II. Rákóczi Ferenc politikai kultuszának csúcspontja a fejedelem és bujdosótársai hamvainak 1906-os hazahozatala és újratemetése volt. Azonban ennek a ceremóniának volt egy főpróbája 1903-ban, amikor országszerte tavasztól késő őszig a szabadságharc kitörésének 200. évfordulójára emlékeztek.

Budapesten, a Vérmezőn nagyszabású, úgynevezett Nemzetgyűlés megrendezésére került sor 1903. október 11-én. A Függetlenségi Párt által szervezett megemlékezés rendkívüli külsőségek között zajlott. A párt egyik vezetője, Thaly Kálmán több évtizedes fáradozásai egyik fényes pillanatának lehetett tanúja az a korabeli becslések szerinti 25–30 ezres tömeg, amely reggel hat órától késő éjszakáig kísérte figyelemmel a rendezvénysorozatot (korabeli és korhű ruhában bandériumok felvonulása, beszédek, hangos éljenzésekkel megszakított szónoklatok, szentmise, fáklyás felvonulás, végül úgynevezett Kuruc-estély szavalatokkal, színészekkel, élőképekkel, kórussal, tárogatómuzsikával, kuruc nótákkal stb.). Magáról a szabadságharcról nemigen esett szó, annál több azonban a még mindig idegen földben porladó szent hamvakról, valamint a folyamatosan emlegetett fejedelem szent nevéről (sic). A Független Magyarország című napilap, amely a Függetlenségi Pártnak volt a legfontosabb sajtóorgánuma, másnapi, 12-én megjelent számában a névtelen tudósító ezt írta:

„A feledés fátyolával akartuk beborítani sajgó sebeinket, de a gyenge patyolatot lerángatta, letépte az erőszak, a hatalom, a zsarnokság. A sebek fájdalmát nem enyhíti más, csak a visszaemlékezés. A visszaemlékezés dicső időkre, daliás hősökre, akik mint a száguldó vihar, úgy gázoltak keresztül mindenen, aki bántja a magyart. Aztán eljött a balszerencse a büszke zászlóra és porba hullott Rákóczi csorba kardja. Ott csorbult ki Trencsén mellett. Aztán még egyszer végigbúgott a tárogató a rónán… Fájdalmasan, elhalóan. A fejedelem pedig elbujdosott messze. Hontalanná lett, aki hazát akart szerezni a milliónyi magyarnak. A nevét pedig szentté tette az emlékezés.

Rákóczi szent neve lebeg minden ajkon; bálványként imádja vezérét a magyar. Félistene volt azoknak, akik úgy szomjúhozzák a szabadságot, mint az ő nagyratörő, jövőbe látó lelke. Megváltója Nagy-Magyarországnak, megteremtője a független, a hatalmas, a szabad hazának.”

A két kulcsfogalom az emlékezés és a szent név. Az emlékezés – megemlékezés –nem a szabadságharcról szólt, melynek évfordulóján összesereglett a tömeg, hanem magáról Rákócziról, akinek alakja kozmikus koordináták között „lebegett”, a szentek közösségének félistenné vált tagjaként.

Áttekintve a kanonizációt, melyen Rákóczit Thaly Kálmán és követői a kiegyezést követő évtizedekben „végigvezették”, elmaradt a katarzis, ugyanis tudvalevő, hogy a valóságban nem avatták szentté a fejedelmet. Pedig többekben is felmerült ennek ötlete:

„Ha a naptár minden egyes napját, magyar vértanú nevének szentelnők, tán egy évből ki sem telne. A legelső napot azonban szent Rákóczi Ferencz vértanúról keresztelnők el. Mert az ő neve az, amelyekhez fohászkodtunk megpróbáltatásunk nehéz idejében. Vezetett bennünket feltűnése óta, csillagként, keresztül a történeten, egészen máig. De az ö neve az, amelyikhez mérhetetlen szenvedések, keserűség, vértanúság emlékei tapadnak, keresztül egy hosszú, hazájáért küzdő szenvedő életen, és amelynek emlékét, az élet szenvedései elmúlván, egy szolgalelkű tömeg megtagadott” – olvashatjuk szintén a Független Magyarország című napilap egy korábbi, 1903. július 2-ki számában egy névtelen újságírótól.

Név szerint említhetjük Zboray Miklós országgyűlési követet, aki a Vérmezőn fentebb említett összejövetelen lelkesedésében ekképpen szólította fel a hallgatóságot: „Avassuk szentté Rákóczi nagy nevét, a melyben benne van a költészet, a fenség, a lángolás és minden, a mi bennünk magyar, amit mi dicsőnek tartunk.”

A kérdésre – miszerint Rákóczi hogyan válhatott elbukott szent hőssé, a szabadság mártírjának szimbólumává – már azok a kortársak is megkísérelték a válaszadást, akik a fejedelem neve elé a szent jelzőt maguk is odaírták. Fraknói Vilmos püspök, történetíró például elsőként vette észre, hogy Rákóczi egyik emigrációban készített munkájában a királytükrök célkitűzései lelhetők föl. A püspök úgy vélte, hogy Szent István intelmeinek mintájára Rákóczi saját fiainak egy királytükröt írt Értekezés a hatalomról címmel. Az érdemi választ – éppen Fraknói nyomán – elsőként azonban Zolnai Béla irodalomtörténész kísérelte megadni a harmincas években készült fejedelmi életrajzban. Ebben Zolnai az államférfit és az államelméleti kérdésekkel foglalkozó politikus Rákóczi Ferencet vizsgálta, aki végrendeletében önmagát Isten kegyelméből rendelt fejedelemnek nevezte. Kimutatta, hogy Rákóczi döntéseit, cselekedeteit a hite, érzései motiválták. Bizonyította, hogy Rákóczi gondolkodásmódjában a fejedelmek Istentől különleges inspirációt kapnak, mely ellen nem lázadhatnak, s nekik éppoly engedelmességgel tartoznak az alattvalók, mint ők tartoznak Istennek. Rákóczi államelméletét gyakorlatilag a természeti törvényre, a Bibliára és a magyar alkotmány pillérjeire építette.

Rákóczinak ez az önmagáról alkotott, különleges küldetéstudattal átitatott képe az Emlékiratokból aztán egy az egyben átkerült Thaly Rákóczi-képébe, majd onnan terjedt tova a XX. század első évtizedében.

 

Kincses Katalin Mária

Kép: ©Szalma Katalin