Seres Attila írása

2020. június 11.

Cikkünkben egy kuriózumnak számító kiadványra, az 1920. június 4-i trianoni békeszerződésről szóló szovjet brosúrára szeretnénk felhívni a figyelmet. Ez a kis kötet azért is különleges, mert annak ellenére, hogy hat évvel a békediktátum aláírása után látott napvilágot, tudományos feldolgozására és értékelésére mind a mai napig nem került sor.

A kötet keletkezéstörténetéhez az első világháború utáni szovjet külpolitikai kurzus egyik legfőbb mozgatórugóját kell megértenünk. A Szovjetunió volt az egyetlen európai hatalom, amely nem vett részt a versailles-i békerendszer létrehozásában. A szovjet bolsevik párt propagandája a rendezés keretében megkötött békeszerződéseket „imperialista rablóbékéknek” titulálta. A háború utáni békerendszer igazságtalanságának hangoztatása geopolitikai és ideológiai célokat is szolgált. A győztesek és vesztesek ellentétének kiaknázása révén emellett fent kívánta tartani a „forradalmi erjedést” Közép- és Kelet-Európa államaiban. A bolsevik doktrína a nemzetállami ellentétekkel szemben egy illuzórikus alternatívát kínált: a különböző etnikumú munkásság békés együttműködését az internacionalizmus szellemében és a szovjet államberendezkedéshez hasonló föderatív struktúra keretében. Ez a külpolitikai kurzus – kisebb-nagyobb hangsúlyeltolódásokkal – egészen 1933-1934-ig tartott, amikor a szovjet külpolitikában fordulat következett be, melynek nyomán a Kreml a versailles-i rendszer destabilizálására törekvő erőből az új európai békemű megerősítéséért síkra szálló hatalmi tényezővé változott.

A szovjet politikai argumentáció társadalmi népszerűsítésének szándékával kezdeményezte a szovjet kormányzat külpolitikai irányító szerve, a Külügyi Népbiztosság, hogy kommentárokkal ellátva orosz fordításban is jelentessék meg a vesztes államokkal kötött békeszerződések szövegét. Az imperialista háború következményei című sorozat köteteit Jurij Venyiamovics Kljucsnyikov (1883–1938) jogtudós, egyetemi professzor és Andrej Vlagyimirovics Szabanyin (1887–1938), a Külügyi Népbiztosság egyik vezető diplomatája gondozta. A sorozat első három kötete, a versailles-i, a Saint Germain-i és a neuilly-i békeszerződésről szóló rész 1925-ben, a trianoni békeszerződést feldolgozó kötet 1926-ban jelent meg. A sorozat részei egyenként ezer példányban kerültek ki a nyomdából, ami jól mutatja, hogy nem belső hivatali használatra szánták őket.

A Trianonról szóló részt Szabanyin szerkesztette, a 25 oldalas bevezető tanulmányát Klucsnyikov írta, a békeszerződés teljes orosz nyelvű szövege után a kötetet egy tárgymutató zárja. A kötet szerzői olyan „katasztert” állítottak össze, amelyből a szovjet olvasó – a korabeli ismeretszerzési lehetőségek szűkös keretrendszerén belül – viszonylag kielégítő módon tájékozódhatott a győztesek és Magyarország között megkötött békeszerződésről. A Kljucsnyikov által jegyzett bevezető tanulmányt olvasva feltűnő, hogy a korszakban írt szovjet politikai pamfletek frazeológiájával összevetve alig találkozunk benne klisés szófordulatokkal, nem keletkezik bennünk olyan benyomás, mintha a szerző valamilyen propagandisztikus produktumot akarna ránk erőltetni. Alapvetően egy elfogulatlan és tárgyilagosságra törekvő írást olvashatunk. A béketárgyalások folyamatát és a szerződés súlyos következményeit Kljucsnyikov igyekszik a magyar fél szemszögéből is megérteni: részletesebben kitér például Apponyi Albert január 16-i beszédére és külön fejezetben tárgyalja Magyarország földrajzi, demográfiai veszteségeit, illetve a Trianon utáni magyar gazdaság kiútkeresését.

Bizonyos tekintetben mind Szabanyin, mind Kljucsnyikov „rendszeren kívülinek” számított, ugyanis eddigi ismereteink szerint egyikük sem lépett be a kommunista pártba. Meghökkentő lehet, hogy mégis kivételes hivatali karriert futottak be a szovjet érában. Ez annak köszönhető, hogy olyan kvalitásokkal rendelkeztek, ami miatt a rendszernek szüksége volt rájuk. Leginkább az „alkalmazkodó értelmiségi” kategóriájába sorolhatjuk őket: elfogadták a rendszer kínálta kereteket és előnyöket, miközben igyekeztek maximálisan kihasználni a szakmai, tudományos autonómiájuk megőrzése tekintetében adódó mozgásterüket. Szabanyin még 1908-ban, a cári Oroszország Külügyminisztériumában kezdte a karrierjét, ahol széleskörű diplomáciai tapasztalatokra tett szert, amelyek miatt a bolsevik külügyi vezetés is igényt tartott a szolgálataira. 1920-tól 1937-ig a Külügyi Népbiztosság Jogi Osztályának vezetője volt. A háború idején a Moszkvai Egyetem Jogi Fakultásának docensévé kinevezett Kljucsnyikov a kadét pártban kezdett el politizálni, a polgárháborúban rövid ideig a bolsevikokkal szembenálló Kolcsak admirális kormányának külügyminisztériumát vezette. A polgárháború után emigrációba kényszerült, ahonnan Georgij Csicserin külügyi népbiztos „csalogatta” haza: 1923-tól a Szovjetunió legfőbb társadalomtudományi kutatóintézetének számító Kommunista Akadémia Nemzetközi Jogi Intézetét vezette. A látványos szakmai, hivatali pozícionáltság és a „politikai függetlenség” a Szovjetunióban mégsem fért össze: 1937-ben a több kötetet jegyző szerzőpáros mindkét tagját „ellenforradalmi kém- és terrorszervezetben való részvétel” vádjával letartóztatták, majd 1938-ban kivégezték. Mindketten a sztálini terror áldozatai lettek.