jellegű volt, mint a mindent összemosó teológiai liberálisoké. Nem véletlenül nevezték őt el amerikai útja során  „a kor politikai Lutheré”-nek. Kossuth, angolszász evangelikál közegben járva maga is többször hangsúlyozta, hogy ő a „Természet Istené”-ről beszél. A volt kormányzó-elnök azt fejezte ki ezzel a fordulattal – és ezt hallgatói kiválóan meg is értették –, hogy zsoltáros lendületű és prófétai ihletű beszédmódjával racionális, általános és elvszerű alapon közelít meg világpolitikai kérdéseket.

A racionalista megközelítés mellett ugyanakkor a kossuthi terminológiának nagyon is bibliai magva van: „Bizony, bizony mondom néked: ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát” – hangzik a jézusi szó a zsidó írástudó Nikodémushoz János evangéliumában. A kossuthi „hazaszeretet religió”-jának kulcstézise a „magyar újonnanszületés”, melyet a pályakezdet idején, „A magyar főrendek 1833-ban” című tervezett munkájának előbeszédében a korlátlan múltimádat és szabadság neve alatt végzett visszaélések túlzásait egyaránt elkerülő, de mégiscsak szélesebb politikai alapra [értsd: népképviseletre] épített magyar nagyságot és nemzeti boldogságként definiált. 1844. augusztus 27-i beszédében a fogalmat „nemzeti újjászületés”-ként alaposabban körül is írta. Szerinte ez a magyar nemzetiségre alapított [értsd: a fajok és nemzetiségek bábeli zűrzavarát elutasító], az Ausztriai Házat és az arisztokráciát [értsd: a nemességet] korlátozó népképviseleti, népszuverenitási alkotmány formájára történő átalakulás. 1853-ban, az angol ipari kongresszus köszöntésére adott válaszában Kossuth összefoglalta protestáns keresztyénségének lényegét is. Szívbéli és személyes bizalom minden körülmények között a gyakran rejtve, de mindig az emberiség javára működő, a látszólagos rosszból is jót kihozni tudó, irgalmas és igazságos gondviselő Istenben. A megszólalás nyilván utal a „reformáció öt pontjá”-ra (az úgynevezett solákra). Ennek „egyedül Krisztusért” (solus Christus) és a „egyedül Isten dicsőségére” (soli Deo gloria) tételei a hit (sola fide) antropocentrizmusa ellen hatnak, mivel szellemileg lehetetlenné teszik, hogy Istent valamiképpen az ember szolgálatára rendelt lénynek lássuk. Ahogy azt már a kortársak megállapították, a földműves nép hite az eluralkodó sekélyes racionalizmus következtében már 1848 előtt „népmesei szintre” süllyedt. Az „Isten a jót megjutalmazza, a gonoszt megbünteti” gondolkodásmódjába pedig egyszerűen nem fért bele a szabadságharc erővel és árulással történt elfojtása. Ahogy tehát Kossuth a Vidini levéllel meggyökereztette és megerősítette a magyar közvéleményben már amúgy is lábra kapó árulásmítoszt, úgy ezzel az üzenetével legalább annyira gátját is vetette a mindent eluraló kétségbeesésnek és hitvesztésnek.

Deák Ferenc pora feletti 1876-os emlékezésében Kossuth úgy helyezte a feltámadás cipruságát valamikori harcostársa sírjára, hogy a testi és szellemi lét örök összeköttetettségét a vágyott, nehezen hihető, de tudományosan nem lehetetlen dolgok közé sorolta. Hogy a valóságban még ennél is sokkal bonyolutabban megfogalmazott körmondattal mit akart mondani? – már a kortársak is találgatták, és valamennyire a volt kormányzó elnök is megvilágította. Először is, hogy a „magyarok Mózese”-ként se várjanak tőle megfellebbezhetetlen tekintélyű tudomány- vagy vallásfilozófiai kijelentést. Másodszor, hogy maga semmiképpen sem csatlakozik az „Erő és Anyag” korabeli materializmusának követőihez. Harmadszor, hogy nem lehet a mi igazi hazánk egy olyan „örökkévaló menny”, amely korlátos jó cselekedeteinken, vágyainkon, reményeinken túli, a végtelen „Istenség”-ben elrejtett követelményekkel állna velünk szemben. Negyedszer benne foglaltatik az a kérdés is, hogy az ember testi szervezete által meghatározott lelke, a halál után, testi érzetektől megfosztva, tökéletesebb szellemi erőpotenciálként tudni fogja-e egzisztenciális jelentőségű életeseményeinek további földi történéseit?

Kossuth Lajos az aradi mártírok 1890. szeptember 20-i emlékbeszédében (amelynek töredéke a ma ismert legkorábbi magyar nyelvű hangfelvétel) a személyes üdv és a nemzeti öröklét összekötöttsége köré nagyon gazdag bibliai szimbolikát is felépített. A szimbolika középpontjában a faragott képállítás ószövetségi tilalma, a betlehemi csillag története, valamint az aposztázia elleni jézusi figyelmeztetés („aki megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom azt az én mennyei Atyám előtt”) állnak. Kossuth lélekben a nemzet mártírjainak szelleme elé állva, magát csak a magyar szabadság valamikori zászlóvivőjének nevezi, aki a magyar szabadság Szózatát adja Zala György aradi Szabadságszobra Hungáriájának (Magyarország géniusza főalakként trónol a szoborcsoport felett) szájába. Az idős száműzöttet a Haza, de nem a történelem Istene tagadta meg, de ő soha nem fogja megtagadni a Hazát. Őt, az immár hontalant az 1890. október 6-i szoboravató ideje térden fogja találni a magyar Golgota felé fog fordulva, és akkor elmondandó imádságát is a magyarok közösségének tudtára adja. Ezzel a gondolati ívvel Kossuth a magyar szabadság tanúságtévőjének (teológiai szóval confessorának) nevezi magát.

Élete végén Kossuth még megtapasztalta, hogy fiatalabb kortársai úgy érzik, a korlátlan individualista érdekhajhászás korában túllépett rajta, a vén aggastyánon az idő. Mégis büszke öntudattal vallotta, hogy az az avítt idealizmus, amit sokan a múltnak tartanak, valójában a nemzeti jövő záloga.