Az 1879. december 24-én kihirdetett 1879. évi L. tc. elválaszthatatlanul egybekapcsolódott nem pusztán a 1849 utáni politikai emigráció, hanem kifejezetten Kossuth Lajos személyes sorsával. A törvény folyományaként drasztikusan megváltozó jogállapota Kossuthot élete végéig elevenen foglalkoztatta, keserűségének számos alkalommal adott hangot. Szintén ismert, és alig kevésbé szimbolikus, hogy pro forma ugyanezen törvény sikertelen módosítási kísérletébe bukott bele végül a dualizmus rendszerét és vele párhuzamban a nemzetállami modernizációt csaknem másfél évtizedes miniszterelnökségével konszolidáló Tisza Kálmán is. E két szimbolikus politikai momentum csaknem elfeledtetni látszik az első magyar állampolgársági törvény jelentőségét és nemkülönben a meghozatalához vezető, buktatókkal tarkított kanyargós utat.

Az állampolgárság kérdése az újkor előtt

A modern állampolgárság intézményesítése a francia forradalom szülötte. A politikum és a társadalom rendi szerveződésének korszakában még nem törekedtek ugyanis az egy adott ország teljes lakosságát egységesen lefedő szabályalkotásra. A honpolgárok és az idegenek körének pontos elhatárolása egymástól, az egyenlő jogokkal és kötelességekkel járó polgári egyenlőség garantálása, és főképp az állam és polgárai között azonnali és közvetlen kapcsolat megteremtése az addigi közvetett és áttételes kapcsolatok szövevényének a felszámolásával mind-mind elválaszthatatlan a modern nemzetállam intézményi és ideológiai hátterétől. Mindez nem jelenti azonban azt, hogy a 18. század vége előtt adott esetekben ne szabályozták volna akár törvények útján is az idegenek honosítását. A magyar rendi országgyűlések például a 16. század közepétől egészen az 1840-es évek elejéig hoztak és cikkelyeztek be, alkalmanként tucatszám is törvényeket külföldiek ünnepélyes magyar honossá fogadásáról (latinul: az indigenatusról). A diéta általi ünnepélyes magyar honfiúvá fogadás mellett, amely nemesítéssel és 1840-ig az országgyűlési részvétel garantálásával is automatikusan együtt járt, létezett az ún. hallgatólagos honfiúsítás gyakorlata is, amelyet – nem lévén politikai relevanciája – semmilyen törvény nem szabályozott, az ugyanis a szabad királyi városok saját statútumalkotási gyakorlatának részeként, a városi polgárság helyileg szabályozott elnyerésével függött össze, annak részét képezte. A külföldről betelepülő (vagy betelepített) és valamely hazai földesúr joghatósága alá kerülő beköltözők pedig szóbeli vagy írásos megállapodással váltak – politikai jogokkal értelemszerűen nem rendelkező – magyar honlakosokká.

Az első hazai törvénytervezetek a magyar állampolgárságról

Az állampolgárságot az ország valamennyi lakosára vonatkoztató egységes szabályozás igénye feltehetően Hajnóczy Józsefnek az első modern kori hazai országgyűlésen összegyűlt rendekhez írott latin nyelvű emlékiratában (A magyar országgyűlésen javaslandó törvények értelme) fogalmazódott meg először. Hajnóczy kéziratban maradt állampolgársági tervezetét ugyan nem is tárgyalta az 1790–91-es országgyűlés, az annak feloszlása után felállított bizottságok egyikében (deputatio-politica) azonban készült már egy rövid, de átfogó javaslat arról, hogy a különböző társadalmi helyzetű külföldiek milyen feltételekkel válhatnak magyar honpolgárokká. Törvény azonban ebből a tervezetből sem lett, sőt az egységes szabályozás ügye közel hat évtizedre le is került a hazai rendi országgyűlések napirendjéről, hogy az 1840-es évek diétáin annál sürgetőbb restanciaként térjen aztán vissza. Elsőként az akadémia első elnöke, a frissen koronaőrré választott gróf Teleki József vetette fel a diéta felső tábláján még 1840-ben, hogy egy választmány által dolgozzák ki az elveket, amelyek mentén a jövőben az országgyűlés külföldieket honosíthat. A főrendek által felkarolt javaslatot ekkor a rendek még elvetették, az 1843–44-es országgyűlés idején viszont már a kerületi üléseken is szóba került a mindenkire vonatkozó, általános honosítási törvény megalkotásának szükségessége. Sőt, már egy részletesen kidolgozott törvénytervezet is született ez idő tájt a Borsod vármegyét képviselő (és 1836–37-es egyéves nyugat-európai tanulmányútja során alapos helyszíni tapasztalatokkal felvértezett) Szemere Bertalan tollából, amelyet azonban a diéta végül szintén nem tárgyalt. Szerzőjének a kérdés átfogó rendezése érdekében tartott beszéde súlyát azonban jól érzékelteti, hogy az később bekerült a párttá szerveződő reformellenzék 1847-es programiratába (Ellenőr. Politicai zsebkönyv) is.

Egy elfeledett előzmény: Kossuth Lajos és a honosítási törvény vitája az utolsó rendi országgyűlésen

Az utolsó hazai diétán már a nem nemesek birtokszerzésének törvényi engedélyezése (1844. évi IV. tc.) következtében megnyíló gazdasági előnyök kiaknázása és a nemzeti érdekek viszonyának tágabb összefüggésében, konkrétan pedig az ősiség küszöbön álló eltörlésének kerületi ülési vitájában került terítékre a kérdés, elsőként Széchenyi István felszólalásában. A legnagyobb magyar drámai hangvétellel intette követtársait: „hogyha az ősiség eltöröltetik, s a nemzetiség megóvására egyéb intézkedések nem tétetnek, ezen eladósodott ország idegen kezekbe kerül, s ha felvirágzik is, nem lesz többé magyar”. A honosítási törvény 1847. december 10-i kerületi ülésen elkezdődő és több megszakítással egészen 1848. február 19-ig húzódó vitájának alsótáblai vezérszónoka magától értetődően Szemere volt, aki – saját korábbi törvényjavaslatát is több ponton kiegészítendőnek tekintve – három fő szempontot emelt ki a meghozandó törvénnyel kapcsolatban: „l) Meg akarjuk gátolni, hogy az idegenek beköltözése nemzetiségünknek ártson, mely még eléggé most sem szilárdult meg. 2) Azt pedig nem akarjuk meggátolni, hogy a beköltözések által akár a népesedés, akár a remélhető értelmi és pénzerő gyarapodjék. 3) Törvényhozási egyenes befolyást óvakodólag kell engednünk azoknak, kik magyarokká csak lettek, és így a kikről azt a legtökéletesb behonosulást, azonulást a hazával föltenni egyénileg lehet, de a közérdek szempontjából feltenni nem tanácsos.” A hosszúra nyúlt vitának aktív résztvevője volt az akkor már vitathatatlanul az ellenzék vezérének tekintett Kossuth Lajos is, aki különösen három, szorosan egybekapcsolódó témában hallatta a hangját a honosítás ügyében: a magyar nyelv, a felekezeti hovatartozás és Horvátország közjogi helyzetének apropóján. Kossuth a honosítás és nyelvkérdés viszonylatában meglepően türelmesebb álláspontot képviselve lényegében a horvát és szlavón követek és a konzervatívok véleményével került azonos platformra, sőt végül alul is maradt a – magyar nyelvtudást a honosítás előfeltételévé nyilvánító – fősodorral szemben. A honosításnak a bevett felekezetűekre korlátozása szintén érzékenyen kérdés volt, hiszen lényegében az évtized elején törvény (1840. évi XXIX. tc.) által is támogatott zsidóemancipációval állt szoros kapcsolatban. A felekezeti alapon tiltó rendelkezéseket minden esetben ellenző Kossuth mellett leginkább Szemere vette pártfogásba a zsidóemancipáció folytatását, és végül sikerült elérniük, hogy egyetlen szavazat híján ugyan, de kikerüljön a honosítási feltételek közül a bevett valláshoz tartozás kritériuma. A honosítási vita leghevesebb összecsapását, egyúttal Kossuth legtöbb és legélesebb hangnemű hozzászólását az váltotta ki, hogy a horvát tartománygyűlésnek jogában állhat-e saját hatáskörben honosítani vagy sem. A horvát és szlavón vármegyék küldötteivel persze nemcsak a honosítási, hanem egyéb kapcsolódó törvényjavaslatok párhuzamos tárgyalásakor is állandó vita folyt, amelynek bizonyos pontjai ráadásul évtizedek óta napirenden voltak már az egymást követő diétákon és elválaszthatatlanok voltak a modern horvát nemzeti mozgalom belső és külső konfliktusaitól. Az utolsó rendi országgyűlésen folyó elkeseredett horvát–magyar küzdelemnek ugyan nem Kossuth volt a kezdeményezője mégis kétségtelenül meghatározó szereplőjükké vált miközben nyelvhasználati kérdésekben éppen ő képviselt a többségnél érzékelhetően kompromisszumkészebb álláspontot (Horvátország, Fiume és a beköltöző gyárosok tekintetében is eltekintett a honosítás magyar nyelvtudáshoz kötésétől), a horvát tartománygyűlés honosítási jogát viszont harciasan elutasította. 1848 tavaszán a felsőtábla által további pontosítások igényével a rendeknek visszaküldött törvénytervezetből a felgyorsuló politikai események következtében végül nem lett már uralkodó által szentesíthető törvény, az első felelős magyar kormányoknak pedig a sürgetőbb feladatok és egyre súlyosbodó kihívások miatt szintén nem jutott idejük a kérdés jogszabályi rendezésére.

Lajtai L. László