Réfi Attila írása

2020. május 25.

„Nyugati csudákon felejtkezem néha,
De a szívem magyar, szilaj az és méla    
És anyám a csöndes, rögös magyar róna
És a vérem mindig ütemedre dobban
Édes magyar nóta!”
(Juhász Gyula: A nótás kapitánynak)
 

Napjainkban többnyire már csak a magyar nóta kedvelőinek egyre fogyatkozó számú tábora ismeri Fráter Loránd (1872–1930) személyét. Jóllehet a huszártisztből lett nótaszerző és előadó a dualista Magyarország utolsó évtizedeinek közismert alakja volt. A Nagy Háborút követő időszakban pedig a neve egyenesen fogalommá vált, a „nótás kapitányt” egy egész nemzet rajongása és szeretete övezte. Juhász Gyula verset írt hozzá, de operett és film is készült róla.

Minek volt köszönhető ez a nagy népszerűség? Egyrészt talán annak, hogy Fráter dalaiban és zenéjében érzékletesen visszatükröződött a korszak hangulata és a magyarság lelkivilága, bánata, öröme egyaránt; másrészt pedig, hogy átütő erejű, szívvel-lélekkel teli fellépései során, karizmatikus erővel vonta, szinte ellenállhatatlanul, a hatása alá hallgatóit. De vajon hogyan vált az előkelő származású huszártiszt „nótás kapitányként” elhíresült előadóművésszé? Rövid írásunkban ezt kívánjuk bemutatni.

Az ősrégi magyar nemzetség, az ippi, érkeserűi, bélmezei és rogozi Fráter család legdalosabb kedvű tagja, Loránd 1872. január 13-án látta meg a napvilágot a Bihar megyei Érsemjénben (ma: Șimian, Románia), Fráter Béla (1831–1919) földbirtokos, bihari főszolgabíró és kisrédei gróf Rhédey Júlia (1836–1924) kilencedik, legkisebb gyermekeként.

A zene iránt már kora gyermekkorától nagy érdeklődést mutatott, és édesanyja, majd magántanító révén zenei képzésben is részesült. Családja azonban katonai pályára szánta, és nyírlugosi, valamint debreceni tanulmányait követően, a magyar katonatisztképzés utóbb legendás hírűvé vált intézményébe, a magyar királyi honvédségi Ludovika Akadémiára küldték. Így 1886 és 1890 között, az akkoriban négy évfolyamos hadapródiskolai képzést nyújtó Ludovika lovas növendéke volt.

A sikeres végzést követően, 1890. szeptember 1-jével, a 3. honvéd huszárezred, akkoriban Aradon állomásozó I. osztályába nyert hadapródi kinevezést. 1891. január 1-jén „a rózsásarcú, mosolygós huszárkadét” tényleges állományú tiszthelyettessé lépett elő, 1891. november 1-jével pedig hadnagyi kinevezést nyert. Majd 1893. október 1-jén a kassai 5. honvéd huszárezred II. osztályához helyezték át. Fráter, saját bevallása szerint, itt, Kassán írta első nótáját, és persze már ekkoriban is szívesen ragadott hegedűt, illetve fakadt dalra szűkebb körben. Mindezt nagy örömmel tette, hiszen a leírások szerint vidám, mulatós ember volt, aki akár hajnalig is elnótázott barátai körében. Rendre nagy sikert arató, alkalmi fellépései révén egyre ismertebbé és népszerűbbé vált az előkelőbb társaságokban, amelynek tagjai sűrű meghívásokkal halmozták el. Újabb és újabb saját szerzeményeinek köszönhetően ugyanakkor a szélesebb közönség is kezdte megismerni nevét.

A fellépéseiről szóló egyik első beszámolót a vidéki költőnőnek, a méltatlanul kevés elismerést kapott, ugyanakkor Fráter életművében utóbb jelentős szerepet játszó Czóbel Minkának köszönhetjük. Mándokról, 1893. november 19-én a Cannes-ban tartózkodó Justh Zsigmondnak, Justh Gyula öccsének, küldött levelében ugyanis a következőket írja: Kedves Barátom! Bál után vagyunk, s én nem tudok aludni, mert a muzsika a fejembe ment. De gyönyörű volt! A banda: [Forgách] István a harmóniumon, s egy kis huszárhadnagy prímázott. Ha ezt hallhatta volna! Mi a F[orgách] I[stván] játékán túl fátyolos, visszatartott, azt ugyan kipótolta […] ennek a gyereknek a hegedűje. Soha ilyen őrült temperamentumot […] visz és ragad magával, mint egy fergeteg. A kis hadnagyot Fráter Lorándnak hívják, –egyszer elküldöm magához, még ilyet igazán nem láttam. Gyönyörű úgy az érzéke, mint a hegedűjátéka. Szeretném, ha eljönne hozzánk, Anarcsra, szeretnék vele solo muzsikálni.

Fráter egykori századparancsnoka és barátja, Csécsi Nagy Imre altábornagy pedig így emlékezett erre az időszakra: […] ez volt a Te kedves, bűvös-bájos legényéletednek fénykora, ahol és amikor, minden társaságnak kedvence voltál, amikor a környékbeli főúri kastélyok kapui mindig tárva-nyitva voltak előtted. Akkor szerzetted legszebb nótáidat – amelyek azóta az egész Nagy-Magyarország minden lakójának közkincsévé lettek.

Mulatós, bohém életvitele természetesen nehezen volt összeegyeztethető a számos kötelességgel és szigorú fegyelemmel járó katonatiszti hivatással. Elsöprő szenvedélyű muzsikájával azonban legkeményebb felettesei szívét is meglágyította. Ez többek között Csécsi Nagy visszaemlékezéséből is kitűnik: Irgalmatlan rossz katona volt […] A szolgálatban nem lehetett semmi hasznát venni. De ha ottfelejtkeztünk valahol mulatni kis társaságban és Loránd elővette a hegedűt, akkor bizony ellenállhatatlanul elvarázsolt a nótáival mindnyájunkat.

A szép hegedűszóért a feljebbvalói sok mindent elnéztek neki. Nem volt nagy baj, ha Fráter elkésett a reggeli kirukkolásról és csak délfelé állított be a kaszárnyába spicces, piros szemmel. A parancsnoka csak mímelte a haragot, de belül nevetett. Értette, hogy más mértékkel kell mérni az olyan katonát, mint amilyen ez a művészi vénájú, dalos lelkű huszár.

Jellemző módon, még a III. kassai honvédkerület rettegett parancsnokát, Bolla Kálmán vezérőrnagyot is levette a lábáról Fráter a muzsikájával. Állítólag két nap, két éjjel mulatott vele egyhuzamban, aminek hamar híre ment az országban. Népszerűségének és hírnevének növekedésével együtt ugyanis számtalan anekdota is szárnyra kapott a kis köpcös, piros orcájú, jóízűen biharias beszédű, nótás kedvű tisztről, aki egyébként maga is kiváló mesélő volt.

Lassacskán azért a katonai ranglétrán is haladt előre. Így 1895. november 1-jével főhadnaggyá léptették elő, 1896-ban pedig, január 1-jei hatállyal, a marosvásárhelyi 9. honvéd huszárezredbe helyezték át, ennek a II. osztályához történő beosztás mellett. Utóbb azonban Fráter maga is úgy nyilatkozott: ekkor már olyan szerelmese lettem az énekművészetnek, hogy katonai karrieremet elhanyagoltam és minden időmet énektanulásra szenteltem.

Tudatosan készülni kezdett ugyanis arra, hogy nagyközönség elé álljon és művészi pályára lépjen. Ezért klasszikus éneket kezdett el tanulni Bellovics Imrénél, a kiváló karnagynál és énektanárnál, akinek növendékei, többek között, a berlini, lipcsei, boroszlói, düsseldorfi és budapesti operaházak tagjai lettek. Fráter a katonai szolgálattal szemben az énektanulást nagyon is komolyan vette, ugyanis négy és fél esztendeig volt Bellovics tanítványa.

Nyilván a pályamódosításra való készüléssel függött össze az is, hogy 1900. szeptember 1-től, egy év időtartamra, várakozási illetékkel szabadságoltatta magát. Híre ekkorra eljutott Budapestre is. Majd hamarosan személyesen is bevezették a fővárosi társaságba, mégpedig egyenesen Herczegh Ferenc, akihez Frátert az író egy barátja ajánlotta be. Így rövidesen Pesten is mindenhol előszeretettel látták és hallgatták.

1900 körül történt, hogy Jeszenszky Sándor jogtudós, későbbi államtitkár otthonában vendégeskedett és persze muzsikált is. Berczik Árpád író, miniszteri tanácsos, a Magyar Tudományos Akadémia tagja erről így számol be: A szomszéd szobában szívtam el vacsora utáni szivaromat és oda se hallgattam a kezdődő nótázásnak. Egy idő múlva azonban, ahogy az ajtón keresztül az ének és zongora hangjai átcsapódtak, nyugalmam elhagy, valami pezsdülni kezd bennem, a vérem mozgásba jön. Hm! Ennek fele se tréfa! A másik szobában lelkes tapsvihar jutalmazza az éneket. Felugrom. Megállok az ajtóban s odatámaszkodva az ajtófélfának, nézem a képet. A zongoránál egy fekete bajszú úr ül, jobbra egy másik úr gordonkával. Közöttük meg a zongora mellett egy mokány, tagbaszakadt, jó magyar képű honvédfőhadnagy, kezében hegedűvel. Mosolygó, gömbölyű, egészségtől pirosló arcz, gesztenyeszín bajusszal, kedvtől ragyogó szempárral. Ami azután következett, az egy kedves álomlátásnak tűnt fel. Előttem a verőfényes puszta és lelkem tovaúszik a délibáb hullámain. […] Én népem, én édes magyarom […] A lelked szól hozzám, annak a megnyilatkozását hallom a zeneszóban. És kipirulva, villogó szemmel csüggünk a nyalka főhadnagyon és két társán, akik olyan csodálatos módon tudják a szívet megindítani. Loránd kísérői minden bizonnyal bátyja, dr. Fráter Béla ügyvéd, a kiváló gordonkás és rokonuk, dr. Nemes Lajos, a zongora virtuóza, voltak. Ők hárman ugyanis gyakran képeztek pompás triót.

Fráter, szabadságának leteltével, 1901. szeptember 1-jével ismét bevonult a marosvásárhelyi 9. honvéd huszárezredhez. 1904. november 1-jével II. osztályú századossá léptették elő, de hamarosan, ugyanezen év november 21-től, ismét egy év szabadságot engedélyeztek számára. Ekkorra nótaszerzőként már országos hírre és népszerűségre tett szert. Legismertebb nótái a következők voltak: Tele van a város akácfavirággal; Messze, messze Csíkországban; Oda van a virágos nyár; Mit susog a fehér akác, Ott, ahol a Maros vize messze földön kanyarog, Zimberi-zombori szépasszony, végül mind közül a leghíresebb, az említett Czóbel Minka szép költeményének szövegére készült, Száz szál gyertyát című dal volt. Utóbbi mű, illetve Fráter népszerűségét jelzi, hogy 1906 körül Göndör Aurél színész, komikus már paródiát is készített róla. Ebből is kitűnik, hogy a zenei paródia műfaja korántsem napjaink „találmánya”, ahogyan az előadóművészek iránti fanatikus lelkesedés sem. Ez ugyanis Fráter felé már fiatal tiszt korában is megnyilvánult, különösen szép számú női rajongója részéről. Így például, amikor egy alkalommal, vonattal megérkezett a vidéki állomásra, az ottani grófnő, állítólag, olyan hintóval várta, amelyet nem lovak, hanem a saját lányai húztak…

Persze rajongók nem csak a szebbik nemből akadtak. Szapáry Pál gróf például 1905-ben a két Fráter testvért és Nemes Lajost meghívta Párizsba, ahol bevezette őket a legfelsőbb körökbe. Így meghívást nyertek több francia főúri szalonba is, amelyekben rendre fergeteges sikert arattak az érzelmes és temperamentumos magyar nótákkal.

Mindezek tükrében, nem meglepő, hogy Fráter Loránd II. osztályú huszár százados, hamarosan, már 34 évesen, 1906. január 1-jei kezdettel nyugállományba vonult. A huszár kapitány tehát nyugdíjba ment, a „nótás kapitány” ugyanakkor tovább folytatta diadalmas előrenyomulását, immáron a nagyközönség sáncai ellen, de ez már egy másik nóta…

Marosvásárhely 1903

 

Címkép: Fráter Loránd huszár századosként 1905-ben. Forrása: Vasárnapi Újság 1905. évi 18. szám 285. o.

Második kép: Tenisztársaság Marosvásárhelyen a honvéd huszár laktanyában 1903-ban. Az álló sorban jobbról a negyedik Fráter Loránd, a hatodik Csécsi Nagy Imre. A kép Csécsi Nagy Imre hagyatékában található, amely jelenleg az Illéssy család tulajdonát képezi