A szovjet pártvezetés és az eseményekkel csak sodródó Mihail Gorbacsov pártfőtitkár arra törekedett, hogy a felszín alatt tartsa az indulatokat, igyekezett eltussolni az események valódi jellegét, az emberi áldozatokkal járó véres etnikai incidenst a szovjet közvélemény számára huliganizmusként, banditizmusként állította be, azok köztörvényes jellegét kidomborítva. A szovjet főügyészség a vizsgálatok során az összefüggő eseménysort több mint 80 különálló üggyé bontotta szét, a felelősök egy részével szemben nem is indult bűnvádi eljárás, sokan a kiszabott ítéleteket is rendkívül enyhének érezték.

Az örmény társadalmat traumatizálták a történtek. Abból, ahogyan a szovjet államigazgatás kezelte az eseményeket, az örmények azt a következtetést vonták le, hogy nem számíthatnak a szovjet központi kormányzatra és a köztársasági kommunista vezetésre, ezért a saját kezükbe vették a sorsuk alakítását: Szumgait után erőteljesen megindult az örmény önvédelmi alakulatok felfegyverzése.

A legnagyobb történelmi tanulság azonban az, hogy a legfelső szovjet párt- és állami vezetés konfliktuskezelési technikája már a peresztrojka első nagy etnikai villongásának kezelése során is kudarcot vallott. Noha a szovjet belügyi egységek jelenléte a nemzetiségi konfliktuszónákban ideig-óráig tompíthatta az események eszkalációját, a szovjet vezetés a sokasodó nemzetiségi problémákra mindig csak utólag reagált, preventív eszközökkel már nem volt képes megakadályozni a Szovjetunió nemzeti szecesszióját.

 

3.

Barabás János ideiglenes moszkvai ügyvivő jelentése a Külügyminisztériumnak a karabahi konfliktus azeri narratívájáról

Moszkva, 1988. május 20.

Gépelt eredeti. Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, XIX–J–1–j KÜM TÜK 1988, 96. doboz, 001302/1/1988. sz.

Magyar Népköztársaság Nagykövetsége      Szigorúan titkos!

44/1/SZT/1988                                               Moszkva, 1988. május 20.

Készült: 3 példányban                                   Tárgy: A Karabah-hegyvidék és környékén

Központ: 2 példány                                       kialakult helyzet azerbajdzsáni megítélése

Irattár: 1 példány                                           Melléklet: 2

Előadó: Rácz Béla

Gépelte: Lovas Ildikó

Külügyminisztérium

Budapest

A nagykövetség tanácsosa Magyar–Szovjet Baráti Társaság küldöttséggel néhány napja Bakuban járt. Találkozott az Azerbajdzsán Kommunista Párt Központi Bizottsága agitációs és propaganda osztályának vezetőjével, a[z] Szovjet Baráti Társaságok Szövetsége azerbajdzsáni tagozatának elnökével, több más funkcionáriussal és aktivistával. A velük folytatott beszélgetésein elhangzottakat az alábbiakban foglaljuk össze.

A karabahi fennsík problémája 1828-ig nyúlik vissza, illetve akkor keletkezett. Az orosz birodalom és Irán 1826–28 közötti háborúja azzal végződött, hogy a cári birodalomhoz került a Jereváni és Nahicseva[n]i Fejedelemség. Az utóbbiban a lakosság döntő többsége azerbajdzsán volt. Az orosz birodalom és Irán határát az Araksz folyónál húzták meg. A folyótól délre eső területeken élő azerbajdzsánok Irán fennhatósága alá kerültek. A megkötött szerződés alapján Iránból és Törökországból 140 ezer örményt telepítettek át a cári fennhatóság alatt lévő, Kaukázuson túli területekre, nagyrészüket a Karabahi Fejedelemség területére. A cári kormány a birodalom határainak védelme érdekében tette ezt. A határ iráni oldalán is azerbajdzsánok voltak. A Karabahi Fejedelemség vezetői az örmények betelepítése miatt tiltakoztak, és akkor a cári kormány biztosította őket, hogy az örmények soha, semmilyen követeléssel nem fognak előállni. Alekszandr Szergejevics Gribojedov orosz diplomata, aki részt vett az említett szerződés kidolgozásában, veszélyesnek nevezte ezt a lépést. Az aggodalma beigazolódott – mondották a beszélgetőpartnerek.

Az 1988 elején kirobbant karabahi események nem előzmény nélküliek, de méretei, ereje és hevessége meglepte az azerbajdzsán vezetést. Az Örmény Köztársaság íróinak, költőinek műveiben már korábban is többször megjelent a Karabah terület iránti igény. Ilyen óhajok napjainkban is kifejeződnek egyes művekben. A februári megmozdulásokat évekig készítették elő, erről a bakui pártvezetés nem tudott. A Központi Bizottság osztályvezetője kijelentette, számára érthetetlen a központi és a köztársasági állambiztonsági szervek magatartása, hallgatása, bezárkózása. 1987 szeptemberében és októberében Jerevánban a város légszennyeződése ellen nagy tüntetések voltak. Mindkét alkalommal a tömeg erélyesen követelte Karabah területnek az Örmény Köztársasághoz való csatolását is. Ez évben a „Krunk” bizottság tevékenysége fokozódott. A bujtogatók fokozatosan, szisztematikusan fokozták tevékenységüket. Mind szélesebb körben alkalmaztak lelki terrort, azokat az örményeket, akik nem csatlakoztak a nacionalista követelésekhez, az örmény nép árulóinak minősítették, és ennek megfelelő büntetést helyeztek kilátásba. Karabahban számos józanul, internacionalista módon gondolkodó és cselekvő örménynek az ablaka alá koszorút helyeztek el, melynek közepébe a családfő fényképét tették, ezzel jelezve magatartásának következményét. A megfélemlítés, bujtogatás és álhírek hatására az örmények magatartása fenyegetővé vált. A területen élő azerbajdzsánok félelmükben tömegesen menekültek el onnan, és akik ott maradtak, állandó fenyegetéseknek voltak kitéve. A Karabahhal szomszédos Agdam azerbajdzsán lakosú város lakói a menekültek elbeszélései alapján úgy határoztak, hogy elmennek rendet teremteni Sztyepanakertbe, a karabahi terület székhelyére. Ezt a döntésüket az 1947-es sajnálatos események is motiválták, amikor az Örmény Köztársaság területéről több tízezer azerbajdzsánt „telepítettek át” onnan azzal az érveléssel, hogy a hazatelepülni szándékozó örmény emigránsok számára kell a hely a köztársaságban. Az agdami rendőrök határozott fellépésének köszönhető, hogy az azerbajdzsánok és örmények összecsapásának csak két halálos áldozata lett. A sztyepanakerti, a Karabah-terület örmény rendőre nem vettek részt a rend helyreállításában. Az Örmény Köztársaságban kibontakozó hangulat és a keringő rémhírek hatására az ott élő azerbajdzsánok közül sok ezren menekültek Azerbajdzsán területére. Az Azerbajdzsáni Kommunista Párt Központi Bizottságában külön bizottságokat alakítottak e menekültek fogadására, igyekeztek őket megnyugtatni, elhelyezésüket biztosítani. A Központi Bizottság apparátusának többségét a köztársaság városaiba és nagyobb településére küldték, hogy a lakosságot megnyugtassák, a rémhíreket megcáfolják, a menekültekkel elbeszélgessenek, s visszatérésre hívják fel őket.

A sztyepanakerti tömegpszichózis jellegének érzékeltetésére elmondták, hogy az emberek az Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottsága központi lapját, a Pravdát égették. A helyzet még ma is feszült. A bujtogatók tovább tevékenykednek, erkölcsi nyomás alatt tartják az embereket és a gyerekeket is. Azoknak, akik vállalják a munkából való távolmaradást, napi 25-50 rubel honoráriumot adnak. Azokat az azerbajdzsánokat, akik a februári és márciusi feszült napokban bejártak a gyárakba, most fokozatosan elbocsájtják.

Az Azerbajdzsán Kommunista Párt és az Örmény Kommunista Párt képviselői KB-titkári szinten találkoztak, együttesen kidolgozták a már ismert problémák gyorsabb megszüntetésére hozandó intézkedési terveket. Bakuban azt mondják, hogy az ÖKP KB ezekből eddig semmit nem valósított meg.

Közismert, hogy a felső szintű határozat értelmében biztosítani kell a jereváni TV-adás vételének technikai feltételeit. Jellemző, hogy a sztyepanakerti vezetés megtagadta a feladat végrehajtására kiküldött bakui szakemberek fogadását, arra hivatkozva, hogy a jerevániakkal már megegyeztek a munka elvégzéséről.

A karabahi eseményeknek a népes örmény emigráció aktivizálódásának következtében bizonyos nemzetközi vonatkozásai is keletkeztek. A milliárdos vagyonokkal rendelkező örmény emigránsok felajánlották, hogy Törökország 25 milliárdos külföldi adósságát kifizetik. Ennek fejében a török kormánytól azt kérték, hogy az Örmény Szocialista Szovjet Köztársasággal határos török területen az örmények részére biztosítson egy területet, ahol megalakulhatna a „Szabad Örmény Köztársaság”. Ezt a török kormány egyrészt határozottan elutasította, másrészt e felvetés hatására sürgősen aláírta az amerikai támaszpontok meghosszabbításáról szóló megállapodást. Ez azért érdekes – mondották –, mert a török kormány e megállapodás aláírása elől hosszabb ideje kitért. Ezzel egyidejűleg hadseregüket is megerősítették a térségben.

A török kormányfő a Karabah-területen és környékén kialakult helyzet miatt Nyikolaj Ivanovics Rizskov miniszterelnökhöz intézett levelében a jelenlegi status quo fenntartásáért emelt szót. A török lépéssel kapcsolatban elmondták, hogy az AKP Központi Bizottságában megtalálható a Lenin és Atatürk által aláírt megállapodás, amelyben a szovjet fél felelősséget vállalt arra, hogy Karabah és Nahicsevan szerves része marad Azerbajdzsánnak. A megállapodás szerint, ha ez megváltozna, Törökország bevonulhat hadseregével Nahicseván[ba]. Nyilvánvaló, hogy a török kormány jelenleg katonailag nem lépne fel, de jogainak érvényesítésére tehetne bizonyos más lépéseket.

A karabahi eseményekre Khomeini is reagált. Kijelentette, hogy ha a szovjet kormány teljesíti az örmények követelését, akkor az Iránban élő 150 ezer örményt megsemmisítik.

Az amerikai törvényhozásban több örmény is van, akik aktívan tevékenykednek annak érdekében, hogy minél több támogatót tudjanak felsorakoztatni az örmény követelések mögé. Beadványaikban Reagan elnököt is az örmény igények támogatására szólítják fel.

Az Azerbajdzsán Kommunista Párt Központi Bizottságának osztályvezetője összehasonlította a zsidók és az örmények helyzetét, az ebből adódó törekvéseket, tevékenységük módszereit. Szerinte a két népnél sok az azonosság és a nemzetközi politikában a zsidó-kérdés mellett örmény-kérdés is megjelent, amellyel számolni kell.

Hivatkozott arra is, hogy az örmények Moszkvában különböző területeken magas posztokat töltenek be, és aktívan támogatják az örmények követelését. Konkrétan tábornokokra és az SZKP KB apparátusára utalt.

Elmondta, hogy az Azerbajdzsán Kommunista Párt Központi Bizottságának apparátusában számos örmény dolgozik (osztályvezető-helyettesek, alosztályvezetők, instruktorok). Az alacsonyabb szintű pártszervezetekben is sok örmény található. A tömegszervezeteknél és az állami apparátusban is hasonló a helyzet. Hozzátette, hogy ez internacionalista elv, a gyakorlatban az Örmény Köztársaságban csak elvétve érvényesül.

Valamennyi beszélgető partner kategórikusan állást foglalt Azerbajdzsán jelenlegi területének sérthetetlensége mellett. Ha a karabahi örmények az Örmény Köztársaságban akarnak élni, nincs akadálya átköltözésüknek. Az azerbajdzsán lakosság ellenzi az örmények igényének teljesítését.

Többen mondták, hogy Azerbajdzsán látja el az Örmény Köztársaságot elektromos energiával és gázzal. A karabahi terület fejlesztésére az elmúlt évtizedekben 3 milliárd rubelt fordítottak. Ott több vonatkozásban jobban élnek, mint a köztársaság többi területein (lásd: 1. sz. melléklet).

A szumgajti eseményekről keveset beszéltek. Az osztályvezető hangsúlyozta, hogy a város letelepülés szempontjából nyitott, ezért különféle nemkívánatos elemek is költöztek oda. Az élet- és lakásviszonyok terén sok gond halmozódott fel. A helyi párt- és állami vezetés komoly hibákat követet el, a rendőrség pedig teljesen csődöt mondott. (Ezt bizonyítandó megemlítjük, hogy az egész városi rendőrséget – a parancsnokokat és a személyi állományt is – leváltották és a testületből eltávolították.) Ezzel szembeállította a kirovabadi rendőrség, főleg az önkéntes rendőrök határozott fellépését, ahol útját állták a szumgajtihoz hasonló véres eseményeknek.

Az Azerbajdzsánban meglévő nehézségekről, visszásságokról, negatív jelenségekről, melyekről Vagyim Andrejevics Medvegyev KB-titkár tavalyi bakui beszédéből is értesülhetett az egész ország – az említett személyek egy szót sem szóltak. Lépten-nyomon találkozni lehet viszont a magas hőfokú nemzeti öntudat különböző megnyilvánulásaival.

Végül megemlítjük, hogy minden örmények egyházának feje, a katolikosz, a szovjet vezetés felé olyan javaslattal fordult, hogy a karabahi területet csatolják az Oroszországi Szovjet Föderatív (szövetségi) Szocialista Köztársasághoz.

Mellékelten felterjesztjük továbbá Mihail Szergejevics Gorbacsov elvtárs február 26-i felhívásának szövegét (orosz nyelven), amely csak a két köztársaság lapjaiban jelent meg teljes terjedelemben.

                                                                                                          Barabás János

                                                                                                          ideiglenes ügyvivő

Szumgait 5

 

Közzéteszi: Seres Attila

Kép forrása: Lurer.com