Elrejt

Kárpótlás Magyarországon

A VERITAS-estek hetvenkettedik eseménye a magyarországi kárpótlás kérdését és annak történetét kívánja körüljárni – fogalmazott bevezetőjében Marinovich Endre –, majd rámutatott, hogy ehhez a témához sikerült olyan beszélgetőpartnereket találni, akik a leghivatottabbak ebben a tekintetben: Sepsey Tamást, az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal volt elnökét, valamint Noszkó-Horváth Mihályt, VERITAS levéltár csoportvezetőjét, aki majdnem két évtizede foglalkozik a kárpótlási ügyekkel.

A moderátor első kérdése a kárpótlással kapcsolatos fogalmak tisztázására irányult. Kollégánk válaszában elmondta, hogy a rendszerváltás idején törvényszerűen merül fel a múltbeli diktatúrák alatti sérelmek orvoslására, illetve a sérelmek következményeinek enyhítésére vonatkozó társadalmi igény. A sérelem jellegétől függően lehet beszélni személyi és vagyoni kárpótlásról. Az előbbi az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottakra vonatkozik, az utóbbi az állam által az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk elszenvedőit hivatott kárpótolni. A folyamatot egész intézményrendszer kezelte: az 1991 és 1992 között működő Kárpótlási Hivatal, majd ennek jogutóda az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal. Ezek után e hivatal volt vezetője vette át a szót. Sepsey Tamás bevallotta, hogy elszánt dühöt érzett a kilencvenes évek elején, amikor politikai erők kikeltek a kárpótlás ellen azzal érvelve, hogy jobb, ha elfelejtjük a múltat. Más erők pedig többet ígérve későbbre halasztották volna a kárpótlás folyamatát. A Magyar Demokrata Fórum számára azonban nem volt alternatíva a kárpótlásra, és ha nem is mindenki megelégedésére, de megszülettek az ezzel kapcsolatos törvények.

A vagyoni kárpótlás területén csak természetes személyek voltak jogosultak a kárpótlásra – folytatta Noszkó-Horváth Mihály –, majd felsorolta a rendelkező törvényeket. Az állam által az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk miatt az 1991. évi XXV. törvény, valamint az 1992. évi XXIV. törvény alapján lehetett előterjeszteni a kárpótlási igényeket a kárpótlási hatóság előtt. A jogszabályok szerint részleges kárpótlásra jogosultak azok a személyek, akiket a törvény mellékletében felsorolt, 1949. jún. 8-a után elfogadott jogszabályok alkalmazásával fosztottak meg tulajdonuktól. Az első kárpótlási törvény szerint kárpótlásra jogosultak azok a természetes személyek, akik a vagyonvesztés elszenvedésekor magyar állampolgárok voltak, ill. külföldiként 1990-ig folyamatosan Magyarországon éltek, esetleg az állampolgárságtól való megfosztással együtt érte őket a tulajdoni sérelem. Ha maga a sérelmet szenvedett személy már nem él, kárpótlást kaphat helyette egyenes ági leszármazója, vagy ha ilyen nincs, a túlélő házastárs, de csak akkor, ha köztük az életközösség már a sérelem bekövetkeztekor fennállt és a jogosult haláláig nem szűnt meg, azaz nem váltak el. A kárpótlási jogosultság nem örökölhető, éppen ezért pl. a sérelmet szenvedett testvére már semmiképpen nem lehet jogosult a kárpótlásra. Született egy harmadik törvény is, az 1994. évi II. tv., ami azonban határidő megnyitó jogszabály jelleggel bírt. A vagyoni kárpótlási igények benyújtására 1994. március 15. napján volt legutoljára lehetőség, ezért ezt a határidőt követően új kérelem már nem terjeszthető elő. Ezek után kollégánk számszerű adatokat sorolt fel a beérkezett kérelmeket illetően, amiket kivetítőn is követni lehetett. Összesen 830 ezer kárpótlási igény érkezett a hivatalokhoz, s mivel egy-egy bejelentés több tulajdoni tárgyra is vonatkozhat, a jogosultak végső soron mintegy 3 millió vagyontárgy után kértek kompenzációt. A bejelentést tevők 90%-a a földelvétel miatt kért kárpótlást. A kormánykoalíció egyik pártja, a Független Kisgazdapárt ugyan mindvégig reprivatizációs elképzeléseket hangoztatott, de később már csak arra törekedett, hogy a volt földtulajdonosok közvetlenül visszakaphassák javaikat. Az alkotmánybírósági döntések ezt a lehetőséget azonban kizárták – tudtuk meg munkatársunktól.

A moderátor következő kérdése a politikai pártok kárpótlással kapcsolatos hozzáállására vonatkozott. Sepsey Tamás válaszában kiemelte, hogy természetes vágya volt a parasztságnak, hogy visszakapja az államosítások, a vagyon- és földelkobzások során elvesztett értékeit, főleg a földet, amit a Független Kisgazdapárt szorgalmazott. Ez érzelmileg alátámasztható igény, jogilag azonban nem kivitelezhető: egyrészt gyakorlati nehézségek miatt – túl nagy volt a vagyonmozgás, 1938 óta sokat változtak a tulajdonviszonyok, az államosított ingatlanok jelentős része, valamint a föld jóhiszemű harmadik személyekhez, új tulajdonosokhoz került, többek között Jász-Nagykun megye nagyságú földterületet kivontak a mezőgazdasági megművelés alól –, valamint a korabeli tetemes államadósság és a költségvetési hiány nem biztosított elegendő központi forrást a teljes reprivatizáláshoz. Ugyanakkor léteztek pénzben, anyagiakban nem mérhető jogfosztások is, például a továbbtanulástól való jogfosztás, az állásból való elbocsátás.

Marinovich Endre következő kérdése a kárpótlási jegyekre vonatkozott. Sepsey Tamás válaszában kiemelte, hogy a jogalkotó idealisztikus elképzelése volt, hogy az állami vagyon gyors privatizálását teszi megoldhatóvá, továbbá a kárpótlási jegy legfőbb felhasználási formája a földvásárlás, valamint a privatizálásra kerülő állami vállalatok tulajdonjogának megszerzése lesz. Akit termőföldjétől fosztottak meg a saját jogon járó kárpótlási jegyeivel olyan földárverésen vehet részt, ahol termelőszövetkezeti és állami földeket értékesítenek. A törvény hatálybalépése után elidegenítésre kerülő bérlakások vételárát is kiegyenlítheti a bennlakó saját jogon járó kárpótlási jegyeivel. Az önkormányzatok ilyen esetekben névértéken kötelesek voltak elfogadni a jegyeket. Mindezek figyelembevételével maga a kárpótlás inkább kudarc, mert a jószándék ellenére félresikerült – emelte ki Sepsey Tamás. Az állam, amikor az állami tulajdont magánkézbe adta, nem használta ki kellőképpen az eredeti kárpótoltak számára való előnyős vagyonoknak a fölajánlását a kárpótlási jegyekért cserébe. Névértéken használhatták fel jegyeiket a kárpótlásul életjáradékot kérő idős jogosultak is, de az életjáradék igénybevétele nem volt anyagilag egy kívánatos befektetés. Nem mindenkinek volt módja megvásárolni az önkormányzati lakásokat sem, illetve sokan információhiány miatt nem tudták mit kezdjenek a kárpótlási jegyekkel. Ezzel magyarázható, hogy sokan névérték alatt eladták jegyeiket, így kialakult az elsődleges és másodlagos tulajdonosok kategóriája.

A következőkben Noszkó-Horváth Mihály a kárpótlási jegyek földvásárlási árveréseken történő felhasználásáról beszélt. Összesen 26 ezernél több földárverést tartottak meg, ahol 2 millió hektárnál nagyobb földterületet árvereztek el, és 765 445 személy szerzett tulajdont. Az ipari-szolgáltatói javak esetében valószínűtlennek tartották, hogy a kárpótoltak azokat – a földhöz hasonlóan – fizikai mivoltukban szerezhetnék meg. A privatizáció során nem egy-egy vállalat vagyontárgyait, hanem részvényekben, üzletrészekben vagy más értékpapírokban megtestesülő tulajdonjogát kínálták eladásra. Az Állami Vagyonügynökség volt jogosult eldönteni, hogy mely vállalat privatizációjánál fogad el vételárként kárpótlási jegyet és a teljes összeg mekkora hányada fizethető készpénz helyett ilyen jeggyel.

A továbbiakban a személyi sérelmekkel összefüggő kárpótlás került szóba. Sepsey Tamás elmondta, elborzasztó, hogy milyen jogcímeken adott a magyar állam kárpótlást, ami több százezer embert érintett. Az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló 1992. évi XXXII. törvény az 1939. március 11. napja és 1989. október 23. napja közti időszak legsúlyosabb személyi sérelmeinek – az emberi élet elvesztése és a szabadság elvonása formájában megnyilvánult jogsértések – kárpótlását tűzte célul. Külön jogszabály, a nemzeti gondozásról szóló 1992. évi LII. törvény rendelte jóvátételben részesíteni a politikai okból elszenvedett szabadságelvonás következtében, illetve az 1956-os forradalom során munkaképesség-csökkenést szenvedetteket. A beadott kérelmek és elbírált jogos igények sokasága bizonyítja, hogy Magyarországon szabadság, demokrácia, jogi egyenlőség elviekben létezett, de gyakorlatban nem. Hozadéka a kárpótlásnak – emelte ki Sepsey Tamás –, hogy az üldöztetést és jogfosztást nem szenvedett lakosság rádöbbenhetett, hogy a jólét forrását mások javainak elkobzása képezte. Ezek után néhány nevet sorolt fel – Antall József, Boross Péter, Balsai István, Csurka István, Lezsák Sándor, Farkas Gabriella – akiknek jelentős szerepe volt a kárpótlás megvalósításában, majd köszönetet mondott mindazoknak, akik részt vettek ebben a folyamatban.

Ezt követően Marinovich Endre a személyi sérelmekkel összefüggő kárpótlásra kérdezett rá. Noszkó-Horváth Mihály kollégánk válaszában az életelvesztéssel összefüggő kárpótlásra vonatkozó adatokat mutatta be, és kiemelte, hogy jogosultak a sérelmet elszenvedett és özvegye volt. Gyermeke nem.

Összefoglalójában Sepsey Tamás idézte Antall József azon kijelentését, hogy lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke akart lenni, hiszen a kárpótlási törvények mindazokra vonatkoztak, akik magyar állampolgárok voltak. Ebben az értelemben a világ különböző országaiból érkeztek kárpótlási igények. Noszkó-Horváth Mihály pedig a levéltárban levő 13 folyókilométer kárpótlási anyagról szólt.

A hallgatóság kérdései és kiegészítései mozzanatban figyelemre méltó Aigner Anikó személyes története, a kárpótlással kapcsolatos tapasztalata, akit családjával 1951-ben a Hortobágyra telepítettek, ingatlanjaikat pedig elkobozták. A kárpótlásul kapott csekély földdarab leginkább csak gondot jelent, valódi haszonnal nem bír a tulajdonos számára. Története jól tükrözi a felemásra sikerült kárpótlás folyamatát.