Kovács Emőke írása

2020. május 13.

A híressé vált 1848-as hős, Noszlopy Gáspár egykori kormánybiztos titkára, Roboz István, tevékenysége több szempontból is bővelkedik érdekes momentumokban.

Hősünk a reformkor idején született (1828-ban), a pápai református gimnáziumba neves írókkal, Petőfivel és Jókaival járt együtt. Diákéveit Petőfi Sándor és az én pápai emlékeim című, forrásértékű visszaemlékezéseiben örökítette meg. Miután befejezte jogi tanulmányait – ahogy a korszak reformértelmiségének többsége –, a forradalom és a szabadságharc szolgálatába állt. Ekkor visszatért Somogyba, és Noszlopy Gáspár, a neves somogyi forradalmár, kitűnő hadvezér kormánybiztosa lett. Ám az ihlet a harcok idején sem hagyta cserben. Egy kis somogyi településen, Ádándon, gróf Csapody Pál piramistölgyekkel, vadgesztenyékkel, páfrányfenyőkkel körülvett kastélyában vetette papírra, 1849. március 2-án Kossuth Lajos imáját a kápolnai csatában elesettek emlékére. Magyar huszárok és osztrák lovasok csaptak össze 1849. február 27-én Verpelét, Kápolna, Sirok és Kál községek határában. Ám a csata, Dembinski Henrik újonnan kinevezett lengyel származású magyar hadvezér hibás utasításai miatt a magyarok vereségével és az osztrákok, kiváltképp Ferenc József örömével végződött. A magyarok által nem kedvelt osztrák császár ráadásul Kápolna hírére már fogalmazgatta azt az olmützi oktrojált alkotmányt, amely Magyarország önállóságát letörte. A harcban közel ötszáz honvéd lelte halálát. A sebesültek száma hétszáz, a fogságba hurcoltak száma pedig ötszáz körül mozgott. Az a mítoszteremtő hagyomány, amely szerint Petőfi elszavalta a Nemzeti dalt a Múzeum lépcsőjén, amely Görgeit árulónak tartotta (tartja?), amely szerint Petőfi csontvázak fekszenek a kelet-szibériai Barguzinban, teremtette meg azt a legendát is, hogy a „magyarok Mózese” imát mondott a kápolnai hadszíntéren a sebesültek felett. Az igazság egyrészről az, hogy a kormányzó csak napokkal később járt a csatatéren, halottakat nem is látott, a fohászt pedig nem is őr írta, hanem Roboz István. A magasztos hangvételű ima szövegét – mely legtöbbször Székely Bertalan festményének színes reprodukciója alá volt nyomatatva – később angol, francia, lengyel, német és olasz nyelvre is lefordították. A szabadságharc 50. évfordulójára emlékező években képes olajnyomat formájában sokszorosították és terjesztették.

Roboz Istvánt a világosi katasztrófa után, a Bach korszak önkényuralma, a felelősségre vonások egy időre visszavonulásra kényszerítették. A bujdosás után, szülőhelyén, Kötcsén gazdálkodott. De a passzív rezisztencia órái meg voltak számlálva. Így az 1850-es évek közepén már hivatalt vállalt: a kaposvári törvényszéknél lett bíró, majd a megye tiszti főjegyzője lett. Az osztrák-magyar kiegyezés megkötése előtt, az enyhülés évében, 1866-ban megalapította a Somogy című politikai hetilapot. Ez egyedülállónak számított. Nemcsak a térségben, hiszen a Magyar Királyság területén ekkor 3 politikai napi és öt vidéki hetilapot lehetett forgatni. Roboz a Somogy szerkesztője lett, szervezte a helyi kulturális életet, felkarolta a kisebb-nagyobb helyi írókat, cikkeket írt. Számos fővárosi sajtóorgánumba is (Pesti Naplóba, Vasárnapi Újságba, Pesti Naplóba) küldte költeményeit, leveleit, elbeszéléséit, rajzait, Labora álnéven. Legjobban balatoni tudósításai sikerültek. Színt vitt a csendes, olykor porfészekként emlegetett Kaposvár életébe. És akik úgy gondolják, megint egy író, aki a távoli 19. századi Kaposváron élt és alkotott, azoknak ajánlom Roboz István Kaposvár száz év múlva című írását, mely a Somogy millenniumi – 1896. januári – számában jelent meg, és amely egy vízió: Kaposvárról, 1996-ban… Roppant érdekes science fiction.

Roboz István neve már önmagában is sokat mondó, de unokája is híres és neves lett. Ő nem más, mint Bernáth Aurél, a 20. századi magyar festészet egyik releváns, iskolateremtő alakja. Az a Bernáth Aurél, aki megírta gyermekkorának élményeit, az egyik legjobb magyar regényben, az Így éltünk Pannóniában című könyvében. Anyai nagyapja utolsó éveire így emlékezett: „Nem sokkal a századforduló után két napilap is kerekedik még a városban. De ő [ti. Roboz István] nem hagyja magát. Az előfizetők elmaradoznak, talán csak pár kegyelemhirdetés csökkenti a ráfizetést. Segédje nincs. Nyomorék házvezetőnője viszi a nyomdába a kéziratokat. 1912-ben meghal szeretett élettársa, az én anyai nagyanyám: Balassa Jusztinia. Utolsó erejével az öregúr nyolcvanhat éves korában A Te sírod körül címen még kiad egy megemlékezést, egy szívfacsaró siránkozást az elveszett kedves fölött.” Sic transit gloria mundi vagy ilyen az élet?