Ligeti Dávid írása

2020. május 28.

Nyolcvankét éve, 1938. május 26. és 29. között Budapest adott otthont a 34. Nemzetközi Eucharisztikus Világkongresszusnak. A Horthy-korszak 25 éves fennállása során egyetlen korábbi vagy későbbi esztendőben sem vetült olyan – nemzetközi – közérdeklődés hazánkra, mint ekkor. A vallási tartalom mellett akarva-nem akarva erős politikai üzenete volt a kongresszusnak: egyfelől a Horthy vezette Magyar Királyság sikeresen tudta növelni és erősíteni hazánk nemzetközi reputációját, másfelől bátorítást adhatott a trianoni békediktátum révén elszakított magyarokhoz.

Az 1938. évi ünnep dátuma áldozócsütörtökhöz kötődött, ennek következtében a húsvét időpontjától függött: így igen közel került június 4-hez, vagyis a trianoni békediktátum aláírásának évfordulójához. Ezért szimbolikus jelentősége volt a határon túlról érkező magyar, és a szomszédos népektől útnak induló zarándokoknak.

A kongresszus kapcsán számos olyan vélemény és írás látott napvilágot, amely reflektált a tizennyolc évvel korábban aláírt békeparancsra. Például: „Mi, szegény magyarok nem magunk számára gyújtottunk fényes örömtüzeket. A mi tüzünk ebben a trianoni országban az isteni igazság mécsesként égő örök tüze.” Vagy: „Ti, ifjú magyarok, a trianoni tömlőében is sasfiókok vagytok s a munkáskezek és az értelmiség összefogásával új medret akartok ásni a magyar történelemnek.”

A kongresszus üzenete Trianon esetében is markánsan pozitív volt: „a harmadik út” ugyanis explicite magában foglalta a közel húsz éve aláírt versailles-i békerendszer revízióját is, hiszen az isteni irgalom és igazságosság üzenete közvetlenül befolyásolta a közhangulatot. Maga az ünnepség megszervezése is fényesen igazolta, egyben tényanyaggal töltötte fel a Klebelsberg Kuno által megalkotott magyar kultúrfölény elméletét. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az ország élni akarását is kívánta igazolni – a megcsonkított hazában.

A korszakra jellemző módon megerősödött a Szent Korona-tan befolyása is; az egyik szerző így fogalmazott: „Ha egyszer vége lesz a Párizs-környéki békeparancsban létrejött vagy megnőtt államok kisebbségének beolvasztására, kiirtására törekvő nacionalizmus túlzásának, és helyre fog állni […] az egymásra utalt nemzetek megértése, akkor egyetlen rendező elvként a német és orosz imperialista törekvések elhárítására újra érvényesülni fog az egész Duna-völgyben, Szent István birodalmában a Szent Korona eszméje. […] Ha nemzetünk hű marad a Szent Korona eszméjében élő szent eszményéhez és hagyományaihoz, az erősebbnek fog bizonyulni Trianonnál is.” Ez a gondolatmenet akkor több nyugati sajtóorgánum figyelmét is felkeltette, a bécsi Reichspost például így fogalmazott: „A Szentkorona nemcsak a magyarság nemzeti jelvénye, hanem az alája tartozó népeket egyesítő szellemi hatalom.”

Sokszor felmerül mostanság, különösen a közelmúltban 2021-re halasztott újabb budapesti Eucharisztikus Kongresszus kapcsán, hogy miért is volt oly sikeres az 1938. évi világtalálkozó? Erre az egyik lehetséges felelet, hogy az elsődleges vallási tartalom mellett az esemény pozitív választ adott a trianoni országcsonkítás következményeire is, amely napjainkban is aktuális gondolatokat hordoz, leginkább a Kárpát-medencében élő népek közötti méltányos együttműködés és béke szükségességét magukba foglalva.