1940 karácsonya. Kolozsvár visszatért, és békében ünnepelheti a Megváltó Jézus születését. A kolozsvári Ellenzékben (LXI. évf. 295. sz.) Bánffy Miklós vezércikket jelentetett meg Szent Mihály harangja címmel, melyben a második bécsi döntés óta eltelt eseményekről szól. Írása optimizmussal és reménnyel kecsegtet. Észrevételei és figyelmeztetése mind a mai napig érvényesek. A karácsonyi ünnepkör jegyében a nyolcvan éve megjelent cikket követően olvasóinkat Zalán Tibor negyven évvel ezelőtt írt versével szeretnénk meglepni. 

„Huszonkét éve, karácsony éjjelén hasadt el. Bronz szíve tán bánatában szakadt meg azon az éjszakán. Pár évig néma maradt. Aztán újraöntötték. Nagy lelki ünnep volt, midőn újból megszólalt. Megszólalt zengőn, komoly kongással, mély, meg nem törhető bizakodással. Hangja még gazdagabb lett megújhodáskor, talán mert több ezüst gazdagította az ércét.

Az erdélyi magyar hívők alkották újra. Ők hívták új életre, maguk erejéből, fillérekként adták össze. Hogy megszólaljon ismét. Hogy hirdesse hitünket. Hogy szó nélkül szólhasson hozzájuk.

Szimbólum ez a harang. Szimbóluma annak a munkának, amit Erdély magyarsága véghezvitt, amit maga erejéből épített és önmagából alkotott. Mert valóban, ha végigtekintünk azon a korszakon, mely lezáródik a bécsi döntéssel, meg kell állapítsuk, hogy az erdélyi magyarság a legerőszakosabb elnyomás ellenére nemhogy meggyöngült az elmúlt huszonkét év alatt, de megerősödött.

Meglepő megállapítás ez. Meglepő, ha számba vesszük, hogy birtokos osztálya a földreformban elveszítette a vagyonát, a magyar középosztály tönkrement, alapítványaink elpusztultak, iparosságunk és földművelőink ezer sanyargatást és károsodást szenvedtek és mégis! Mégis erősebb és öntudatosabb lett a mi erdélyi népünk, mint amilyen volt az összeomlás előtt.

Erősebben és öntudatosabban magyar. Mert elmondhatjuk, hogy a korszak alatt egyetlen lelket sem vesztettünk, sőt a Regát és Bukovina magyarsága újra bekapcsolódott a nemzeti összetartozás gondolatába.

Sok mindent alkotott maga erejéből. Tartsunk szemlét hát ezek fölött. A négy magyar felekezet hitélete bensőbb és erőteljesebb mint valaha. Elég, ha csupán néhány legnagyobb szervezetről emlékezem meg: a katolikus népszövetségről, a református férfi- és nőszövetségről, az Ifjú Keresztények Egyesületéről – mindezek sokszázezer magyart kapcsolnak össze –, arról a mindenhol folyó missziós munkáról és megemlékezem mindazokról, amiben összefogott mindenki, vagyis nemcsak azok, akiknek lelkészi hivatása, de a laikus társadalom minden rendű tagja: férfiak, nők, öregek és fiatalok, önzetlenül és áldozatkészen.

Jórészt filléres adományokkal, hiszen a leszegényedett lakosságból többre nem telt – de azzal, ami az anyaginál nagyobb és értékesebb: lelkük kitartó akaratával és el nem lankadó buzgalmával a hívek iskolát is építettek, többet, jobbat és tágasabbat, mint amit elvettek egyházainktól. Tanítóságunk és tanári karunk hősiesen vállalta, hogy akár éhbérért tanít ezekben, csakhogy magyar gyermeket taníthasson […] ha így szemlét tartunk mindazon, amit a kisebbségi sorban élő és anyagilag leromlott magyarság önerejéből tudott alkotni, fölvetődik az a kérdés: honnan merítette azt az erőt? Hiszen az államhatalom legfennebb – és ez a lejobb eset – ha nagynéha nem akadályozza munkáját; legtöbbször azonban ellenséges volt és mindent kitalált, ami kárára lehet. – Mi a magyarázata hát, hogy nem sorvadt el, hanem ellenkezőleg, élőbbé és lelkében erősebbé tett? […]

Bizonyára nem egyetlen magyarázat, de alig lehet kétséges, hogy rendkívüli és tán itt döntő fontosságú az a tény, hogy az erdélyi magyarság két évtizeden át ki lett zárva minden közszereplésből és minden hivatalból.

Az összeomlás előtt minden javadalmazott állás nyitva állt előtte a falusi bakterségtől a főispánságig. Mindez elzáródott előtte. Az a vonzóerő, amit a megyei és állami szolgálat a magyar értelmiségre gyakorolt és ami a XIX. század folyamán a magyar középbirtokos osztályt elszívta a földtől és hivatalnokká formálta át, megszűnt. Megszűnt a nyilvános szereplés öröme és annak csak súlyos terhe és felelőssége maradt fönn.

Megszűnt az ünneplés és ünnepeltetés, sőt utóbbi károssá vált, mert fölhívta a figyelmet valami olyan alkotásra, ami a magyarság számára vívmány. Leszoktunk a hangzatos szóról és hangoskodó beszédről. Leszoktunk bankettről és pohárköszöntőről, virtuskodásról és külső díszről, mindarról, amiben a magyarnak annyi öröme telik. Az ünnepek nem a mi ünnepeink voltak, a parádé nem a mi parádénk.

Fontossá vált a tett és a néma munka. Mindenki befelé fordult saját dolgához, saját lelkéhez, saját népéhez vagy egyházához.

Az egykori nagybirtokosok nekiláttak a földjükhöz, amiből alig maradt tized-húszad része annak, amivel azelőtt bírtak. Mégis meg tudtak élni rajta, ha szerényen is, mert maguk vették kézbe. A földműves nép a legkíméletlenebb hatósági sanyargatások ellenére inkább gyarapodott: sok helyen magyar gazda vásárolt meg földreformban kiosztott földet, míg az új román tulajdonos bement a városba úrnak. Az iparosság viselte a legsúlyosabb terhet, mégis megbízhatósága révén a nagy munkaképességével meg tudta állni a helyét. Így volt ez a polgárokkal is. Nem közhivatalt kerestek és nyugdíjas állást, ez ugyanis ki volt zárva, hanem mindenki a maga képességeit arra fordította, hogy maga erejéből megéljen […]

A valólátás mindenkor elég erős volt Erdélyben. Most alkalma volt ezt a tulajdonságát kifejleszteni a helyzet nyomása alatt. Különösen érezhető ez a realitás az ifjabb magyar nemzedékben, mely a román uralom alatt nőtt fel.

Most kitárultak a kapuk. Újra megnyílt a lehetősége közéleti tevékenységnek, hivatalnak, állami és megyei nyugdíjas állásnak. […] Újra ünnepelünk és újra szabadon tarthatunk beszédeket. és jól is van így és föllélegző szívvel mondhatjuk: »Hála Isten!«

De egyet ne felejtsünk, és azért írtam ez ünnepi cikket. Ne felejtsük, hogy az élet valóságai nem szűnnek meg. A közpálya lehet díszesebb és hízelgőbb, de mindig drága mulatság. A nyugdíjas állás lehet biztosabb, mint az önálló munka, de még senki vagyont nem szerzett, aki hivatalnok lett. A nagyvilági élet lehet csábító, de romlásba vezet.

És még egyet ne felejtsünk. Ne felejtsük, hogy megmaradásunk titka és talpköve ez az összetartás, ami egybefűzött minket, lelki közösség egyházainkkal, lelki egység és alázatos szolgálat népünkkel és népünkért.

Ne felejtsük azt, amit megtanultunk: hogy nem a hangzatos szó, nem a külső dísz, de a mindennapi néma munka és a valóság meglátása az, ami megtartott.

Még jöhetnek viharok. Erősek kell maradjunk lélekben, amilyenek lettünk húsz esztendő súlyos iskolája alatt. Ennek az iskolának a tanulságait tartsuk meg szívünkben, használjuk cselekvésünkben, hirdessük az anyaországban is, melynek keblére visszatértünk.

Ne felejtsük, mert hogyha felednénk, visszasüllyednénk abba a tespedésbe, amiben Erdély magyarsága élt, míg nem nézett szembe a legkegyetlenebb megpróbáltatással."

 

Zalán Tibor

Szelíd karácsonyi ének

(Csöndesen – boldogtalanul)

Majd hó szakad és fázik a Gyermek

– adj nekünk békét! adj kegyelmet

és vérrel telnek a hallgatag vermek

– adj nekünk békét! adj kegyelmet

szállnak fölöttünk kék-piros lelkek

– adj nekünk békét! adj kegyelmet

angyalok jönnek és énekelnek

– adj nekünk békét! adj kegyelmet

Hűlő agyunkra rontások esnek

– adj nekünk békét! adj kegyelmet

lábnyomainkra vérebek lesnek

– adj nekünk békét! adj kegyelmet

életeinken nemlétet vesznek

– adj nekünk békét! adj kegyelmet

jogunk törvényünk semmivé lesznek

– adj nekünk békét! adj kegyelmet

Elkínzott szemünkben könnyünk reszket

– adj nekünk békét! adj kegyelmet

sorsunkra vörös pecsétet tesznek

– adj nekünk békét! adj kegyelmet

szobraink szívükben megrepednek

– adj nekünk békét! adj kegyelmet

idegen szókkal le is tepernek

– adj nekünk békét! adj kegyelmet

Angyalok szállnak és énekelnek

– adj nekünk békét! adj kegyelmet

holdig emeld fel velünk a kertet

– adj nekünk békét! adj kegyelmet

arcunkra kezét tegye a Gyermek

– adj nekünk békét! adj kegyelmet

nyugodjanak meg végre a lelkek

– adj nekünk békét és kegyelmet!

 

Kép forrása: kepeslapok.wordpress.com