Magyarország 1956. október 23-tól néhány hétre a világsajtó érdeklődésének a középpontjába került. A magyar forradalommal és a forradalom vérbefojtásával kapcsolatos drámai események egy ideig vezető hírként szerepeltek a nemzetközi sajtóorgánumok címlapjain, a külföldi televízió társaságok és rádióadók híradásaiban, valamint a mozifilmek előtt vetített híradókban. Soha előtte és jó ideig ezt követően sem foglalkozott az országgal ilyen sokat és ilyen részletesen a külföldi média. A világ közvéleményéből leginkább a megrázó fotósorozatok és filmfelvételek váltották ki a legerősebb együttérzést. Ezeknek az olykor sokkoló részleteket tartalmazó híradásoknak és felvételeknek köszönhetően kapott a nyugati világ valódi képet arról a bátor, de reménytelen küzdelemről, amelyet a magyar szabadságharcosok vívtak a túlerőben levő elnyomó szovjet haderővel szemben.

Október utolsó hetében több tucat külföldi, köztük nagyszámú nyugati újságíró, helyszíni tudósító, fotóriporter és operatőr érkezett az országba, hogy beszámoljon a forradalom kitöréséről és az azt követő fejleményekről. Október 29 és november 10 között tartózkodott a legtöbb nemzetközi újságíró Budapesten. Bár nincsenek pontos adataink, a becslések szerint számuk elérte a 100-150 főt.

A médiában megjelent tudósítások, fotók és híradások, valamint a különféle visszaemlékezések alapján az előadók megpróbálják rekonstruálni, hogy milyen körülmények között dolgoztak és milyen nehézségekkel kellett megbirkózniuk az újságíróknak, kik segítették a munkájukat, merre jártak és mit tartottak fontosnak megörökíteni a külföldi közvélemény számára. A nyugati kommunista lapok tudósításai mennyiben tértek el a nem kommunista sajtóorgánumok beszámolóitól. A külföldi mellett a hazai tájékoztatáspolitika kulisszatitkaiba is betekintést nyerünk a Tájékoztatási Hivatal működésén keresztül.

1956-319-p.pdf page 062

Újságírók 1956 Budapestjéről

VERITAS-est a külföldi sajtó tükrében

Történelmi vitasorozatunk idei záró programjaként Farkas Judit, a VERITAS Történetkutató Intézet tudományos munkatársa, valamint Csatári Bence, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága történésze arról beszélgetett, hogyan tudósított hatvan évvel ezelőtt a külföldi sajtó Magyarországról, hogyan informálták a nagyvilágot a forradalom és szabadságharc viharos napjaiban. A moderátori teendőket Szakály Sándor főigazgató látta el.

Az est nyitókérdésére, mely szerint a Rákosi-korszakban dolgoztak-e Magyarországon külföldi tudósítók, Csatári Bence azt felelte, hogy a keleti blokk országai Budapesten hírügynökségeket üzemeltettek. Ezek közül a szovjet hírügynökség, a TASSZ volt a legismertebb. Mint fogalmazott: „Moszkva rajta tartotta a szemét az itteni eseményeken”. Hozzátette: jellemző a korra, hogy egyetlen tudósítójának sem ismert a neve. A magyar lakosság azonban leginkább a Szabad Európa Rádiót hallgatta, amely nagyon jól tájékozódott az itteni helyzetről, s a jogállamiság szemszögéből mondta el, hogy mi történt nálunk”. Farkas Judit szerint 1949 után a nyugati tudósítók elhagyták az országot, s Bécsből kísérték figyelemmel az eseményeket. Kijelentette: „Magyarország olyan volt a nyugati újságíróknak, mint egy zárt szekrény, amelyből időnként tompa puffanás és halk nyögés hallatszik”. Hozzátette: egy magyar újságíró-házaspár látta el információval szinte az egész nyugati világot. Marton Endre az amerikai AP, felesége, Marton Ilona pedig a UPI hírügynökségnek tudósított. A forradalom első szakaszáról lemaradt a szabad világ újságíró-társadalma, október 28-a után azonban nagyon sokan idejöttek.

Csatári Bence a Rákosi-időszak média-politikájáról beszélt. Elmondta, hogy az akkor létező Tájékoztatási Hivatal egy komoly ellenőrzési procedúra után néhány, a nyugati kommunista pártokhoz köthető újságírót hosszabb-rövidebb időre beengedett az országba. Bizonyos nagyobb eseményekre célzottan is meghívták a kinti, baráti lapok munkatársait, akiket persze az állambiztonság az itt tartózkodásuk alatt szoros megfigyelés alatt tartott. A hatalom ugyanis minden fórumon a szocializmus felsőbbrendűségét hirdette, s nem hagyta, hogy ezt a képet a média megzavarja. Farkas Judit mindehhez hozzátette: a forradalom felkészületlenül érte a nyugati világot. Az első hírekre azonban sok újságíró indult Magyarországra, de az államhatárt vízum hiányában nem tudták átlépni. Az olasz L’Unita például október 24-én még a moszkvai álláspontot képviselő Szabad Nép és az MTI alapján tudósított. Csatári Bencétől megtudtuk: október 28-án nagyjából 150-200 újságíró lépte át a magyar határt. Ez már a Nagy Imre-féle kormány kommunikációs politikájának köszönhető – mondta. Hozzátette: egyértelműen harctéri tudósítói feladatok vártak ezekre az újságírókra, akik leírták, hogy a második világháború óta nem éltek át ilyen súlyos krízist. Az amerikai UP egyik újságírója például azt írta, hogy kiskora óta Magyarországon sírta először el magát. A legtapasztaltabbakat is megdöbbentette az a vérengzés és erőszak, amit itt tapasztaltak – mondta. Farkas Judit szerint a Life, vagy a Spiegel című, világszerte nagy példányszámban eladott magazinok komoly képriportokat hoztak a budapesti helyzetről. Később, a szabadságharc leverése után, a belügy emberei be is szerezték ezeket a lapszámokat, és a fotókat a megtorlás során bizonyítékokként használták fel. Kádárék a sajtót is a saját képükre akarták formálni. November 8-a után már látszott, hogy a szovjetek mindent szilárdan kézben tartanak. A nyugati újságírók nagyobbik fele ezt követően hazatért. Akik maradtak, azok 1957 elején távoztak.

Jezsó Ákos