Az alábbiakban egy magyar diplomáciai jelentést osztunk meg olvasóinkkal a karabahi konfliktus (1987–1994) kezdeti időszakából. A területért folytatott küzdelem csak azután nőtte ki magát nyílt háborúvá, amikor a konfliktusban érintett felek, Örményország, Azerbajdzsán és a Hegyi-Karabahi Köztársaság 1991 augusztusában és szeptemberében sorra kikiáltották a függetlenségüket, és a Szovjetunió örve alól szabadulva, szuverén állami entitásként léptek fel egymással szemben. Mindemellett 1988 tavaszától-nyarától ez a konfrontáció már oly mértékben eszkalálódott, hogy 1990 őszére, tehát a jelentés keletkezésének idejére, az azeri kormányzat és a karabahi örmények, illetve az őket támogató „anyaországi” erők között számos fegyveres összetűzés folyt le a terület feletti tényleges ellenőrzés megszerzése céljából. A jelentés nem tér ki ezekre a fegyveres incidensekre, hanem a konfliktus történelmi okait ismerteti, azt vázolja fel, hogy hogyan alakultak az etnikai, demográfiai erőviszonyok a két népcsoport között a XX. század folyamán, és az azeri politikai vezetés hogyan viszonyult az Azerbajdzsán SZSZK területén élő örmény kisebbséghez a szovjet érában. Ezt a diplomáciai iratot mindenképpen érdemes forráskritikával kezelnünk, hiszen bevallottan, expressis verbis az örmények szemszögéből világítja meg az események menetét, az ő sérelmeiket artikulálja, jellemző, hogy az örmény kútfőket „kutatóknak” nevezi, míg az azerieket egyes helyeken „propagandistáknak” minősíti, a két fél álláspontját pedig csak nagyon ritkán ütközteti. Ezért a dokumentum elolvasásakor a térséget egyáltalán nem ismerő átlag magyar olvasóban könnyen egyoldalú kép alakulhat ki erről a rendkívül összetett problémáról. Mindezzel együtt érthető a magyar diplomaták megközelítési kerete is, hiszen az 1990. évi demokratikus választások nyomán hatalomra került Antall-kormány nyíltan felvállalta a határon túli magyar kisebbségek érdekeinek a védelmét, igyekezett a nemzetközi porondon is megjeleníteni ezt a problémát, s a rendszerváltoztatás idején a magyar közvélemény is bátrabban kinyilváníthatta az ezzel kapcsolatos érzékenységét. Magyarországon minden bizonnyal jóval többen voltak azok, akik a jogaiért küzdő, és e tekintetben a végsőkig elmenő karabahi örmény kisebbség iránt tápláltak empátiát, mintsem az azeri kormányzat törekvéseivel. A jelentést összeállító magyar diplomata és az azt szignáló moszkvai nagykövet szinte váteszi jelleggel látták az események további – végzetes – kibontakozásának folyamatát, jól érzékelték, hogy a szovjet hadseregnek és a központi szovjet kormányzatnak kulcsfontosságú szerepet kell tulajdonítani a status quo alakulásában. Összességében tehát ez a diplomáciai jelentés az adatgazdagsága és a precíz következtetései miatt egy nagyon tanulságos dokumentum.     

Györke Sándor moszkvai magyar nagykövet jelentése Jeszenszky Géza külügyminiszternek az örmény–azeri nemzetiségi konfliktus történelmi hátteréről

Moszkva, 1990. november 1.

Gépelt eredeti. Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, XIX–J–1–k KÜM Admin. 1990, 90. doboz, 8728/1990. T. sz.

 

MAGYAR KÖZTÁRSASÁG                                     3. Területi Főosztály

NAGYKÖVETSÉGE          

Jeszenszky Géza úr külügyminiszter

Budapest

584/T/1990                                                                            Titkos

Készült: 3 példányban                                                           Érvényességi idő: 1991. május 1.

Központ: 2 példány                                                              1990. november 1.

Nagykövetség: 1 példány                                                    

Tárgy: Örmény szemmel az  örmény–azerbajdzsáni ellentétekről

Gépelte: Katona Lászlóné                                                   

Készítette: Bencze Imre  

A hatmillió lakosú, magyarországnyi Azerbajdzsán és a nálánál háromszor kisebb területű és csupán feleannyi lakost számláló Örményország szembenállása a legutóbbi két-három évben a végsőkig kiéleződött. A két köztársaság társadalomkutatói és publicistái egymásnak szögesen ellentmondó őstörténeti, diplomáciai, demográfiai stb. érveket és ellenérveket zúdítanak egymásra.

Az örmények szerint megtévesztő az azeri demográfusoknak az az állítása, hogy a XIX. század végén 407 ezren éltek a mai Örményország területén, és ebből 250 ezer volt az azerbajdzsáni. Ugyancsak hamis az az érv, hogy ekkor a városlakóknak 49,2 %-a volt azeri. Az sem felel meg a valóságnak, hogy az 1918-ra 575 ezer főre nőtt azerbajdzsáni kisebbségnek több mint a felét megölték vagy elüldözték otthonából.

Az orosz népszámlálás adataira támaszkodó örmény kutatók szerint 1897-ben 830 ezren éltek örmény földön, és közülük 240 ezer volt a mohamedán; jelentős részük tatár, kurd, perzsa, török stb. (és nem csupán azeri!). Az azerbajdzsánokra egyébként is jellemző, hogy egyértelműen azerbajdzsánként tartják számon a köztársaságuk területén élő mohamedán vallású kurdokat, lezgineket, cahurokat, tatárokat stb. Ezek a nemzetiségek 1916-ban még több százezren voltak képviselve Azerbajdzsánban, az 1979-es népszámláláskor azonban már hírmondójuk sem maradt. Örmény kutatók szerint ugyanez a torzítás figyelhető meg Jereván esetében is. 1897-ben 29 ezren laktak a mai örmény fővárosban; közülük 13 ezer volt a mohamedán (vagyis 43%), de ezeknek csak a töredéke volt azeri.

1920 decemberében a mai Örményország területén csupán 720 ezer lakos maradt, mivel körülbelül 200 ezer azerbajdzsán és perzsa, különböző okok miatt elköltözött örmény földről. Ez egyenes hatása és következménye volt annak, hogy 1918. szeptember 16. és 19. között Bakuban 8988 örményt megöltek, 3 és fél ezren eltűntek, 31 ezret pedig földönfutóvá tettek (az utóbbiak közül később csak a fele tért vissza egykori lakóhelyére). Erről a moszkvai Pravda „Bakui tragédia” címmel közült leleplező cikket 1918. szeptember 21-én.

Az örmények példaerejűnek tekintik a Karabah-beli Susa városának esetét; ez a városka (alig 10 kilométernyire Sztyepanokerttől) ma a karabahi azerbajdzsánok fellegvára. A század elején a 40 ezer lakosú Susa a Kaukázuson túli területnek – Tiflisz és Baku után – harmadik legnépesebb városa volt, ahol örmény volt a lakóknak körülbelül 60 %-a. A városban 21 újságot nyomtattak, 19-et örmény és kettőt orosz nyelven. Kiterjedt gazdasági és kulturális kapcsolataik voltak Európa és Ázsia városaival. Mára a városkából az utolsó örményt is kiűzték.

Hasonló a helyzet az ősi örmény kultúra emlékeit őrző Nahicseván esetében is. Törökország kedvében járva, ezt a területet az 1921. márciusi szovjet–török szerződés alapján átadták Azerbajdzsánnak. Ugyanerre a sorsra jutott 1921. július 5-én a nyomasztóan örmény többségű Karabah is.

Az azerbajdzsáni propagandisták szerint – Sztálin és Mikojan nyomására – 1948 és 1951 között újabb 100 ezer azerit szorítottak ki Örményországból. Az örmények szerint csupán 58,5 ezer olyan személyről van szó, akik az azeri kormány írásos kívánságára teleültek haza anyaországukba.

Az 1988 februárjában megkezdődött incidens-sorozat hatására 200 ezer (más azeri forrás szerint 250 ezer) azerbajdzsáni futott el örmény földről. A menekültek valós száma örmény források szerint 155-158 ezer fő. Az örmények állítása szerint az örmény menekülésáradatot a szumgaiti vérengzés váltotta ki, amit az azerbajdzsáni kisebbségnek Örményországból való önkéntes, erőszakmentes és rendezett hazatelepülése követett. Jellemző, hogy a szumgaiti események után Örményország a területén élő azerbajdzsániaknak csaknem két esztendőn át otthont, megélhetést és zavartalan életet nyújtott.

Az örmény kutatók állítása szerint 1988 februárja előtt Azerbajdzsánban csupán a sztyepanokerti pedagógiai főiskolán volt örmény nyelvű kar, ugyanakkor itt azeri nyelvű kar is működött, noha Karabah területén elenyésző az azerik száma.

Az örmény nyelv és kultúra háttérbe szorítása nyilvánvaló. Bakuban, ahol a 70-es és 80-as években több mint 215 ezer örmény élt, bezárták az örmény nyelvű színházat, az örmény pedagógiai főiskolát, leállították a tévé örmény nyelvű adását, a városban megszűntettek 76 örmény nyelvű iskolát.

Ugyanakkor Jerevánban, ahol csupán 2,3 ezer főt számlált (1979) az azeri kisebbség, két iskolát, színházat és nyelvi-irodalmi kart tartottak fenn számukra. Az azeri fiatalok közül sokan azerbajdzsáni főiskolákon tanultak, majd hazatérésük után képesítésüknek megfelelően Örményországban kaptak munkát. Többek között ennek is volt köszönhető, hogy 1959 és 1979 között az örmény földön élő azeriek száma másfélszeresére nőtt.

Igaz, a bakui és karabahi örmény fiatalok is tanulhattak Örményországban, de az azerbajdzsáni hatóságok legtöbbnyire nem engedték őket vissza, hogy szülőhelyük munkahelyein dolgozzanak.

Az Azerbajdzsánban lakó örmények jogait csorbították. Az iskolákban nem taníthatták az örmény nép történelmét, nem kaphattak örmény könyveket, gátolták az örmény újságokra és folyóiratokra való előfizetést stb. Különböző ürügyekkel lényegében megtiltották az Örményország és Karabah közötti kulturális kapcsolatokat. Karabah számos örmények lakta településében akadozik a rádió és a tévé vételi lehetősége. Sok helyütt nincs örmény nyelven működő klub, könyvtár, és számos helyen nincs örmény nyelvű filmvetítés.

Összefoglalásképp: a közeljövőben aligha várható a végletekig kiélezett azeri-örmény ellentétek elsimítása vagy mérséklése. A szovjet hadsereg jelenléte csillapítja ugyan a forrófejűeket, de a központi befolyás gyengülésével alkalmasint fokozódni fog az anarchikus, öldöklésbe torkolló összecsapás veszélye.

Györke Sándor

nagykövet"

 

 

Közzéteszi: Seres Attila

 

Kép forrása: moderndiplomacy.eu