„Kisebbik fiam a Damjanich uccai Reichsdeutsche Schuleba jár, most fejezték be az évet, sportünnepéllyel egybekötött kirándulás keretében, ahonnan nagy diadallal jött haza, díszesen kiállított oklevelet lobogtatva. […] Valahogy azt érzi az ember, hogy ez az iskola örül a növendékeinek, szereti őket és külön-külön mindegyik nevében, legalább annyira becsvágyó, mint a szülők, azzal a különbséggel, hogy az iskolai szeretet mindig buzdít, míg a szülői szeretet sokszor elpuhítja a gyereket. De különben is nagyon kitűnő iskola ez, sokat tanulnak, könnyedén és nagyképűség nélkül, van játék, verseny, gyakorlati ügyeskedés bőven. Az egész fölött a legjobb értelemben vett német humanista világszellem lebeg, a régi német erények szelleme, az új német hibák nélkül. Van külön magyar oktatás is és nem vettem észre, hogy a magyar művelődés tekintetében visszamaradnának a gyerekek a hivatalos oktatási nyelv keretei közt.”

A két világháború közötti időszak népszerű és tekintélyes budapesti iskolája volt a „Reichsdeutsche Schule” (1908–1944), melyet – első látásra meglepő módon – Karinthy Frigyes méltatott a fönt idézett sajtócikkében (Német iskola. Gyerekek és felnőttek számára. Pesti Napló, 1932. június 19. 36.). Az ember – akkor is, most is – fölkapja a fejét. A neves író tán nem érezte a Németországban előretörő militáns szélsőjobb veszélyét? Vagy tán épp azzal akarta megismertetni és esetleg személyes tapasztalatok révén elrettenteni tőle a cikkben megidézett fiát, Cinit? [Karinthy Ferenc – O.L.]

A szóban forgó iskolát eredetileg a Magyarországon ideiglenesen – gazdasági vagy épp diplomáciai posztokon – kiküldetést teljesítő német állampolgárok gyermekeinek képzésére alapították, ám hamarosan a többi külföldi állampolgár gyermekei, a 20-as évek elejétől pedig immár magyar gyermekek is beiratkozhattak oda. Rendkívül népszerű lett a korabeli Budapest polgári elitje körében, s különösen a főváros zsidó lakossága preferálta az intézményt. A tanulók – koedukált osztályokba járva – az elismerten magas színvonalon közvetített magyar műveltség mellett az európai látókört és szemléletmódot is elsajátíthatták a nemzetközi karakterű, toleráns szellemiségű és a politikai szélsőségektől látványosan távolságot tartó intézményben. A tanári kar többnyire nyitott, toleráns gondolkodású pedagógusokból állt (így jellemzik őket a tanítványok későbbi visszaemlékezései). A tantestület német tagjai voltaképp épp emiatt, a Hitler hatalomátvételével beköszöntő átrendeződés elől akartak a számukra nagyobb szabadságfokot jelentő budapesti intézménybe kerülni, ott kivárva a kedvezőbb időket. A magyar fővárosban igyekeztek a legkevésbé sem úgy viselkedni, mintha a német birodalmi célok hordozói és előretolt bástyái volnának.

Az oktatás színvonaláról az iskola számos, később az élet legkülönbözőbb területein nyomot hagyó híres növendéke tanúskodik, mások mellett például Darvas Iván, Gimes Miklós, Halász Előd, Kende Péter, Kornai János, Magyari Beck Vladimír, Markó László, Rényi Péter, Sattler Tamás, Székely Éva, Szentágothai János... E nevek némelyike abban a tekintetben is igen beszédes, hogy a főváros zsidó lakossága is preferálta az intézményt, föl egész a zsidó nagypolgárság elérhetetlen gazdagságú családjaiig: ide járt még a Goldberger birodalom kiszemelt örököse, a később egy ausztriai közlekedési baleset áldozatául esett György is. Voltak időszakok, amikor az iskola tanulóinak 40%-a zsidó származású volt. Dénes Miklós, Karinthy Frigyes egykori titkára így emlékezett minderre az 1980-as években: „Cini egyszer hazajött az iskolából és megkérdezte: – Mondd Apa, ha az ember megöregszik, zsidó lesz belőle? – Honnan veszed ezt a marhaságot? – Mert nálunk az iskolában mindenkinek a nagyapja zsidó. Mire Karinthy: – Mondd azt, hogy a tied néger.” Azt, hogy a zsidók otthonra leltek itt, megerősíti Cini osztálytársa, Endrei Walter, a későbbi neves ipartörténész is: „A németek védelmében el kell mondanom, hogy a nácizmus nagyon későn vonult be az iskolába. Érettségiig, sőt ’39 után sem volt igazi zsidógyűlölet.” (http://www.szombat.org/archivum/karinthy-marton-a-boszorkanykerdes-vegso-megoldasa-1352774062)

Ilyen körülmények között annál szembeötlőbbek az iskola szellemiségének bemocskolására a II. világháború után azonnal megindult próbálkozások, egyebek mellett a Szabad Népben 1947 tavaszán olvasható sorok: „Ide, a németbirodalmi iskolába járatták csemetéiket a város minden részéből azok az úri szülők, akik a németség iránt szédült rajongásukban nem bánták, ha tömény náci-szellemmel itatják át a fogékony lelkeket.” („Reichsdeutsch-Schule”. Szabad Nép, 1947. április 30. 4.) A rehabilitálásra valójában csak a rendszerváltás után kerülhetett sor, amikor a hírnevet szerzett egykori diákok közül mind többen emlékeztek vissza szeretetteljes szavakkal az ott töltött évekre, az egykori alma matert nemcsak hogy elhatárolva az ordas eszméktől, de – mint ahogy Székely Éva tette 2003-ban, a Népszavában – zsidó származásúként is „ideális közösségként” bemutatva azt. („Egy nagy csapat tagja leszek…” Népszava, 2003. február 8. 8.) A legtöbbet azonban Papp Gábor Zsigmond filmrendezőnek köszönheti az iskola emlékezete, aki remek (a 35. Magyar Filmszemlén díjnyertes) dokumentumfilmet szentelt a témának (A birodalom iskolája; 2003).

Orosz László

Kép forrása: multmento.blog.hu