II. Rákóczi Ferenc választott erdélyi uralkodót, egyben a szabadságért összeszövetkezett magyarországi rendek vezérlő fejedelmét az 1715. évi 49. tc. 2–3. pontja a király, a haza ellenségének és örökre száműzöttnek nyilvánította, miután nem fogadta el a szatmári békekötésben 1711-ben számára biztosított amnesztiát és nem mondott le az erdélyi fejedelemségről. Száműzetése a kor jogfelfogása szerint „törvényes” volt; a törvénycikket a rendek hozták meg, s az uralkodó szentesítette.

Amikor Rákóczi Ferenc fejedelem 1735. április 8-án Rodostóban meghalt, Magyarországon már nagyon kevesen emlékeztek rá, és haláláról az országban szinte senki sem értesült. A fejedelem haláláról és temetéséről Mikes Kelemen levelei számolnak be, aki többek között ezt írta:

„A testet másnap felbontottuk és az aprólékját egy ládába téve a görög templomban [ti. Rodostóban] eltemették. A testet pedig a borbélyok füvekkel bécsinálták; mert még nem tudjuk, mikor vihetjük Konstancinápolyba... A szívét Franciaországban hadta, hogy küldjük.”

Mielőtt Rákóczi Törökországba bujdosott, Franciaországban volt száműzetésben, ahol a kamalduli szerzetesek egyik kolostorában, Grosbois-ban időzött egészen 1717 augusztusáig, s a vallásos elmélkedések, az erősen vallásos élet felé fordult. Végrendeletében meghagyta, hogy halála után szívét Grosbois-ba szállítsák és temessék el. Végakaratát teljesítették, azt egy aranyszelencében elvitték Franciaországba, s a kolostor sírkertjében eltemették. Az akkori házfőnök ennek emlékére a kolostor templomában elhelyezett egy emléktáblát. A szelencét azóta is keresik, még nem akadt senki a nyomára. (A kolostor azóta megsemmisült, csak romjai vannak meg, de a fejedelem emlékére 1937-ben állítottak egy emlékművet, ami ma is megvan.)

               A fejedelmet tehát Törökországban, a mai Isztambulban, a jezsuita kolostorban édesanyja, Zrínyi Ilona mellé temették el. Bár – mint mondtuk – a haláláról nem értesültek, de emlékét megőrizték: a nép még nagyon sokáig visszavárta Rákóczit. A Martinovics-féle nemesi összeesküvés idején, a XVIII. század végén a szabadság szellemét, a függetlenség szeretetét belőle merítették a Habsburg-ellenes, felvilágosult nemesek, politikusok. A reformkorban Petőfi Sándor, Vörösmarty Mihály, Kölcsey Ferenc megénekelték verseikben, Berlioz, Liszt Ferenc, Erkel Ferenc zeneműveiken keresztül tartották ébren tiszteletét. A történeti-politikai emlékezetben is megmaradt Rákóczi, valamint a népköltészetben is sokáig siratták emlékét az egyszerű emberek.

Az 1867-es kiegyezés után, amikor kiderült, hogy a Rákóczi-szabadságharc emléke a magyar nemzettudat fontos részévé vált, s onnan nem lehet kitörölni, sőt, egyre erősödik a szabadság és a függetlenség szimbólumaként, azonnal felmerült a fejedelem hamvai hazaszállításának gondolata. Megvalósítására azonban csak a XX. század elején került sor.

Nemcsak Rákóczi politikai rehabilitációja – amit már Kossuth Lajos is felvetett –, hanem a fejedelemi hamvak hazaszállításának igénye is szóba került már a reformkorban is. A Rákóczi-kultusz a teljes tartalmában azonban a XX. század első évtizedében mutatkozott meg, telítődött politikai tartalommal, s csúcsosodott ki a fejedelem és bujdosó társai hamvainak hazahozatala alkalmából.

Thaly Kálmán, Függetlenségi párti politikus és történész, a szabadságharc történetének első nagy kutatója fáradozásainak eredményeképpen 1873 nyarától az Országgyűlés Képviselőházának ülésein vármegyék sora szorgalmazta a fejedelem hamvainak hazaszállítását. Lassan értek csak célba, de az 1880-as évek végén mégis megindult a síremlékek feltárása, amit 1893-ban zártak le.

1894. február 8-án a Képviselőházban Kassa város képviselői benyújtották kérvényüket a fejedelem – és immáron Zrínyi Ilona és Bercsényi Miklós – hamvainak hazahozatala tárgyában. A fejedelem alakja a millennium évére, 1896-ra gyakorlatilag az állami önállóságot követelő politikus alakjává és szimbólumává vált.

A Rákóczi-kultusz kiteljesedésének időszakában, 1903-ban rendeztek Kassán egy Rákóczi-ereklyekiállítást, ami nagy lendületet adott a hamvak hazahozatala ügyének is, amelyet már széles társadalmi összefogás is sürgetett, nemcsak a függetlenségi párti politikusok részéről.

Az egyre erősödő követelésnek – hogy Rákóczi és bujdosótársai hazai földben nyugodjanak – jó taktikai érzékkel maga I. Ferenc József császár és király ment elébe. 1904. április 18-án királyi kézirat érkezett gróf Tisza István miniszterelnökhöz a fejedelem rehabilitációjáról és arról, hogy intézkedjék a hamvak hazaszállításáról. A Tisza-kormány azonban megbukott, és így Rákóczi második temetését csak a Wekerle-kormány rendezhette meg 1906. október 27–30. között. Végső nyughelye a Kassai dómban van.

Kincses Katalin

Kép forrása: Országos Széchényi Könyvtár