Orosz László írása

2020. május 26.

Az I. világháború utolsó évében, 1918 tavaszán a lipcsei Illustrierte Zeitung című lap tematikus számot szentelt a „Germanen und Magyaren” témakörnek. A nagy múltú (1843–1944 között fennállott) és igen tekintélyes orgánum április 28-i számában kiemelkedő magyar és német személyiségek megnyilvánulásai láttak napvilágot „a magyar–német viszony múltjával és jövőjével kapcsolatban”. A kérdésről véleményüket kifejtők egyike Bleyer Jakab volt, a budapesti egyetem germanista professzora, a magyar–német szellemi kapcsolatok avatott ismerője, aki épp az előző évben (1917-ban) döntött úgy, hogy a tudományos munkássága révén kivívott respektusát is kész kockára tenni azért, hogy kilépjen a nemzetiségpolitikai küzdőtérre, és (sokak számára már ekkor is anakronisztikusnak tűnő programot hirdetve) megpróbálja összeegyeztetni a hazai svábság jogos kisebbségi igényeit magyar hazafiságának létező érzületével.

A külföld, elsősorban persze a birodalmi német publikum számára készített cikkben Bleyer a nemzetiségpolitikai csatározásokról és az ellenséges propaganda által sulykolt „népek börtöne” toposzról adott a szokásostól alapvetően eltérő képet, amennyiben a Kárpát-medencébe a török hódoltságot követően bevándorolt németajkú lakosság (nála: hungarus érzelmű „németmagyarság”) és a magyarság viszonyát, mint megbonthatatlan sorsközösséget ábrázolta. Fejtegetéseiben Bleyer abból indul ki, hogy a magyarországi németség tudatában van annak: korántsem jelentéktelen szerepet tölt be Németország és Magyarország kapcsolatainak alakulásában, és hogy természetes hivatása „összekötő kapocsul szolgálni” kettejük között. Mindenki számára világos tehát, hogy nem is juthatna tragikusabb sors osztályrészünkül, mint az, ha a közép-európai kapcsolatrendszerben konfliktustényezőként jelennénk meg. Siet leszögezni azt is, hogy a következőkben kifejtendő álláspontját tekintve a legteljesebb egyetértésben áll „a németség soraiból kinőtt magyar értelmiséggel – eltekintve persze némely alldeutsch színezetű álmodozótól és uszítótól.”

Népként tekintve – írja Bleyer – mi németmagyarok németek vagyunk tehát, s e német mivoltunknak teljességgel tudatában vagyunk; ugyanakkor az államalkotó és államfenntartó nemzet tekintetében magyarok vagyunk, mégpedig oly teljesen és kizárólagosan, hogy ebből a szempontból semmiféle különbség nem létezhet köztünk és a fajmagyarság között. E fogalmi meghatározás, illetve különbségtétel egy birodalmi német számára idegennek és megütközést keltőnek tűnhet, nekünk azonban mindez valami régről való és veleszületett. Sok-sok mozgalmas évszázad nevelő munkája nyomán keletkezett, amit mindenkinek – még annak is, akinek érthetetlennek tűnik – valóságként kell elfogadnia. Attól a naptól kezdve, hogy kolonista őseink megtelepedtek Magyarországon, mi németek a magyarságra voltunk utalva. A magyarok voltak az állam alapítói, s töretlenül ők voltak azok, akik a magyar államgondolatot megtestesítették és megélték. S hol fordult a németség valaha is az államgondolat hordozói ellen? Még a világháborúban – melybe újra és újra bevonták a földkerekség összes németjét – sem találunk példát ilyesmire. A Habsburgok német impériuma gyakorta fenyegette a magyar államot, ám a magyarországi németség soha nem állt az ő oldalára a magyarság ellen. Ahogyan német múltunk egésze is a magyarság részeként zajlott le, úgy a német jövő számára sincs más út. Népi, azaz fizikai létünk örök időkre a magyar nemzetállamhoz van kötve, a magyarság feltétlen és általános dominanciájához. A magyarországi németség kilenctizede földrajzilag a hatalmas németségtől leválasztva éli életét, s az országon belül sem képez a németség összefüggő népcsoportot, hanem szétforgácsolódva a legkülönbözőbb nemzetiségek között, nagyrészt a perifériákon osztozik. Ha meggyöngül a magyar kéz, mely az állam egységét és történeti karakterét óvja és védelmezi, akkor minden oldalról átszakadnak a védőgátak, s mi, maroknyi német, örök időkre elsüllyedünk. A világháború naponként és óránként hozta és hozza megingathatatlan bizonyítékát ennek a megbonthatatlan érdekközösségnek magyarság és magyarországi németség között. Nekünk azonban nincs is szükségünk erre a bizonyítékra, merthogy ezt a meggyőződést nem csupán az eszünk révén hordozzuk magunkban, hanem sok nemzedék óta a vérünkbe ivódott ez, s a legalapvetőbb rend érzületeként él odabent a szívünkben.

Annak kapcsán, hogy milyen gyakorlati konzekvenciája van e magyar érzületnek, milyen feladatok, illetve lemondások hárulnak a hazai németségre, Bleyer így nyilatkozott: Segédkezni akarunk és kell is segédkeznünk abban, hogy minden téren megerősödjék a magyar nemzet dominanciája az államon belül, s ellentmondás nélkül készek vagyunk minden áldozatra, amit e dominancia nevében állami szükségszerűség gyanánt megkövetelnek tőlünk. Nem akarunk tehát államot képezni az államban, s a magyarországi németséget a magyarságtól sem politikailag, sem pedig társadalmilag vagy kulturálisan nem kívánjuk elkülöníteni: mindannak, ami a nemzeti lét magasságába emelkedik, magyarnak kell lennie, vagy azzá kell válnia. Záró gondolatában a hazai németséggel kapcsolatban minden érintett felet mérsékletre int, mondván őrizkedjen attól, hogy odakint a Birodalomban uszító hangnemben avatkozzon bele ügyeinkbe, s ugyanúgy nálunk Magyarországon is kerüljék azt, hogy látván a németmagyar népünkkel való törődést, idegen kapcsolatokat szimatoljanak. Senki nem lehet németebb, magyarabb, vagy épp németmagyarabb, mint mi magunk németmagyarok!

Hogyan viszonyult hát a kárpát-medencei németség a magyar állam integritásához, később Trianonhoz? Ha nem is volt általános és kizárólagos körükben a Bleyer által képviselt vélemény, mégis azt állíthatjuk, hogy másképpen, mint a többi nemzetiség. Az I. világháború vége felé a hazai nemzetiségek szeparatista törekvéseik valóra válását látták elérkezni a mind nyilvánvalóbbá váló vereséggel. A Kárpát-medence németsége számára azonban – függetlenül attól, hogy az elmagyarosodás útjára léptek már, vagy ezzel öntudatosan szembeszegültek – az ország feldarabolása, az elszórt német településtömbök szétszakítása veszélyt, s így komoly bizonytalansági tényezőt jelentett. A magyarokon kívül ezért egyedül ők voltak a történeti államkeret egyben tartásában érdekeltek. Amikor az integritáshoz való ragaszkodást elsodorta a történelem szele, akkor pedig az érdekérvényesítés különböző alternatívái (egyebek mellett az önrendelkezési jog gyakorlása vagy épp az arról való lemondás) polarizálták a hazai németek politikai gondolkodását. Az összeomlás és a forradalmak kora máig begyógyítatlan sebeket ütött nemcsak a németségnek a magyarság iránti, de a különböző német településterületek egymás iránti viszonyában is.