Az állampolgárság szabályozása a neoabszolutizmus és a provizórium idején

A politikai viszonyok drasztikus megváltozásával elvileg az 1849. március 14-i olmützi alkotmány birodalmi állampolgárságról rendelkező (23.) paragrafusa lett volna a forradalom leverése utáni Magyarországon is irányadó. A szabadelvű alkotmány azonban még az osztrák tartományokban sem lépett hatályba, sőt az 1851. december 31-i császári pátens végérvényesen hatályon kívül is helyezte. Mivel magyar polgári törvénykönyv nem létezett, ezért az összbirodalmi kormányzat 1853-tól a magyar korona országaiban is bevezette a negyvenévnyi előkészület után végül 1812-ben hatályba lépő – természetjogi alapon álló és a Naplóleon-féle Code civilhez mérhető hatású – Osztrák polgári törvénykönyvet. Az állampolgárság megszerzése terén ez utóbbinak, az állampolgárság elvesztése kapcsán pedig az 1832. március 24-i osztrák kivándorlási pátensnek a rendelkezéseit alkalmazták tehát nálunk is. A neoabszolutizmus bukását követően ezek hatálya az 1861-es Országbírói Értekezlet határozatainak uralkodói jóváhagyását követően Magyarországon érvényüket vesztette, az 1867. december 21-én kibocsátott és a közjogi kiegyezés következtében már csak a Lajtán túli területekre vonatkozó birodalmi alaptörvények („decemberi alkotmány”) pedig az állampolgárság hatókörét is a „Birodalmi Tanácsban képviselt királyságok és országok”-hoz tartozó személyekre korlátozták értelemszerűen.

Újabb kísérlet az állampolgársági törvény megalkotására

Az előző évtized összosztrák honosítási eljárásai okozta tömeges jogi bonyodalmak miatt is érthetően az új hazai felelős kormány sürgető teendői közé tartozott a magyar állampolgársági törvény mielőbbi kidolgozása és parlament általi elfogadtatása. Az 1847-es törvényjavaslattól számos ponton jelentősen eltérő újabb tervezetet Horváth Boldizsár igazságügy-miniszter még 1867 decemberében elkészítette, majd fél éven belül a képviselőház elé is terjesztette. Meglepő módon elmaradt azonban annak parlamenti megtárgyalása, sőt hosszú évekre ismét ad acta került a kérdés törvény általi rendezésének az ügye. Időközben az osztrák minisztertanács is kidolgozott ugyanis egy saját állampolgársági törvénytervezetet, sőt arra is kísérletet tettek, hogy a két törvénytervezet egymással inkompatibilis rendelkezéseit összehangolandó közös tanácskozáson egyeztessenek róluk. Ezt azonban a magyar fél részéről Andrássy Gyula miniszterelnök udvariasan, de határozottan visszautasította egyben megelőlegezve, hogy „úgyis szükség fog adódni arra, hogy Őfelsége mindkét államának viszonyait az állampolgárságról szóló törvény tekintetében nemzetközi szerződés útján szabályozza”. Erre aztán hamarosan sor is került, amikor 1870. október eleje és december közepe között a magyar és az osztrák belügyminiszter egy-egy átiratban meghatározták és kölcsönösen elfogadták a honosítás esetén egymás polgáraival szemben vice versa alkalmazandó jogelvet. Nevezetesen, hogy a másik állam polgárságát csak a saját állam kötelékéből való elbocsátás után lehet megszerezni.

            Ettől az alapvető jelentőségű, noha széleskörű nyilvánosságot nem kapó kétoldalú megállapodástól függetlenül azonban továbbra sem létezett önálló magyar állampolgársági törvény. Amikor tehát 1879 októberében immár Tisza Kálmán miniszterelnök-belügyminiszter aláírásával a törvényhozás elé került A magyar állampolgárság megszerzéséről és elvesztésről címet viselő törvényjavaslat, elvben évtizedes várakozások beteljesüléseként tekinthettek rá a honatyák és a szélesebb közvélemény. Hogy a hangsúly mégsem erre helyeződött, arról természetesen annak a majdani 31. § tehetett leginkább, amelynek köszönhetően a törvény egésze is hamarosan „Lex Kossuth”-ként híresült el, illetve vált hírhedté. A javaslatot belügyminiszteri minőségében kidolgozó Tisza szűkszavú indoklásában alapvetően azzal a technikai megállapítással ajánlotta elfogadni, hogy a korábbi hazai törvények egyáltalán nem rendelkeztek a magyar állampolgárság elvesztéséről, ami számos összeütközésre adott okot más államokkal és kényszerítette arra a belügyminisztert, hogy a hadkötelezettségüket teljesített kiköltözők számára engedélyeket bocsásson ki. Kivételt jelentett mégis eme általános megállapítás alól a Monarchia és az Amerikai Egyesült Államok között megkötött nemzetközi szerződést becikkelyező törvény (1871. évi XLIII. tc.). Ez volt ugyanis az az első hazai törvény, amely a magyar kodifikációs hagyományokat valóban jellemző „örökös állampolgárság” fogalmával szemben kimondta az állampolgárság elveszíthetőségét, amennyiben valaki egy másik államban honosítatta magát. Persze nem is önmagában az állampolgárság elveszíthetősége – amely a francia forradalom idejéből származó és a Code civil térnyerésével előbb Európában, majd világszerte egyre általánosabbá váló jogelv volt – váltott ki elementáris ellenszenvet, hanem annak egy speciális esete, az állampolgárság távollét által történő elvesztésének törvénybe foglalása. „Azon magyar állampolgár, ki a magyar kormány vagy az osztr.–magy. közös miniszterek megbízása nélkül 10 évig megszakítás nélkül a magyar korona területének határain kívül tartózkodik, elveszti magyar állampolgárságát.” – fogalmazott ugyanis a törvényalkotó. A törvényhely közvetlen mintáját, ahogy a hivatalos indoklás is jelezte, a szövetségi és állampolgárságról szóló 1870. évi német törvény adta, amelynek vonatkozó rendelkezését Tiszáék lényegében szó szerint átvették. Kevésbé közismert ugyanakkor, de az állampolgárság távollét általi elvesztését nemcsak az 1867-es, hanem már az 1847-es honosítási törvényjavaslat is tartalmazta. Amíg az 1867-es tervezet 15 év külföldi tartózkodás után tekintette volna elévültnek a magyar állampolgárságot, amelyet mindazonáltal bírói ítélettel lehetett volna csak kimondani, az 1847-es törvényjavaslat viszont még jogi aktushoz sem kötötte volna az állampolgárság távollét általi elvesztését. Ez utóbbi tárgyalásakor ráadásul Kossuth maga is jelen volt, ám míg más paragrafusok kapcsán gyakran megtette, ennél a kérdésnél ő sem szólt hozzá a vitához kételyeit hangoztatandó. Természetesen anakronizmus volna azonban Kossuthon és a többi reformkori törvényalkotón számon kérni egy olyan jogelv jóhiszemű elfogadását, amelynek a forradalom előtti Magyarországon lényegében nem volt még politikai relevanciája.

 

Lajtai L. László

Kép forrása: Abogadas Solidarias