Ligeti Dávid írása

2020. május 23.

Száz éve, 1920. május 23-án halt meg az Osztrák‒Magyar Monarchia egyik legkiválóbb tábornoka, Svetozar Boroević tábornagy.  1856. december 13-án született a horvátországi Umetićben, ortodox ‒ szerb eredetű, de elhorvátosodott ‒ családban. Tanulmányait 10 éves kora óta katonai nevelő intézetekben végezte: 1872 és 1874 között a Liebenau bei Graz-i gyalogsági hadapródiskola növendéke volt. 1875. május 1-én hadnaggyá léptették elő. Boroević 1881 és 1883 között elvégezte a vezérkari tisztek képzését biztosító bécsi Hadiiskolát. 1892-ben vált törzstisztté, a tábornoki lampaszt pedig 1904-ben kapta meg.

A világháború kitörése a kassai cs. és kir. VI. hadtest parancsnokaként érte. Jelentős részt játszott a rendkívüli véráldozatokat követelő, de győzelemmel végződő komarówi csatában. Szeptember 5-én megbízták a 3. hadsereg parancsnokságával, amely súlyos vereséget szenvedett a megelőző hetek folyamán a kelet-galíciai harcokban. Boroević a következő kilenc hónap során eredményesen irányította ezt a hadsereget Galíciában. Ő mentette fel hadseregével Przemyślt az erődrendszer első ostroma után 1914 októberében, majd a kárpáti téli csatában és az 1915. évi galíciai hadjárat kezdetén is erélyes hadvezetőnek mutatkozott. Ez év májusában ‒ az olasz hadbalépéskor ‒ átvezényelték a délnyugati hadszíntérre.

Boroević a soron következő éveket már itt töltötte, a saját megfogalmazással használva „átkozott védekezésben”. Lényegében ő irányította az Isonzó védelmét az első tizenegy csatában: előbb a császári és királyi 5. hadsereg parancsnokaként, majd az Isonzó-hadsereg vezetőjeként. Ezen időszakban joggal érdemelte ki az „Isonzó oroszlánja” epitheton ornans-ot. A felőrlő harcokban eredményes és jó parancsnoknak bizonyult, azonban az első vonalakat sohasem kereste fel: állítása szerint a harctéri veszteségekkel szembesülve negatívan befolyásolta volna hadszíntéri döntéseit. Annak ellenére, hogy a 6. isonzói csatában az olaszok kis híján felmorzsolták csapatait, miután elfoglalták a Doberdó fennsíkját, Boroević meg tudta akadályozni a katasztrófát, és megtartotta Triesztet. A legsúlyosabb és legerőteljesebb harcokat hozó 10. és 11. isonzói csatákban is sikerrel védte meg az Isonzó menti állások nagy részét.

A tábornok fontos szerepet játszott az utolsó, 12. isonzói csatában is: a caporettói áttörést követően csapatai a Piave folyóig törtek elő. Eddigre már vitathatatlanul a Monarchia egyik legbefolyásosabb tábornokává vált. 1918. január 31-én tábornaggyá léptették elő. Harctéri eredményei ellenére nem nyújtotta be igényét a magyar bárói címre 1917-ben: a Katonai Mária Terézia Rend parancsnoki keresztje és hadszíntéri eredményei révén a világháború végén ugyanis egyenesen gróffá válhatott volna.

Boroević meghatározó szerepet játszott az 1918. júniusi délnyugati offenzíva során: ugyanakkor arra vonatkozó javaslatát lesöpörték az asztalról, hogy a Monarchia kizárólag a piavei arcvonalra koncentrálva indítson offenzívát. A hadművelet néhány nap alatt kudarcba fulladt, amelyben jelentős szerepe volt annak, hogy a dualista állam szétforgácsolta erőit a teljes arcvonalon való támadással. A fejlemények utóbb Boroević meglátásait igazolták. Mindezzel együtt az offenzíva legnagyobb sikereit a tábornagy csapatai érték el: ezek közül is kiemelkedő diadal volt a Montello-hegy elfoglalása.

A Monarchia összeomlásakor a tábornagy nem látta reménytelennek a helyzetet: javaslatot tett arra, hogy megmaradt hadosztályaival rendet teremt a hátországban, mivel a fronton harcoló és a hátországi bolsevizálódó folyamatoktól még nem érintett alakulatokkal ezt lehetségesnek tartotta. A polgárháborút és az ezzel járó felelősséget azonban az uralkodó nem vállalta fel.

Boroevićet 1918 decemberében a Monarchia teljes tábornoki elitjével együtt nyugdíjazták. Tekintettel horvátországi honosságára Zágrábban telepedhetett volna le, de magára elsősorban nem horvátként, hanem fekete-sárga tábornokként tekintett: ezzel messze nem egyedül volt a Monarchia haderejének sorában.

Boroević egyszerre volt hős és ellenség az újonnan létrehozott Szerb‒Horvát‒Szlovén Királyságban: a horvátok és szlovének elismerték az olaszokkal szembeni harcban nyújtott érdemeit, amelyekre egyfajta délszláv honvédelemként is tekintettek, lévén Róma jelentős területekre nyújtott be igényt e két nemzetiséget érintően is. Az új délszláv államban domináló szerbek viszont az ellenség tábornokát látták benne ‒ annak ellenére is, hogy a balkáni hadszíntéren nem harcolt. Ennek megfelelően személye persona non grata volt az új országban.

A tábornagy Klagenfurtban halt meg, 1920. október 26-án Bécsben újratemették. Annak ellenére, hogy a trianoni sokk előtt álló Magyarországon a tábornok halála kevés visszhangot váltott ki, Boroević méltatlanul elfeledett alakja a magyar honvédelem ügyének: mind kárpáti, mind isonzói harcai során ‒ nagy részben magyar nemzetiségű katonákat irányítva ‒ jelentős szerepe volt abban, hogy az első világháború csak kisebb magyar területeket érintett közvetlenül, a harcok nagy része a Szent István-i birodalom határain kívül zajlott le. A tábornok meghatározó szerepet töltött be az 1914‒15. évi magyarországi orosz betörések elhárításában.

Svetozar Boroević életpályája mintegy leképezte a dualista állam sorsát és bukását is.

Kép forrása: Reddit