A dualizmus korszakában Nyugat-Európához képest kezdetben jelentősen elmaradott magyarországi egészségügy látványos fejlődésen ment keresztül. Ennek a fejlődésnek a „csírái” már a reformkorban és főként a neoabszolutizmus évei alatt elkezdtek érlelődni, de mégis az 1867 utáni kormányok érték el az átütő sikereket.

Átgondoltan, lépésről lépésre haladva először a szakszerű egészségügyi közigazgatást szervezték meg (a korszakban végig a Belügyminisztérium ügykörébe tartozott), valamint az egyetemi orvosképzést korszerűsítették. Mindehhez az Országos Közegészségügyi Tanácsban elhangzott, neves orvosoktól (például Balassa János, Markusovszky Lajos, Lumniczer Sándor, Korányi Frigyes) származó szakvéleményeket is figyelembe vették. Az 1872-ben megnyíló kolozsvári egyetemmel már két orvosi kar működött az országban, így az orvosok számát tekintve javult a helyzet: amíg 1876-ban mintegy 2000, addig 1914-ben már 5850 orvos volt hazánkban. Persze így is még legalább 500 orvosra lett volna szüksége az országnak (különösen vidéken). Ezért is szerettek volna újabb egyetemeket szervezni, amire ugyan már az első világháború előtt, 1912-ben sor került (a debreceni és a pozsonyi univerzitás alapítása), ám ezek orvoskarai csak 1918-tól (Pozsony), illetve 1921-től (Debrecen) fogadtak hallgatókat.

Az 1876-ban elfogadott közegészségügyi törvény, amely az állam egyik legfontosabb feladatává emelte az egészségügy irányítását és fejlesztését (de önálló minisztériumot továbbra sem kapott), a maga nemében az egyik legkorszerűbb volt egész Európában. Az ország korlátozott erőforrásai miatt ugyan nem lehetett a törvény minden rendelkezését a gyakorlatba átültetni, azonban így is lenyűgöző, azóta sem tapasztalt fejlődés figyelhető meg. Lélekszám szerint kötelező (kör)orvostartást írt elő a településeknek, továbbá az állam jelentős anyagi támogatást biztosított kórházak építéséhez. Az 1880–1914 közötti időszakban épültek a nagy budapesti kórházak, a fővárosi és a kolozsvári klinikai tömbök, a vidéki megyei és városi kórházak többsége. A számok önmagukért beszélnek: amíg 1867-ben 44 kórház működött az országban mintegy 4000 ággyal, addig a korszak végén már 398 kórház 42 543 ággyal. Mindehhez a gazdasági hátteret a dualizmus korszakának gyors gazdasági fejlődése adta, melynek ütemét azóta sem sikerült túlszárnyalni.

A fejlődés a vidéket is érintette, de a fővárosban volt a leglátványosabb. A Bécs és a többi európai főváros mezőnyébe nevezni vágyó Budapest a kormányok segítségével az egészségügy terén is komoly beruházásokba kezdett. Az első új, világszínvonalú közkórház 1885-ben nyitotta meg kapuit az Üllői úton, 1894-ben vette fel a Szent István Kórház nevet. A Hauszmann Alajos által tervezett épületegyüttesben 8 osztályon 656 beteget tudtak fogadni. A Szent László Járványkórház 1894-ben, az új Szent János Kórház 1898-ban (jogelődje a 18. század óta működött Budán) nyílt meg, tovább bővítették a Szent Rókus Kórházat és a Vöröskereszt Erzsébet Kórházát is.

Különösen a saját, a minden polgárra kiterjedő állami társadalombiztosítási rendszerben szocializálódott generációnk számára fontos hangsúlyozni, hogy „ingyenes” állami egészségügyről távolról sem beszélhetünk a korszakban. Számos kapitalista hagyományú országban napjainkban is különböző feltételeket különböző árakon kínáló magánbiztosítókkal szerződnek az egyének (vagy a munkaadók) és szükség esetén a biztosító fizeti a kórházi ellátás összegét. Magyarországon az 1876-os közegészségügyi törvény csak a legszegényebbeknek biztosított ingyenes ellátást. Kidolgozták az egyes esetekben (életveszélyes betegség, szülés, baleset stb.) szegénységi alapon kórházba kerülők kezelési költségének normáit, amelyek fedezetére az állam felállította az Országos Betegápolási Alapot. A korszakban (az állam pártolásával és támogatásával) sorra alakultak az önszerveződő munkás baleset- és egészségpénztárak is. A jövedelemmel, vagyonnal rendelkezőknek vagy közvetlenül, vagy egy biztosítón keresztül kellett megtéríteniük gyógykezelésük vagy akár háziorvosuk költségeit.

Budapesten a magán egészségügyi intézmények is virágkorukat élték. Egyrészt mert a kórházi ágyak száma a fejlődés ellenére sem volt elegendő, másrészt a tehetősebb réteg – ha már úgyis fizetnie kellett érte – szívesebben választott gyógyulásához egy magánkórházat (a korszakban ezeket nevezték szanatóriumnak). Persze az itteni kezelések ára meghaladta a közkórházi ellátásét, viszont nyugodtabb, olykor luxuskörülményeket nyújtottak a felépüléshez. A Városligeti fasoron egy kisebb „szanatóriumi negyed” alakult ki a századfordulóra.

A továbbiakban következzék egy életszagú történet a századfordulóról, amely arra is rávilágít, hogy nincs olyan korszak és olyan fejlett egészségügy, amelyikben ne jönne jól némi protekció.

Korának egyik „sztársebésze”, Herczel (Herzl) Manó (1862–1918) a hasi sebészet úttörőjének számított, magas színvonalú elméleti és gyakorlati munkássága messze földön híressé tették. Bécsi és heidelbergi tapasztalatszerző évei után 1892-ben a Szent István Kórház főorvosa lett, 1895-től egyetemi magántanár, Ferenc József 1901-ben magyar nemességet, 1912-ben bárói címet adományozott neki. Herczel 1897-ben nyitotta meg magánszanatóriumának kapuit a Városligeti fasor 9. szám alatt. A kétemeletes palotaépületet Quittner Zsigmond tervezte. A jómódú betegeket megcélzó intézetben sebészet, bel- és nőgyógyászat működött.

A történet főszereplője viszont Kovács Albert (1838–1904), híres református teológus, országgyűlési képviselő. Kovács kolozsvári, utrechti és göttingeni egyetemi tanulmányai végeztével, 1865-től a pesti református akadémián tanított. Fontos szerepet játszott a Protestáns Egylet megalakításában, ő szerkesztette az egylet kiadványait, élénk irodalmi tevékenységet fejtett ki, cikkei a nemzetiségi és a közjogi kérdésben a „magyar birodalmiság” eszméjét éltették. 1881–1896 között szülőföldje, Marosvásárhely majd Kovászna országgyűlési képviselője volt az ellenzéki Nemzeti Párt színeiben. 1896-ban viszont a Józsefvárosban indította pártja, ahol csúnyán kikapott a kormánypárti Berzeviczy Alberttől. 1899-ben a Nemzeti Párt belépett a kormányzó Szabadelvű Pártba, így 1902 áprilisában Kézdivásárhelyen egy időközi választáson Kovács már kormánypárti jelöltként indult. Súlyosbodó epekő-problémái miatt viszont kénytelen volt visszalépni. Állapota egyre romlott, 1903 januárjában meg kellett operáltatnia magát. A műtétek a kor fejlődő higiéniai körülményei ellenére is lényegesen nagyobb kockázatot jelentettek, mint manapság. Abszolút érthető módon Kovács is igyekezett a lehető legbiztosabbra menni, és Herczellel szerette volna operáltatni magát, a magánszanatóriumra viszont még neki sem futotta, így a Szent István Kórházba feküdt be.

A neves teológus bizonyosan az égiekhez is számos imát intézett betegsége alatt, de azért a földi hatalmasságokhoz sem mulasztott el fohászkodni és újévkor az alábbi levelet intézte Széll Kálmán miniszterelnökhöz.

Nagyméltóságú Miniszterelnök Úr,

Kegyelmes Uram!

Az én epekövem, amely a tavasszal a képviselő-jelöltségben akadályozott, lassanként annyira rosszabbodott, hogy operáltatnom kell. Herzl fog operálni, de az ő szanatóriumába nem fekhetvén be, mert annak a költségeit nem bírom, ellenben a Sz. István kórház költségeit tudom fizetni és ott fogok feküdni.

Most a halál kapujából kérem Excellenciádat, legyen kegyes Dr. Müller Kálmán kórházi főorvosnak egy névjegyen ennyit írni: „K. A.-t figyelmébe ajánlom, lehető kényelméről gondoskodjanak; ő mindennek a díját fizetni fogja.” Ott ismerős orvosok mondták, hogy egy ilyen ajánló levél nélkülözhetetlen ha biztosan külön szobát akarok kapni, márpedig egy ily életveszélyes operációnál azt kapnom kell, s az árát is szívesen fizetem.

Mély tiszteletem kifejezése mellett maradtam Excellenciádnak

Budapest, 1903. január 1.

                                                                                               alázatos szolgája

                                                                                               Kovács Albert

Széll Kálmán némileg túlteljesítette Kovács Albert kérését és a Miniszterelnökség az alábbi levelet intézte Müller Kálmán főorvos, kórházigazgatónak 1903. január 3-án. (A Miniszterelnökség aktái között a levél tisztázatlan piszkozata lelhető fel.)

Dr. Müller Kálmánhoz

Méltóságos Úr!

Kovács Alberttől, a magyar politikai élet e tekintélyes alakjától magától értesülök arról, hogy ő már legközelebb egy életveszélyes műtétnek fogja magát alávetni a Méltóságod vezetése alatt álló intézetben.

Méltóságodnak szíves figyelmébe ajánlom a szegény beteget s kérem, legyen szíves gondoskodni az ő lehető kényelméről. A gyógykezeltetésért járó díjakat s összes költségeket meg fogja téríteni.

                                                                                               Kiváló tisztelettel

                                                                                               Széll

(Lelőhely: Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, K 467, Miniszterelnökök félhivatalos iratai, 1903/2.)

A műtét sikeresen lezajlott, bizonyosan a kórházi személyzet is figyelt Kovácsra, aki hamarosan hazamehetett. A beteg 66 esztendős szervezete viszont nem tudott már teljesen felépülni, az egyre gyengülő Kovács 1903 decemberében újra ágynak esett, 1904. február 4-én otthonában sajnos öröklétre szenderült.

 

Schwarczwölder Ádám

 

Kép forrása: BLF (Klösz György felvétele)