Elrejt

Hetvenöt évvel ezelőtt, 1946 elején záró felvonásához érkezett a magyarországi németség sorstragédiája, II. világháború utáni kollektív büntetésének folyamata: megindult a kitelepítés. Többen, több helyütt deklarálták már a „kollektív bűnösség” elvének tarthatatlanságát, amely tudományos körökben régóta evidencia. Egy ideje azonban a politika is gyakran hangoztatja ezt, különösen azóta, hogy 2012 májusában az Országgyűlés emléknapot (november 25.) jelölt ki a „Szovjetunióba elhurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások” sorsáról, illetve a „malenkij robot”-ról történő megemlékezés jegyében, ugyanezen év decemberében pedig a „magyarországi németek elhurcolásának” is hivatalos emléknapot (január 19.) létesítettek. A hazai németséget az ország lakosságához viszonyított arányánál jóval nagyobb mértékben érintették az ezzel kapcsolatos atrocitások. Mindez jól látható összefüggésben állt azzal, hogy a világháborús összeomlással párhuzamosan – ahogy más államokban is történt – a nemzeti önfelmentés pszichózisa kifejezetten a németségre tolta át a felelősséget. Magyarországon az Alkotmánybíróság csak a 92/2007. (XI. 22.) sz. határozatával nyilvánította alkotmányellenessé a kitelepítési rendeletet. Ennek ellenére sem dőlhetünk azonban hátra (közbeszédünkre és szaktudományunkra egyaránt értendő ez), mondván, elégtételt kaptak németjeink. Jogilag bizonyára, a történelmi elégtételt azonban aligha érzik ők: amit hiányolnak, az a „tiszta beszéd” és az azonos mérce az elkövetett, illetve az egyoldalúan áthárított bűnök vonatkozásában, különösen pedig a németség egészének felelősségre vonásával kapcsolatos bűnös magatartás relativizálása tekintetében. Mindezekről részletesen is szót ejtenek a VERITAS-estek következő, május 4-i beszélgetésének résztvevői.

Kép: © Géczi Róbert