Rácz János írása

2020. május 29.

A második világháború után új időszámítás kezdődött a trianoni békediktátumra emlékezés szempontjából is. 1945. június 4-én a gyászos esemény huszonötödik évfordulójára furcsán sikerült emlékezni a „szabad”, azaz a Szövetséges Ellenőrző Bizottság által ellenőrzött magyar sajtóban. A kommunista Szabad Nép 1945. június 4-én egyetlen szót sem vesztegetett Trianonra. A Magyar Nemzet is csak 1945. június 21-én mert közölni egy véleménycikket.

A Magyar Radikális Párt elnöke, Csécsy Imre vállalta, hogy a lap első oldalán ír egy különös összegzést az 1920. június 4-én történtekről. E munkáját is egy korábban, 1945. május 16-án megjelent Nemzet és Emberség című publikációja kapcsán érkezett olvasói levélre reagálva írta meg. A hamis hazafisággal és a régi, Horthy-korszakbéli – általa propagandának tartott – szólamokkal akart leszámolni. Nem véletlen, hogy publikációja címe –  Magyar önvizsgálat – előrevetítette sajátos véleményét.

Nos, lássuk mit is takart ez az „önvizsgálat” a szovjetektől megszállt Magyarországon élő polgárok számára egy „új” politikus szemszögéből.

Csécsy fájlalta a területi veszteségeket, de úgy vélte mindezt Magyarország csak saját magának köszönhette. Ahogy megfogalmazta: az országvezetés a kiegyezéstől 1914-ig „egyenes vonalban vitte hazánkat a romlás felé”.

A bukás végső soron azért következett be – Csécsy okfejtése szerint –, mert Magyarország sorsa összefonódott a Habsburg-birodalom „szekerével”. A radikális politikus szerint ennek veszélyét Kossuthtól Irányi Dánielen át Jászi Oszkárig, Károlyi Mihályig, Ady Endréig, „minden előrelátó baloldali magyar” hirdette. A radikálisok közül Bajcsy-Zsilinszky is ezt vallotta. Más kérdés, hogy óriási különbség van azok között, akik előre látták a lehetséges bukást, és ezért el voltak keseredve; sőt rettenetesen féltek a jövőtől, és azok között, akik kifejezetten saját hatalomra kerülésükre spekuláltak és dörzsölték a tenyerüket.  Csécsy ezzel nem is foglalkozott, ha ilyen szempontból elemzi az eseményeket, legalább Ady Endrét ki kellett volna hagynia a sajátságos szemüvege segítségével összeállított listájáról; nem is beszélve Kossuthról vagy Irányiról. Csécsy saját személyét is szerényen odafirkantotta a lista aljára, mint aki egy cikkében előre megjósolta Trianont. Ám a kérdés továbbra is adott, ki a hibás az első világháborúban való részvételért?

Csécsy olvasatában a magyar jobboldal tehető felelőssé Trianonért. Ez az általa dzsentri-feudális úri osztálynak nevezett nacionalista réteg, amely állításai szerint egyrészt a kisparasztságot akarta megtörni, másrészt a nemzetiségek feletti további „osztályuralmát” kívánta megszilárdítani. A politikus úgy vélte: a magyarok bűnösek az első világháború kirobbantásáért, és a béke pedig a háború szigorúbb törvénye miatt lett olyan amilyen. Ezután még ingoványosabb talajra lépett a szerző, végleg letérve a történeti objektivitás keskeny ösvényéről kifejtette, hogy az 1918–19-es időszak politikai vezetői a „forradalmárok” – ahogy még a Tanácsköztársaság diktatúrájának vezetőit is emlegeti –, azért buktak el mert nem tudtak belenyugodni Magyarország feldarabolásába. Ellenben Horthy és az ellenforradalmárok azért írták alá a békét, hogy hatalmukat megerősítsék. A baloldalnak tehát őszintén fájt Trianon, miközben a Horthy-korszak politikusai újra tévedtek és megint elvesztették az országot.

Végezetül a cikkből származó szemelvények: […] Beszéljünk hát egyszer végre őszintén arról, amiről eddig csak hazudni vagy köntörfalazni lehetett, s világosan szólni ma is nehéz: Trianonról. Azt kérdezik tőlem: nem fáj-e nekem s azoknak, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak, hogy Kolozsvárt, Aradot, Kassát, a Csallóközt elvesztettük? Képtelen kérdés! Persze, hogy fáj. És pedig annál égetőbben, annál keservesebben fáj, mert — nem kellett volna elveszítenünk. Hogy elveszítettük, azt magunknak köszönhetjük. Annak a rövidlátó országvezetésnek és annak a feudális osztályönzésnek, amely a kiegyezéstől 1914-ig egyenes vonalban vitte hazánkat a romlás felé. Egyrészt azzal, hogy nem vonta le a negyvennyolcas bukás legfontosabb tanulságát: hogy nemzetiségeinkkel becsületes és őket is kielégítő egyezséget kell teremteni. Másrészt azzal, hogy sorsunkat egyre szorosabban hozzákötötte a halálra ítélt habsburgi imperializmus szekeréhez, amely hatvanhét után maga is csak előfogata lett a nagynémet „Drang”-nak, — ahelyett, hogy a dunavölgvi kisállamok antigermán szövetségét segített volna kiépíteni. Hogy mindez ma már csak utólagos bölcsesség? Ma már — igen. De félszázadon át ezt hirdette, ezt bizonyította, ezt súgta, olykor kiáltotta sorsunk intézőinek s feudális urainknak és a „nemzetfenntartó középosztálynak” süket fülébe az emigrációs Kossuthtól Irányi Dánielen, Mocsáry Lajoson át Jászi Oszkárig, Károlyi Mihályig és Ady Endréig minden előrelátó baloldali magyar. S Trianon után, a változott viszonyokhoz szabva, ugyanezt hirdette a radikális írók kis csoportján kívül Bajcsy-Zsilinszky Endre is. De senki sem hallgatott ránk. […] Ezt a háborút mi akartuk és mi kezdtük, az akkori Ausztria-Magyarország. És ez a háború a mi részünkről erkölcstelen vállalkozás, bűnös merénylet volt. Ez az igazság! Aki ezt ma sem látja be, aki ma is azt szajkózza, hogy s minket támadtak meg, hogy a háborút az „entente kényszerítette ránk”, s mi „csak határainkat védtük”: az vagy törlénelemhamisító demagóg, vagy gyöngeelméjű. De ez a háború és benne Magyarország szerepvállalása nemcsak bűnös volt, hanem esztelen is. Az akkori világpolitika ismerője előtt percig sem lehetett kétséges, hogy a központi hatalmak agressziójával szemben fel fog sorakozni egész Európa, sőt az egész világ. Tisza és klikkje ezt nem látta előre. Csak a baloldal látta. Többek közt, nagvobbak közt egy akkor még zöldfülű fiatalember, e sorok írója is megjósolta két nappal a hadüzenet előtt megjelent — s természetesen nyomban elkobzott — cikkében, hogy „a szerb háborúból világháború lesz, amelyet a monarchia menthetetlenül elveszít s ennek következménye az lesz, hogy Ausztriát és Magyarországot is feldarabolják". — Ha ez dicsekvésnek tűnik, bocsánat érte. Ma sem hiszem, hogy ennyi előrelátáshoz akár 1914-ben, akár 1939-ben köznapi józan észnél s némi tényismeretnél több kellett volna. […]

Trianon fájt, s fáj ma is. Állítom, hogy nekünk, baloldalnak jobban, mint nekik, akiknek vétke és esztelensége felidézte. 1918 és 1919 magyar forradalmi kormányai abba buktak bele, hogy nem tudtak belenyugodni a régi Magyarország feldarabolásába. A békeszerződést az ellenforradalom írta alá, hogy hatalmát elismerhesse. S hogy huszonöt év után még egyszer elveszítse az országot.

Csécsy Imre: Magyar önvizsgálat, Magyar Nemzet, 1945. június 21. 1.

1945 06 21 Magyar Nemzet

Kép forrása: Fortepan