Az Oroszországi Állami Történeti Szakkönyvtár (Rosszijszkaja goszudarsztvennaja publicsnaja isztoricseszkaja bibliotyeka) az idén, a második világháború befejezésének háromnegyed évszázados jubileumának alkalmából tette közzé a honlapján a Védelmi Népbiztosság – s egyúttal a Vörös Hadsereg – hivatalos orgánumának számító Krasznaja Zvezda című napilap 1939–1945-ben kiadott, háborús évfolyamainak digitalizált számait.

A lap 1939. február 8-i számának utolsó oldalán egy karikatúrára bukkanhatunk, amelynek céltáblája a magyar kormányzat külpolitikája, a korabeli magyar–német kapcsolatokat, s az azokon belüli hierarchikus viszonyt állítja pellengérre. Magyarország nincs nevesítve a rajzon, ugyanakkor bizonyos magyar nemzeti attribútumok (magyaros huszáröltözet) és egy dehonesztáló kifejezés („vengerka”) könnyen azonosíthatók rajta. Egy huszárruhába öltözött nőt látunk, aki egy német katonai uniformisba bujtatott férfi dobverésére masírozik, az alábbi képaláírás kíséretében: „Egy »vengerka« német fasiszta változatban”. Noha az orosz „vengerka” etnoníma elsődleges jelentése „magyar nő”, az oroszban létezik egy meglehetősen széles körben elterjedt dehonesztáló konnotációja is. A XIX–XX. század fordulóján a cári Oroszország nagyvárosi mulatóhelyein a férfiközönséget szórakoztató női táncosok, énekesek jelentős része Magyarországról származott. Mivel a legtöbbjük közvetítők révén került Oroszországba, rendkívül kiszolgáltatott helyzetben volt, és rendszerint a testével kereste a kenyerét, a „vengerka” szó a „feslett nő” szinonimájává változott, annak ellenére, hogy közel sem mindegyikük volt magyar nemzetiségű. Vagyis ez a gúnyrajz azt kódolja, hogy Magyarország, bizonyos ellentételezésért cserébe, szolgálatot végzett, „eladta magát” a náci Németországnak. Magyar szemmel nézve ezt joggal tarthatjuk sértőnek vagy ízléstelennek.

A politikai karikatúra sajátja, hogy szervesen illeszkedik annak a lapnak a – politikai, kulturális – szellemiségéhez, amelyikben megjelenik, arra hivatott, hogy kiszolgálja annak – a rendszerint azonos értékrendű – olvasóközönségnek az ízlésvilágát, amely a lapot megvásárolja. Ezt a műfajt a két világháború közötti Szovjetunióban, ahol egyetlen párt működése volt engedélyezett a politikai porondon, és az állami és kormányzati irányítás minden szinten a kommunisták kezében koncentrálódott, végképp nem lehet „független művészetként” definiálni. Plasztikus példaként hozhatnánk fel erre a száznyolc évet megélt Borisz Jefimovnak (1900–2008), a szovjet politikai karikatúra legismertebb és ikonikus alakjának egyes életrajzi mozzanatait. Noha az ő alkotói munkásságát kanonizálta az utókor, s így bevonult az orosz művészettörténet nagykönyvének egyik fejezetébe, az is tény, hogy – különösen a háború után – aktívan kivette a részét a sztálini vezetés összes ideológiai, belpolitikai és nemzetközi politikai kampányából. Jellemző az is, hogy még a háború előtt, egy 1938-tól kezdődő rövid kényszerszünet után, 1940-ben személyesen Vjacseszlav Molotov külügyi népbiztos utasítására tért vissza az rajzasztalhoz az Oroszországi Kommunista (Bolsevik) Párt Központi Bizottságának orgánuma, a Pravda, illetve a legismertebb szovjet szatirikus lap, a Krokogyil illusztrátoraként.

A karikatúrát szignáló szerzőt (Ny. Boriszenko) nem sikerült azonosítanunk, a keresztnév Ny. kezdőbetűje Nyikitát, Nyikolajt stb. is takarhat, s az sem kizárt, hogy alkotói (ál)névvel van dolgunk. Mivel a Szovjetunióban magánkiadású lapok nem jelenhettek meg, a szovjet sajtóban pedig csak a szovjet bel- és külpolitika premisszáit legitimáló és megjelenítő hírek, tudósítások, vélemények és képi ábrázolások láthattak napvilágot, biztosak lehetünk benne, hogy a karikatúra szerzőjének értelmezése pontosan azt tükrözi, amit a szovjet vezetők akkoriban Magyarországról gondoltak.

Mire akart utalni a szerző ezzel a karikatúrával?

Az 1938. szeptember 30-i müncheni négyhatalmi egyezmény, majd annak nyomán október 2-án az addig Csehszlovákiához tartozó területek Lengyelország által katonai erővel történő elfoglalása, végül a november 2-i bécsi döntés a Kreml számára egyértelművé tette az 1935. május 2-i francia–szovjet és az 1935. május 16-i csehszlovák–szovjet kölcsönös segítségnyújtási egyezményeken alapuló, az úgynevezett „kollektív biztonsági rendszer” létrehozására irányuló, és döntően Makszim Litvinov külügyi népbiztos személyéhez köthető külpolitikai kurzus kudarcát. A szovjet pártvezér, Joszif Sztálin meg volt győződve arról, hogy az igazi veszélyt a Szovjetunióra nézve nem a náci Németország agressziója, hanem a brit–francia tandem szándéka jelenti, amely ezt az agressziót keleti irányba akarja fordítani.

A szovjet vezetés azzal, hogy a felelősséget Angliára és Franciaországra hárította, meg is tudta indokolni a saját közvéleménye számára az európai politikai színtéren bekövetkezett kedvezőtlen fejleményeket. 1938 őszén és telén a szovjet sajtóban a Londont és Párizst vádoló hangok mellett a „müncheni alkunak” és következményeinek, többek között a bécsi döntőbírósági egyezménynek az elítélése egyaránt legitimációs erővel bírt, s már előre is vetítette annak a sztálini külpolitikai koncepciónak a felülkerekedését, amely a kapitalista környezetet homogén ellenséges közegként definiálta. Molotov, aki akkor a Népbiztosok Tanácsának elnöke volt, 1938. november 6-án, a – korabeli szovjet frazeológia szerinti – 1917. évi „októberi forradalom” előestéjén a moszkvai Nagyszínházban mondott beszédében hosszan ecsetelte, hogy a négy „nyugati imperialista hatalom” hogyan kényszerítette térdre Csehszlovákiát. Külön kiemelte emellett, hogy Magyarország is „a ragadozók közé tartozik, mohón leharapta a maga jókora falatját” Csehszlovákiából. A szovjet sajtó ekkoriban egyáltalán nem volt kíméletes Magyarországgal szemben, a napilapokban a „fasiszta” és „agresszor” kifejezések Magyarország állandó jelzőivé váltak. A vezető orgánumok, a Pravda és az Izvesztyija olyan adatokat közöltek a magyar államhoz visszakerült dél-felvidéki területek nemzetiségi összetételéről, amelyek köszönőviszonyban sem voltak a valósággal. Azt írták, hogy Kassa, Losonc és Léva vidékén – ugyanebben a sorrendben – 77,2, 68,7 és 68,6%-os többséget alkotnak a szlovákok, Munkács környékének lakossága pedig 56,3%-ban ukrán többségű.

Az, hogy Csáky István magyar külügyminiszter 1939. január 12-én bejelentette Magyarország csatlakozási szándékát a Moszkvában nyíltan szovjetellenesnek ítélt, 1936. november 25-én eredetileg Németország és Japán szövetségeként létrejött Antikomintern Paktumhoz, nem csak azt vonta maga után, hogy a Magyarországgal szembeni sajtókampány eggyel nagyobb sebességi fokozatba kapcsolt, hanem egyenesen a két ország közötti nyílt diplomáciai szakításhoz vezetett. A bolsevik pártelit – az oroszországi polgárháború és a nemzetközi intervenció, valamint a Szovjetunió elszigetelésére irányuló háború utáni affinitások kedvezőtlen tapasztalataiból kiindulva – szinte reflexszerűen félt attól, hogy az országot több földrajzi vége felől szorító nagyhatalmak nyíltan szovjetellenes szövetségi rendszert hoznak létre, amely a Szovjetunióval közvetlenül határos vagy a Szovjetunió közép- és délkelet-európai érdekszférájába tartozó kisállamokat is felsorakoztatja. A szovjet diplomácia értesült Galeazzo Ciano 1938. decemberi budapesti tárgyalásairól, amelyeken olasz részről szorgalmazták Magyarország csatlakozását az Antikomintern Paktumhoz, s már ekkor eldöntötte, hogy precedensértékű megtorló intézkedéseket foganatosít arra az esetre, ha ez bekövetkezne. Litvinov 1939. január 7-én előterjesztést tett Sztálinnak arra vonatkozóan, hogy amennyiben Magyarország csatlakozik az Antikomintern Paktumhoz, kölcsönösen számolják fel a két ország diplomáciai képviseleteit. Noha Magyarország hivatalosan csak 1939. február 24-én csatlakozott a politikai tömbhöz, a legfelső párt- és egyúttal állami döntéshozó szerv, az OKP Politbürója már január 29-én elfogadta a Litvinov előterjesztése alapján megfogalmazott határozatot a budapesti szovjet és a moszkvai magyar követség bezárásáról. Ennek megfelelően február 2-án kiutasították Moszkvából Jungerth-Arnóthy Mihály magyar követet, a szovjet kormány a TASZSZ február 3-án megjelent közleménye révén pedig hivatalosan is deklarálta, hogy „felfüggeszti a közvetlen diplomáciai kapcsolatait” Magyarországgal, ami a diplomáciai viszony de facto megszakításával volt egyenértékű.

Szovjet részről azért léptek fel ennyire demonstratívan Magyarországgal szemben, hogy elejét vegyék egy csatlakozási láncreakciónak a közép- és kelet-európai kisállamok részéről. A szovjet vezetés számára ugyanakkor dilemmát jelentett, hogy hogyan indokolja meg ezt a drasztikus lépést mind a saját közvéleménye, mind a moszkvai diplomáciai testület előtt, hiszen azon mindenki elcsodálkozott, hogy ugyanezt a paktum alapító hatalmaival, Németországgal és Japánnal szemben nem teszi meg. A hivatalos indokot Litvinov találta ki, s végül ez került be a TASZSZ közleményébe is: Magyarország a paktumhoz való csatlakozásával elvesztette a függetlenségét, Németország bábja lett, többé nem tekinthető önálló államnak, ezért nincs is szükség arra, hogy önálló diplomáciai képviseletet tartson fenn a szovjet fővárosban. Az általunk közölt karikatúra mindezek fényében érthető meg, az a magyar–szovjet viszony elmérgesedésének egyik „hangulati eleme”, a hivatalos szovjet álláspont grafikusan megalkotott változata.

Közzétette: Seres Attila

Красная звезда