1935. május 14-én Mackensen Berlinből vasúton, külön szalonkocsival Passauba utazott, ahol a Zsófia nevű magyar gőzösre szállt, majd a Dunán elindult Budapestre. Ironikus módon pont a versailles-i békerendszer tette lehetővé utazásának ezt a módját, hiszen a folyó nemzetközi vízi útnak számított. Ausztria ugyanis hűvösen fogadta a tábornokot, és nem engedélyezték kikötését sem. Az osztrák kormány magatartását indokolta, hogy még egy év sem telt el Dollfuß meggyilkolása óta, amely igencsak feszültté tette a német–osztrák viszonyt. Május 14. fejleményeiről hiteles képet kaphatunk a bécsi német követség 1935. május 18-i jelentése alapján: „Mackensen budapesti utazását itt is [Ausztriában] élénk érdeklődéssel kísérték. Miközben az osztrák kormány semmifajta hivatalos jegyzéket nem adott ki a tábornagy köszöntésére, a németérzelmű lakosság sok helyen gyalog ment a Dunához, hogy köszöntésük által kifejezzék a német szövetséghez való viszonyukat. Különösen sokan jelentek meg Linznél, illetve Wachaunál, ahol a tömeg Éljen Mackensen! (Heil Mackensen!) kiáltásokat hallatott. Annak ellenére, hogy a hajó éjjel ért Bécsbe, a Duna hidakon több száz ember jelent meg, akik élénken köszöntötték a tábornokot, amikor elhaladt alattuk. Miközben az osztrák sajtó alig számolt be ezekről a fejleményekről, és a magyarországi látogatás eseményeiről, a Stunde című lapban megjelent egy kommentár, amely a tábornagy útját »a birodalmi német szervek Ausztria elleni, új és barátságtalan lépésének nevezte«.” Osztrák kormánykörökben az a vélekedés is felbukkant, hogy a németek demonstratívan, szándékosan lassan utaztatták végig az országon Mackensent.

A tábornagy május 15-én érkezett Budapestre, hajója a mai Belgrád rakparton felállított ideiglenes hajóállomásán kötött ki – ekkor itt volt még a német követség épülete. A fogadóbizottságban fia is helyet kapott. Mackensent már megérkezésekor lelkes tömeg éltette, így ki is jelentette: „Ilyen fogadtatásra nem is számítottam!”

Mackensen nyilatkozatait az országos sajtó közzétette, és különösen azokat a gondolatait idézték, amelyek hazánkra vonatkoztak: „Magamról csak azt mondhatom, hogy amit mint katona értem, azt nemcsak Isten kegyelmének, királyom és császárom bizalmának köszönöm, de köszönöm a reám bízott nagysikerű csapatok harckészségének és vitézségének is. A dicsőség egyedül ezeket a csapatokat illeti, köztük a nagyszerű Magyarország pompás csapatait. A május 2-iki nagy kockavetés [a gorlicei áttörés] sikerült. Ez volt az utolsó nap, amikor költészet is volt a hadviselésben. Eszembe jut az a gyönyörű tájék, eszembe jutnak a tavasz virágai és eszembe jut, hogy a csapatok micsoda pompás lendülettel indultak támadásra. […] Hálával gondolok ebből az alkalomból arra az emberre, aki ezt a látogatásomat lehetővé tette, Horthy tengernagyra, akit Magyarország kormányzójává választott. Nemcsak huszáraimnak vagyok hálás, hanem minden magyarnak a meleg fogadtatásért. Szívből jövő hálát kell nyilvánítanom a magyar orvosoknak is, akik művészi tudásukkal megmentették fiam életét. Nyugodtan mondhatom, hogy egyetlen pillanatig sem írtam egyetlenegy magyar ember rovására sem azt, amit 1918-ban azok a hívatatlan emberek műveltek velem, akik akkoriban Magyarország szószólóinak tolták fel magukat. Egyetlen magyar embert sem hibáztatok azért, amit akkor elleneim el akartak követni. Csak sajnálattal gondoltam mindig arra, hogy ezeket a tetteket ennek az országnak a rovására írhatják.” A tábornagy kijelentette továbbá, hogy „nemcsak fiamhoz, de testvéremhez, a magyar huszárhoz is hazajöttem.” 

Május 16-án délelőtt Horthy, este pedig Gömbös fogadta a tábornokot, előbbi villásreggelit, utóbbi díszvacsorát adott tiszteletére. Napközben Mackensen látogatást tett rákoskeresztúri temető német hősi halottak parcellájánál.

Május 17-én a tábornagy Székesfehérvárra látogatott. A vendég a 10-es huszárok egyenruhájában érkezett, Hóman Bálint kultuszminiszter és Kozma Miklós belügyminiszter kíséretében. A vendégek autón először a 69. gyalogezred („Hindenburg bakák”) emlékművénél tisztelegtek, majd a megyeházára mentek. A megyeház előtti térre felvonult a katonai díszszázad és a budapesti I. honvédgyalogezred zenekara, a volt 10-es huszárok, a 69-es gyalogezred és a 17. honvédgyalogezred volt katonáinak 3000 főnyi csapata. A szobor előtt Toepke Erik a 10-es huszárok egykori ezredparancsnoka üdvözölte a tábornagyot, majd Mackensen beszélt. Szavait Kozma Miklós ‒ az egység utolsó ezred-segédtiszti minőségében ‒ magyarra fordította, majd maga is beszédet mondott. Mackensen székesfehérvári látogatásának mottójává vált az a kijelentése, hogy „nem az a fontos, hogy az ifjakból tudósokat neveljenek, hanem hogy jellemüket fejlesszék. Ne felejtsék el soha, hogy ifjaikat igazi magyarokká neveljék”.

                                                                                               

Ligeti Dávid

Kép forrása: derrittmeister.com