Az állampolgársági törvény képviselőházi vitája és elfogadása

Nagyon is átpolitizálódott ugyanakkor a kérdés 1879-ben, lényegében már a törvénytervezet benyújtásának pillanatától kezdve. A végül 50 paragrafusból álló törvény nyolcnapos képviselőházi vitája során az inkriminált majdani 31. paragrafusról két napon át vitáztak. Jelzésértékű volt, hogy – ellentétben a vita egészével – ehhez a parázs indulatokat kiváltó törvényhelyhez a belügyminiszteren kívül csak ellenzéki képviselők szóltak hozzá. Amíg a negyvennyolcas ellenzékiek számára magától értetődött – amiben módosítási javaslataik leszavazása csak tovább erősítette őket –, hogy a szóban forgó törvényi rendelkezés nem szolgál egyebet, mint a politikai menekültek, jelesül legfőképp Kossuth Lajos végérvényes távoltartását, addig az 1867-es alapon álló Egyesült Ellenzék soraiból megszólaló képviselők viszont a kormányt megszégyenítő vehemenciával utasították vissza ennek még a feltételezését is. A kormány és kormánypárt képviselőinek nem kis megelégedésére a törvényszakasz tárgyalásakor tulajdonképp az ellenzék két szárnya vitázott tehát egymással, a vita valódi tétje ugyanis a fennálló politikai rendszer lényegének megítélése volt. A hatvanhetes ellenzékiek amellett érveltek, hogy a modern állampolgársággal járó jogok élvezetéhez szükségképp társulnak mindenkire egyaránt vonatkozó kötelességek, így aki nem hajlandó elismerni valamely állam fennálló törvényeit, az ne is akarjon annak polgára maradni. Negyvennyolcas vitapartnereik viszont a politikai emigráció fogalmára helyezték a hangsúlyt és a politikai emigránsokat, sőt név szerint legalább Kossuthot ki szerették volna vonni a törvény hatálya alól, többek közt a népképviselet megteremtése érdekében tett elévülhetetlen érdemeire hivatkozva. A hatvanhetes ellenzékiek érveit kényelmesen felhasználó Tisza viszont azzal érvelt, hogy „az állampolgári jogok legnagyobb részét gyakorolni csak úgy lehet, ha valaki idehaza van”, miközben többször is felhívta a figyelmet a törvény azon rendelkezéseire, amelyek az állampolgárság visszaszerzésének módjait részletezték. A majdani törvény értelmében ugyanis az állampolgárságát távollét által elvesztő személy visszanyerte magyar állampolgárságát, amennyiben – bármely rövid időre is – visszatért a magyar korona országai területére, hazai községi illetőséget szerzett vagy azt számára kilátásba helyezték. Amennyiben pedig nem szerzett más állampolgárságot, távollétében is visszanyerhette azt, ha valamely osztrák–magyar konzulátuson tartózkodási engedélyt kért vagy anyakönyvbe vetette magát. Végül a miniszterelnök-belügyminiszter abban összegezte a vita tanulságait, hogy az emigráció fennmaradásának nem ez a törvény az oka, a kettő között nincs tehát ok-okozati kapcsolat. Bár a visszamenőleges hatály tilalmának jogelve miatt ugyan nem látta szükségét, de a kedélyek megnyugtatása végett gesztust gyakorolva Tisza elfogadta azt a negyvennyolcas indítványt, hogy a tárgyalt törvényszakaszba önálló bekezdésként is rögzítsék: „az ott kitett határidő számítása nem kezdhető máskor, mint azon perctől kezdve, midőn ezen törvény életbe lép”.

Kossuth reakciója és Tisza kudarcba fulladó törvénymódosítási kísérlete

A törvény értelmében de jure 1890. január 8-án állt be az akkor már 87. életévét betöltött Kossuth Lajos magyar állampolgárságának távollét általi elvesztése. A törvény megszavazása után született leveleiből azonban meggyőzően dokumentálható, hogy Kossuth lényegében a törvény megszavazása pillanatától fogva immár törvény által is szankcionált politikai száműzöttként (gyakori szavajárásával: kitaszított, hontalan páriaként) tekintett magára. Miközben magánemberként minden beszámoló egybehangzó állítása szerint mélységesen bántotta és megkeserítette élete utolsó szűk másfél évtizedét a „kétszeres” hontalanság tudata, politikai zsenijével a saját, egyre szimbolikusabb és a napi aktualitásoktól mind elemelkedettebb „összeférhetetlenségi hitvallás”-ának további hitelesítésére tudta azt fordítani. Fontos azonban rámutatni (ahogy néha maga is tette), hogy nem a – szóhasználatával – „kimagyarosító” Lex Kossuth „ostracizmusa” tartotta őt távol a hazatéréstől, amelyet egyébként magyar nemzeti szempontból is fölöslegesnek és károsnak tartott, hanem a dualizmus általa mindenestül kárhoztatott politikai rendszere, amelynek tartóssága szempontjából az első magyar állampolgársági törvény meghozatala csekély jelentőséggel bírt, ha bírt egyáltalán.

Jól érzékelhető, hogy az idővel egyre erősödő Kossuth-kultusz szempontjából inkább a kormány, és különösen annak vezetője számára vált egyre kényelmetlenebbé a mind nyilvánvalóbb eshetőség, hogy az aggastyánkorba lépő első számú nemzeti hős de jure is elveszíti magyar állampolgárságát, ezért az idő múltával lépéshátrányba kerülő Tisza Kálmán – valószínűleg szándékolatlanul – lavírozta magát olyan helyzetbe, hogy az uralkodói bizalom megingásával végül teljesen elfogyott körülötte politikai értelemben véve a levegő. A függetlenségi ellenzék a bekövetkező jogvesztés küszöbén természetesen igyekezett újabb színvallásra kényszeríteni a kormányfőt, amelynek első lépéseként a negyvennyolcas Irányi Dániel 1889. november 22-én képviselőházi határozatban sürgette az 1879. évi L. tc. 31. §-ának hatályon kívül helyezését, amely kapcsán Tisza előbb úgy nyilatkozott, hogy a törvényt nem is szükséges megváltozatni, mert annak szelleméből következik, hogy akik az ország valamely városának díszpolgárságát elfogadták (közöttük Kossuth, akit időközben 33 hazai település választott díszpolgárává) már ezáltal igazolták, hogy magyar állampolgárok kívánnak maradni. December 11-én viszont már arra is ígéretet kényszerült tenni a képviselőházban, hogy a kormány a honossági törvényt a szóban forgó szakaszára vonatkozóan is haladéktalanul revízió alá veszi. Bár a törvénymódosítás előkészítése valóban elindult, Kossuth december 20-án nyilvánosságra került legújabb levele, amelyben minden korábbinál nyíltabban deklarálta, hogy „Ferenc József »osztrák császár, magyar király« alattvalójának magamat soha egy percig sem ismertem el s el sem ismerem”, és – a véderővitában amúgy is tartósan megrendült népszerűsége miatt a közvélemény nyomására fogékonyabbá vált – Tisza két tűz közé került. Miután pedig a kormánybeli ellenfelei számára nyilvánvalóvá vált az uralkodó bizalmának megrendülése iránta végül saját kabinetje szavazta le őt egyhangúan a törvényrevízió ügyében (amelyet Tisza ráadásul eleve akként szövegezett, hogy Kossuthra ne is legyen vonatkoztatható), így tizennégy és félévnyi kormányzás után a „Generális” lemondásra kényszerült. Ebből a nézőpontból tehát, paradox módon, sokkal inkább a megalkotója, mintsem de jure elszenvedője tartható a „Lex Kossuth” valódi politika áldozatának.

Összegzés

A fentiek fényében megkockáztatható, hogy A magyar állampolgárság megszerzéséről és elvesztéséről rendelkező 1879 évi L. törvénycikk megalkotóinak és támogatóinak szinte biztosan nem az idő múlásával mindinkább Kossuth Lajos személyére korlátozódó politikai emigráció távoltartása volt a fő, és még kevésbé egyetlen indítéka. Az állampolgárság kérdésének átfogó törvényhozói rendezése iránti igény, láthattuk, kilencven éven át szerepelt a magyar politikai gondolkodás napirendjén, az 1840-es évek közepétől pedig már konkrét törvényjavaslatokban tárgyaltak róla az országgyűlések különböző fórumain. Nem lévén a korban magyar polgári törvénykönyv, az 1848 óta kodifikált polgári jogegyenlőség korszakában aligha lehetett volna tovább halogatni az állampolgárság egységes és átfogó törvényi rendezését. Ennek ugyan mellékszála volt csak, ám Kossuth révén annál fontosabb politikai szimbolikával telítődött, hogy az állampolgárság távollét általi elveszthetőségét is törvénybe iktatták egyúttal, ami tartósan rányomta a bélyegét arra, hogy magára a törvény egészére azóta is elsősorban a „Lex Kossuth”-ként való értelmezésének szemüvegén keresztül vagyunk hajlamosak tekinteni.

Lajtai L. László