A második világháborút követően, a közös ellenség legyőzése után a korábbi szövetségesek közötti viszony kezdett elhidegülni. A békeszerződés aláírásáig (1947) rendszeresek voltak az egyeztetések, de ezt követően egyre inkább elmérgesedett a viszony. Míg az Amerikai Egyesült Államok rendelkezett atomfegyverrel, addig a Szovjetunió szárazföldi túlereje volt nyomasztó Európában. Háborúban az amerikaiak a front helyett inkább a hátországban tervezték bevetni az atomfegyvereiket. A Szovjetuniót ezért légvédelmi körzetekre osztották, leginkább Moszkvát védték, a csapatok széttelepítésével számoltak. Lényeges kiemelni, hogy az atomeszközök számát idővel a többszörösére növelték, s bár a célba juttathatóságukat kezdetben kizárólag repülőgépekkel tudták megoldani, az ’50-es évektől a rakétatechnológia elterjedése ‒ amelyben a volt német mérnököknek jelentős szerep jutott ‒ új helyzetet teremtett.

A szovjetek a háború első időszakában a légi fölény kivívásával számoltak, azt követően vetették volna be a szárazföldi erőiket. Ugyanakkor mindkét fél törekedett arra, hogy az első csapást ő mérje az ellenségre. Az Egyesült Államok 1954-ben például a Szovjetuniót egyre inkább körülölelő támaszpontjairól rövid idő alatt tervezte háborúban lebombázni a fontosabb létesítményeket, mindennek során 60 millió halottal számoltak. A szovjetek ennek kezdeti elhárítását, majd ellencsapást terveztek. Ezért fejlesztették a bombázóikat, rakétáikat, a hajó és a tengeralattjáró flottájukat. Mindennek következtében a Szovjetunióban és a szövetségeseinél kiemelt szerepet kapott az atomfegyver hatásainak a tanulmányozása.

            1949-ig a NATO-t tekintették a fő ellenségnek, ettől az évtől pedig már Jugoszláviát is. A „harmadik világháborús” támadó tervek kidolgozása innentől vette kezdetét, a haderő szervezését is jobban erőltették. Az ’50-es évek elején azt feltételezték, hogy Jugoszlávia vagy egyedül hajtana végre „provokációt” Magyarország ellen, vagy egy nagyobb háborúba bekapcsolódva Olaszország segítségével támadná meg az országot. Úgy vélték, hogy Magyarországot használnák fel a Szovjetunió elleni támadás kiindulópontjául, ugyanakkor az Ausztriában állomásozó szovjet alakulatokat egy déli támadással elvágnák az utánpótlási vonalaiktól, majd Csehszlovákiát támadnák meg déli irányból. A fő iránynak a délit tartották, de a nyugatitól is féltek. Ebben az esetben a Duna völgyében Bécs‒Budapest vonalon haladva számoltak ellenséges előrenyomulással északon a Duna, délen pedig a Balaton‒Velencei-tó vonala által határolt területen. Ez utóbbi egyre szűkebb folyosót biztosított volna ebben az irányban, ráadásul a hegyes terep, majd a Duna tovább nehezítette volna a támadást. Délnyugati irányból Villach‒Radkersburg‒Zalaegerszeg‒Várpalota északi, míg Banja Luka‒Szigetvár‒Káloz déli határú folyosóban történő előrenyomulással számoltak. Innen amerikai és brit csapatok érkezését is várták. Ez utóbbi iránytól jobban tartottak, a Duna‒Tisza közi részről jövő támadás során az ország kettéosztásától féltek, ráadásul itt nem volt természetes akadály, a baranyai háromszögből indított támadás a Dunántúl megszállását célozta. Ezt segítették volna a nyugatról beáramló ellenséges erők is. Mindezt elhárítandó azt tervezték, hogy a román haderővel adott esetben az ellenség hátába kerülnek.

 

Kiss Dávid

 

Kép: Szovjet katonák 1945. május 1-én az USA követsége előtt a Szabadság téren. Ezen a napon avatták fel a téren lévő emlékművüket (Forrás: Fortepan)