Ligeti Dávid írása

2020. június 26.

1940. június 26-án a Szovjetunió 24 órás ultimátumot intézett Romániához, amelyben Besszarábia és Észak-Bukovina átadását követelte.

Jóllehet az 1939. évi Ribbentrop–Molotov paktumban a Német Birodalom elismerte a szovjet igényeket Besszarábia vonatkozásában, Észak-Bukovina esetében ezt nem tette meg. A szovjetek azt a helyzetet használták ki, hogy a Wehrmacht erői ekkor Franciaországban voltak lekötve – így német intervenciónak esélye se lehetett. A jegyzékben a szovjet külügyminiszter, Vjacseszlav Mihajlovics Molotov ekként fogalmazott: „1918-ban Románia az orosz hadsereg gyengeségét felhasználva, erőszakkal elcsatolta Oroszország területének egy részét, amelyen oroszok laknak, továbbá az ukrán nép egységét megbontva, az Ukrán Köztársaság ukrán lakosságú egy részét is megszállta. A Szovjetunió sohasem nyugodott abba bele, hogy Besszarábiát erőszakkal elcsatolták és a szovjetkormány nem egyszer nyíltan is kinyilvánította idevonatkozó álláspontját az egész világ előtt. Ma, amikor a Szovjetunió hadseregének gyengesége már a múlté és az európai nemzetközi életben új helyzet állott elő, a Szovjetunió elhatározta, hogy megoldja ezt a kérdést és véget vet a Szovjetunió szempontjából megengedhetetlen és megoldásra időszerű állapotnak. A Szovjetunió ezért követeli, hogy haladéktalanul oldják meg ezt a kérdést és Besszarábiát azonnal csatolják vissza a Szovjetunióhoz. A szovjet kormány véleménye szerint Besszarábia visszacsatolásának kérdése szerves összefüggésben áll Bukovina ama részének a Szovjetunióhoz való csatolásával, amelynek túlnyomó többsége ukrán és összetétele révén a történelmi sors, nemzetiségi alkat és nyelv szempontjából Szovjet-Ukrajnához tartozik. Ez az aktus annál inkább igazságos, mert Bukovina északi részének átadása a Szovjetuniónak a helyrehozását jelenti a román uralom által huszonkét éven át okozott károknak.” A szöveg is igazolta, hogy Sztálin folytatta az 1939-ben megkezdett revíziós politikáját, amelynek során nagy részben sikerült helyreállítania az Orosz Birodalom 1914. évi határait.

A román politikusok előtt két egyaránt rossz megoldás kínálkozott: vagy teljesítik az ultimátumot, vagy háborúznak a szovjetekkel. Reálpolitikai megfontolások mentén végül az első opciót választották, ezzel azonban feladták az 1918-ban kidolgozott „egy barázdát sem átengedő” politikát, továbbá a Dnyeszter mentén húzódó határ feladásával Nagy-Románia ideálja is elveszett.

Az ekkori román álláspontot Ion Gigurtu külügyminiszter ekként összegezte: „Helyzetünk világos volt: átadás, vagy háború! Milyen feltételek mellett viselhettünk volna háborút? Ami erőinket illeti, keleten kellett volna harcolnunk, anélkül, hogy mögöttünk a tökéletes csend biztonsága lett volna a másik határon. A harcban, amibe belebocsátkoztunk volna, semmiféle segítségre nem számíthattunk. Ilyen körülmények között egy háború egész hadseregünk megsemmisítését jelenthette volna anélkül, hogy a román államnak védekezési lehetősége maradt volna más, esetleges támadásokkal szemben. A román kormánynak az volt a véleménye, hogy a mai helyzetben a román hadseregnek mindenképpen érintetlennek kell maradnia és hinnie kell nemzetünk életerejében és sorsában, annak a nemzetnek életerejében, amely az évszázadok folyamán minden igazságtalansággal szembe tudott nézni.”

Sztálin 1940 júniusában végleg szétverte a térségre vonatkozó 1919–1920. évi versailles-i rendezést, és a szovjet agresszió felgyorsította azt a folyamatot, amelynek révén 1940 kora őszén Magyarország Észak-Erdélyt, illetve Bulgária Dél-Dobrudzsát visszaszerezhette. Magyar tragédia, hogy mind a szovjet, mind a bolgár területi nyereségeket a második világháborút lezáró párizsi békeszerződés elismerte, miközben az észak-erdélyi relációban a második bécsi döntés előtti határt állította vissza.

Kép forrása: Cer ṣi pământ românesc