A kommunisták ellen indított büntetőeljárások közül Sallai Imre és Fürst Sándor 1932-es perét máig az egyik legismertebb politikai bűnügyként tartják számon, amikor a marxista történetírás toposzaira hivatkozva azt hangoztatják, hogy a vádlottak a Horthy-korszak igazságszolgáltatásának áldozatai voltak, hiszen ártatlanul, kizárólag bolsevik meggyőződésükért ítélték őket halálra. Valóban felmerül a kérdés, hogy a KMP vezetői közül miért éppen őket sújtotta ez a szigorú büntetés, hiszen már az 1920-as években is számos alkalommal hozott a párttagokkal szemben elmarasztaló ítéletet a bíróság.

1. A történeti tényállás és a büntetőeljárás megindításának körülményei

Fürst Sándor 1932-ben a VIII. kerületi Thék Endre utca 32. szám alatt egy ingatlant bérelt ki a bolsevik mozgalom számára, amiből a tagok egy irodát alakítottak ki, létrehozva ezzel a párt titkárságát. A tagok itt szerkesztették a Kommün és az Ifjú Proletár címet viselő újságokat, valamint állandó összeköttetésben voltak a moszkvai központi bizottsággal, amely utasításokat és a működéhez szükséges anyagi eszközöket küldött a KMP számára. Ezzel egy időben Sallai Imre információkat gyűjtött a magyar gazdasági és társadalmi viszonyokról, hogy azokat külföldre továbbítsa. Emellett a kommunisták felvették a kapcsolatot a Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetségének (KIMSZ) vezetőjével, Kilián Györggyel is, hogy a Sztálin által vezetett párt ideológiáját minél szélesebb körben terjesszék a fiatalok között. A mozgalom jövőbeni terveiben szerepelt továbbá egy budapesti sztrájk megrendezése is, melynek időpontját 1932 augusztusára tűzték ki.

Miután magyar hatóságok értesültek a szervezkedésről, Hetényi Imre főkapitány-helyettes arra utasította Sombor-Schweinitzer József rendőrtanácsost és Hain Péter detektívfelügyelőt, hogy a nyomozást titokban folytassák tovább. A rendőrség – ezen utasításnak eleget téve – számos fényképet készített a Thék Endre utcai titkárságról, valamint a detektívek álruhában több alkalommal is bejutottak a titkárságra: a Népszava és Az Est napilapok beszámoló szerint az egyik nyomozó vízszerelőnek, míg egy másik koldusnak adta ki magát a sikeres tetten érés érdekében. A párttagokat végül 1932 júliusában tartóztatták le.

A rendőrség a nyomozati szakasz lezárulását követően a letartóztatott személyeket és a bizonyítékokat átadta az ügyészségnek, ahol Széchy István, a vád képviselője külön tárgyalást kezdeményezett a Sallai-Fürst ügyben, tekintettel arra, hogy 1931 szeptemberében elkövetett biatorbágyi merényletet követően Zsitvay Tibor igazságügyi miniszter a 10.479/1931. sz. I. M. E. rendelettel kiterjesztette a statárium alkalmazásának lehetőségét. Így a Csemegi-kódexből kiemelt törvényi tényállások mellett már az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről szóló 1921. évi III. törvény (Átv.) 1-2. §-ban meghatározott államfelforgatás alap- és minősített esetében is lehetőség nyílt a rögtönítélő bíróság összehívására.

Az ügyészség a vádlottaknak a Markó utcai fogházba szállításakor hozta meg a végső döntését a statáriális eljárásról: tekintettel arra, hogy Sallai Imre és Fürst Sándor voltak a mozgalom vezetői, valamint ők készítették elő az augusztusi fővárosi tüntetést is, Széchy kizárólag velük szemben indítványozta a rögtönítélő bírói fórum megalakulását az Átv. 1. § (1) bek.-ben szabályozott államfelforgatás bűntettének vádjával. Emellett Sallai Imrének a magyar gazdasági és társadalmi helyzetről szóló jelentései felvetették a kémkedés gyanúját is, amely komoly veszélyt jelentett a magyar állam szuverenitására nézve.

 Ezzel egy időben a többi párttaggal szembeni büntetőeljárást rendes bíróság elé utalta, mivel velük szemben a nyomozás kiegészítése vált szükségessé. Vagyis a köztudatban élő Sallai-Fürst per elnevezés csak a rögtönítélő bíróság előtti eljárásra vonatkoztatható.

2. Ügyvédi Tiltakozás a statárium ellen

A törvényszék helyt adva Széchy ügyész vádiratának, 1932. július 29-re tűzte ki az első tárgyalási napot. Lengyel Zoltán és Szőke András védőügyvédek az idézés kézhezvételét követően levélben kérték Zsitvay igazságügyi minisztert, hogy ne adjon engedélyt a bíróságnak a gyorsított eljárás lefolytatásához. Érvelésükben először az ügyészség azon gyakorlatára hívták fel a figyelmet, mely szerint az új statárium-rendelet hatálybalépését követően a vádhatóság számtalan alkalommal tett kísérletet kommunista aktivisták ellen a rögtönítélő bírói fórum összehívására, azonban ezek a vádemeléseket végül elutasították. Ezt azért tartották fontos körülménynek, mert álláspontjuk szerint jelen ügy történeti tényállása semmiben sem különbözött a korábban megvalósult politikai deliktumokétól, tehát a per ily módon való folytatása indokolatlan. Kifejtették továbbá, hogy a Sallai és Fürst által működtetett mozgalom békés szervezkedés volt, így nem valósult meg az az erőszakos elkövetési mód, ami az államfelforgatás törvényi tényállásának megállapításához szükséges. Felhívásukat végül az alábbiakkal zárták: ,,[…] felemeljük tiltakozó szavunkat, hogy a vádlottak politikai meggyőződésükért […] rögtönítélő bíróság elé kerüljenek!” Az igazságügyi miniszter elutasította a védők kérelmét.

3. Sallai Imre és Fürst Sándor a rögtönítélő bíróság előtt

A rögtönítélő bíróság a tárgyalást Töreky Géza elnök vezetésével 1932 július 29-én a Budapesti Kir. Törvényszék esküdtszéki termében tartotta. Az ülés megnyitását követően az ügyész a bűnvádi perrendtartás 293. §-a alapján kérelmezte a zárt tárgyalás elrendelését. Ezt követően Lengyel Zoltán védő a 305. § alapján arra hivatkozott, hogy az idézés és a bíróság megalakulása közötti rövid idő miatt nem tudták a per iratait megfelelően áttanulmányozni. Szőke Sándor ügyvéd pedig a 60. §-ra alapozva indítványozta a tárgyalás elhalasztását, mert álláspontja szerint a védői jogokat az ügyészség korlátozta, ezért az eljárás ezen szakasza nem lett megfelelően előkészítve. Így összességében egy nap haladékot kértek a bíróságtól, amit az ügyész megvétózott. Töreky elnök az ügyvédek kérelmét végzéssel elutasította. Indokolása szerint a terheltek az ügyvédeket már tegnap kijelölték, vagyis már volt lehetőségük az érdemi kommunikációra.

Az eljárást a vádlottak kihallgatásával folytatták. Először Sallai Imre tett beismerő vallomást, bűnösségét azonban következetesen tagadta, arra hivatkozva, hogy meggyőződéses kommunista, így tevékenységével csak politikai véleményét szándékozott kifejezésre juttatni. Védekezésekor előadta: ő csupán a párt működéséhez szükséges technikai feladatokat látta el, de a mozgalmon belül semmilyen vezető szerepet nem töltött be. Cáfolta továbbá a kémkedés vádját is: meglátása szerint jelentéseket nem készített, csupán a mások által összegzett adatokat továbbította külföldre. Kizárólag csak a KIMSZ-szel való kapcsolattartást ismerte el. Vallomásának zárásaként kijelentette, hogy nem állt szándékukban az állami és a társadalmi rendet felforgatni, csak meg akarták győzni a munkásosztályt a bolsevik ideológia szükségességéről, aminek hirdetése szerinte más országokban a véleménynyilvánítási szabadság oltalma alá tartozik.

Fürst Sándor vádlott-társához hasonlóan ártatlannak vallotta magát, azonban ő bizonyos kérdésekre megtagadta a válaszadást, a rendőrségen tett korábbi beismerő vallomását visszavonta arra hivatkozva, hogy az előzetes letartóztatást követően a nyomozók bántalmazták. A rendőri kényszer alkalmazását Lengyel védő is megpróbálta bizonyítani, ugyanis a tárgyaláson bemutatott egy véres inget, amelyet állítása szerint Sallai Imre viselt a rendőrségen. Ezzel szemben Sombor-Schweinitzer rendőrtanácsos vallomásában azt állította, hogy a vádlottak sosem említették neki az állítólagos brutalitásokat. Töreky végül nem fogadta el ezt a bizonyítékot, mert a bírói tanács részéről kétségek támadtak a ruhadarab hitelességével kapcsolatban.

A bizonyítási eljárás lezárulását követően sor került a perbeszédekre, ahol a vád és a védelem a fentiekben már ismertetett álláspontokat ismertette. Ezt követően a bíróság rövid tanácskozást követően hozta meg ítéletét.

4. Az ítélet

A statáriális bírói fórum ítéletében helyt adott az ügyész álláspontjának, így megállapította Sallai Imre és Fürst Sándor büntetőjogi felelősségét az Átv. 1. § (1) bekezdése alapján. A statáriális eljárást szabályozó 9550/1915. I. M. E. rendelet a büntetés kiszabása tekintetében nem adott tág mérlegelési lehetőséget a bírói tanács számára: a 38. § (3) bekezdése szerint ugyanis a bűnösség megállapítása esetén kötelező volt a legsúlyosabb szankció, a halálbüntetés kiszabása. A rögtönítélő fórum ennek deklarálását követően a terhelteket a Bp. 481. §-a alapján a bűnügyi költségek megtérítésére is kötelezte. A védők kegyelmi kérvényt nyújtottak be az ítélet kihirdetését követően, ezért a bíróság tagjai kegyelmi tanácsot hoztak létre, ami elutasította a szankció enyhítésére vonatkozó indítványt. A kivégzést még aznap, 1932. július 29-én végrehajtották. Az 1945 után megjelent szakirodalom szerint Sallai utolsó szavai ezek voltak: ,,Éljen a proletárforradalom! Éljen a KMP!”

Drócsa Izabella

Kép forrása: Kozterkep.hu