Kissné Bognár Krisztina írása

2020. május 30.

1920. június 4-én, pénteken a versailles-i Nagy-Trianon palotában Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és Benárd Ágost népjóléti miniszter írta alá a magyar kormány nevében a trianoni békeszerződést.

A június 5-én megjelenő sajtótermékek természetesen első oldalukon nyilvánítottak véleményt az előző nap legfontosabb eseményéről. A magyar nemzetet ért megaláztatás miatti fájdalom és gyász érzékletes bemutatása mellett egyes írásokban a bizonyosan sokak által érzett dühöt és haragot is világgá kiáltották az újságírók. Bármilyen érzelmeket közvetítettek azonban az újságcikkek, végkövetkeztetésük azonos: a békediktátummal kialakított helyzet nem maradhat fenn, a következő évek legfontosabb feladata a nemzet egységének visszaállítása.

Az alábbi részletek három vidéki újság 1920. június 5-i számának vezércikkeiből származnak, a bennük olvasható érzelmek és gondolatok Magyarország következő negyedszázadának történéseit alapvetően meghatározták:

A magyar nemzet nagypéntekje.

„Péntek van ma. Nagypéntekje, ezer esztendős lételében legvalódibb, leggyászosabb nagypéntekje a magyar nemzetnek. Ártatlanul, mint a Megváltó, nem latrok között, hanem latrok által ma feszíttetik a keresztfára. Sokáig ácsolták a keresztfát, de végre elkészült, nehéz stációi voltak a nemzet kálváriájának, de végre elérkezett a legnehezebbhez, a világ hatalmasai, álnokul mosolygó, kezüket mosó Pilátusok befejezték művüket, amin tanácsot ültek, minden, de minden elmúlott immár s mint az Isten fiáé, a magyar sorsa is — elvégeztetett. […]

Elszorul a szívünk, könnybe lábad a szemünk, fekete kárpit ereszkedik alá/ bánat, gyász, kétségbeesés, sötétség előttünk. És ekkor! Ekkor mégis íme a sötét kárpit mintha megnyílnék kissé, mintha egy sugara csillanna ki a fénynek,' halvány, de biztató sugár, pirosló Ígéret a jövőre: a húsvét sugára az!

Igen. Úgy áll írva, úgy él öröktől a szívekben: megfeszíttetett, meghala és eltemettetett. De harmadnapon feltámadott. […]

Várjuk mi is, rendülettel, hittel, nem csüggedő reménnyel várjuk mi is a harmadnap hajnalát. Meg fog jönni, meg kell jönnie ennek.” (Pápai Hírlap, XVII. évfolyam, 23. szám).

„….. hajdan erős Magyar!

Nem látod Árpád vére miként fajul? Nem látod a boszús egeknek ostorait nyomorult hazádon?”

Majdnem egy évszázad után is annyira ráillenek ezek a klasszikus sorok a mai szomorú állapotokra, mintha csak most írta volna Őket a költő. A dicsőséges ezer év alatt, tatár, török, labancdulás közepette sohasem volt hazánk sorsa gyászosabb, mint ezekben a történelmi órákban, amikor mindenki összefogott ellenünk és hatalmas világbirodalmak garantálják, hogy országunk legnagyobb része műveletlen, vad, balkáni hordák martaléka legyen és hogy három és fél milliónyi, mindig szabad magyar idegen járomba, erkölcstelen elnyomás alá kerüljön. […]

Hajdan erős Magyar! Értsd meg, hogy most minden kockán forog. Ha most eszedre nem térsz, ha eggyé nem forrasz egy szent kötelességben, a haza szeretetének, a haza visszaszerzése gondolatának mindent megelőző szent érzésében: akkor örökre elvesztél. A vörös rémet legyűrtük, letiportuk és a sárkánynak mind a hét fejét levágtuk. De ez nem elég. Izzó haraggal, szent lelkesedéssel kell készülnünk a közeljövő feladataira, a nagy leszámolásra, hogy széttörhessük a körénk vont gyűrűt, hogy lerázhassuk a reánk rakott bilincseket, hogy felszabadíthassuk rabigában sínylődő magyar testvéreinket.

Szervezkednünk kell idehaza, hogy erősek legyünk kifelé, a külföld előtt. A mi ellenségeinknek abban volt a nagy erejük, hogy megutáltattak bennünket a művelt nyugat nagy nemzeteivel. Ha egy románt valami sérelem ért, rögtön azt kürtölték világgá, hogy százat gyilkoltunk le. Így kell nekünk is dolgozni a jövőben. Hadd maradjon csak egy ideig a magyar az elnyomó oláh, cseh, meg a rác igája alatt, akkor megtudja a világ, hogy micsoda bestiákat szabadított reá a keresztény civilizációt egy évezreden át védő magyarságra.

Minden gondolatunk, minden érzésünk, minden tettünk a magyar irredentizmust szolgálja: idegenek által álnok módon elrabolt országunk, rabigában sínylődő magyar véreink megváltásának a szent ügyét!” […]

Addig azonban nagy munka vár még reánk, amig dicsőséges győzni akarással oda állhatunk a világ elé, hogy visszavegyük azt, ami ezer évig a miénk volt. (Tolnamegyei Újság, II. évfolyam, 24. szám)

Nincs gyászunk!

„Amit vesztettünk, az nem a természet törvényei szerint veszett el. Elrabolták. Halottunk nincs. Nem temettünk. Nem is búcsúzunk sem egy rögtől, sem egy falevéltől! Amit aláírtak messze idegenben, nem szerződés: hazugság! Nem is Ítélet. Ítélni fölöttünk nem hivatottak. Nézzenek végig rajtunk: nincs könny a szemünkben, arcunk egy ránca nem rezdül, de szemünkben ül a dac, nézésünk az igazság elolthatatlan lángja, amely fekete lelkükbe mar s amit le nem veszünk róluk, mert jobban fáj nekik minden megkorbácsolt síró jajszavánál. Sajnálni nem tudnak, de félni igen, mint minden bűnös, mint minden elvetemült. És féljenek! Féljenek tőlünk, mert igy akarták ők maguk, hogy legyen Európának egy koldusa, aki kisérteni járjon lelkükbe örök éjszakájuk sötétjén, aki félbe faragott csonka tagjaival nyúlkáljon feléjük s akinek beteg lehellete fojtogassa őket. . . Nézzenek végig rajtunk és undorodjanak meg önmaguktól. Szálljon reájuk a hontalanok átka, az üldözötteké, a földönfutóké, .fülüket hasogassa az árvák sírása, az özvegyeké és a megnyomorítottaké, szállja meg szívüket a betevő falat nélkül valók aggodalma s békés jó emberek felgyújtott fészkének szálló pernyéje hulljon reájuk … hadd lássák, mit tettek!

Mi pedig ... ne üljünk halotti tort. Ne temessük borba bánatunkat! Ennek a napnak a gyásza egy átok, melynek élni kell szívünkben nyitott sebként, kiáltania kell emlékeztetőnek, ha feledni kezdenénk, serkentőnek, ha lankadoznánk és élnie kell mindenkor irányitónkul az egyetlen cél felé, mely visszavezet ezeréves utunkra, az elvesztett ösvényre. S ha e gyásznapon megállott kezünkben a munka egy pillanatra, az a sóhajtások pillanatja volt, a sóhajtásoké, melyekkel felvettük a vállunkra adott keresztet, hogy viseljük, amig eljő a feltámadás!” (Körösvidék, I. évfolyam, 53. szám.)

(Az ismertetett újságcikkek forrása: HUNGARICANA- Közgyűjteményi Portál, Helyi lapok, helytörténet)